TIZENEGYEDIK FEJEZET
KÉT SZÉP SZELÍD ASSZONY A FALON

Kriptai csönd támadt e szavakra, csak a nagy bronzóra ketyegett méltóságosan, ünnepélyesen, tik-tak, tik-tak. A gyertyák kísértetiesen lobogtak a luszterekben, remegő bokrétaalakzatokat vetve a falra, mely tele volt agancsokkal, ökörszarvakkal és mindennemű vadásztrófeákkal.

Gróf Buttler némán bámult Vidonkára, mintha valami elijesztő jelenést látna a levegőben, a tele pohár kiesett reszkető kezéből, diribdarabra tört, szilánkjai szétfrecsegtek, a nemes nedv pedig, amely benne volt, sárgás foltot képezve az abroszon, egyenesen feléje vette folyását. De most elmaradt a szokásos pajzán fölkiáltás: »Ohó, hohó, ez keresztelőt jelent.« Senki se szólt. Féltek a szörnyű csendhez hozzányúlni, mely száz ember ajkán fagyasztott meg mosolyt, röpke élcet, csak a szomszéd termekből hangzott be a mulatozók moraja. Ott még nem tudott a minorum gentium semmit.

Buday uram most szakította föl az ajtót, s ez okozta az első zajt. A tiszttartó kiment volt a kocsizörejre Vidonkával együtt, de volt annyi esze, megértvén a történteket, hogy Vidonkát küldte be elsőnek a hírrel, ő most csak kullogott be megnyúlt, ijedt arccal, de az ajtó vidékéről nemigen mert beljebb menni, onnan nézte Buttlert, annak vonagló arcán a tanácstalanságot, a habozást.

A szegény jó úron, aki igyekezett uralkodni ismeretes rossz szokásán, hogy néha hangosan gondolkozik, most lelki fölindulásában kitört ez a baj, s míg feszülten várta, hova dől el az úr elhatározása, halkan mondá önmagához - de a síri csöndben tisztán meghallotta mindenki:

- Pedig beteg a szegény úrnõ.

Talán éppen ez a szó döntõ el a Buttler válaszát ebben a végzetes pillanatban.

- Nos, hát mit bámulnak - pattant föl indulatosan, hangja rekedt volt, s egyenesen Buday uramra irányítá dermedt tekintetét. - Mit jelentenek nekem efféléket? Adjanak szállást a boldogtalannak, ha idejött. A Buttlerek nem szoktak elkergetni senkit, aki a födelük alá jön, legyen az idegen rabló, koldus vagy ellenség. És nem kérdezik senkitõl, hogy ki és hogyan kívánja magát neveztetni.

Ezzel fölkapott egy butéliát, s egy lélegzetre üríté ki az egészet.

Buday uram közelebb jött bizonytalan, tántorgó lépéseivel, s így szólt tompán:

- De az úrnõ nincs egyedül, méltóságos uram.

- Hát ki van vele?

Habozott egy percig, hogy megmondja-e ilyen nyíltan az egész világ fülébe.

- Vele van… igenis vele van…

- Ki?

- Hogy is mondjam csak? Vele van az úgynevezett »okos asszony« Újhelybõl.

De erre szedte is az irháját Buday uram, mert ezeknek a szavaknak a hatását már nem akarta átélni. Jobb lesz, ha csak hallomásból tudja meg.

Szentséges ég! Micsoda zûrzavar támadt erre! Milyen reccsenéssel roppantak össze egyszerre az összes illedelmi korlátok. Ilyen eset! Ilyen hallatlan eset! Ide mer jönni! És ilyen állapotban! A frappáns hír egyszerre kicsiklandozta az emberekbõl az állatot, az irigyet, aki titkon örül a más bajának, a farizeust, aki sopánkodással rontja a levegõt, a kíváncsit, aki most még többet akar megtudni, a fecsegõt, akinek az oldalába a közlékenység ördöge feszíti bele a fúróját. Némelyek fölugráltak, hogy megvigyék a hírt a többi termekbe, mások összevigyorogtak titkon, és ismét mások ujjaikon kezdték számítani a hónapokat, a finomabb érzésûek csak az asztal alatt, de a cinikusabbak már aperte: május, június, július, augusztus, szeptember, összesen öt hónap. Hehehe, öt hónap! A szél még mindig rázta a fák koronáit, odakünn, s néha besüvítette az ablakon: Hehehe, öt hónap! Az óra is megváltoztatta a ketyegését: tik-tak, tik-tak, öt hónap!

Maga Buttler hátrahanyatlott székén, homlokán a halálos verejték gyöngyözött. Mint a becsapott villám fényénél egyszerre megvilágosodott a sötét háttér: a Dõry merényletének indoka, a sietség, az õrült erõszak és minden, minden. Oh, gyalázat, örök gyalázat! Az õsapák, a páncélos, sisakos Buttlerek a nagy ebédlõ faláról fenyegetõleg integettek feléje, haragos szemeikkel, mintha mondanák: »Hát mit szólsz ehhez?« Az óriási termetû Buttler György megmozdította dárdáját, egyenesen az õ testének irányozva.

Reszketett, behunyta szemeit, hiszen csak képzelõdés ez a látomány. Oh, istenem, hiszen csak képzelõdés. De ha fölkelne az a mocsoktalan György vitéz a sírjából, bizonyára igazabb lenne a szúrásra hegyezett dárda, mint a képen, ahol nyugodtan, függõlegesen viszi fehér lován, ahogy kell egy királyi heroldnak a koronázáskor. A rézharsona is ott van a másik kezében. Bizony az se mozdul, az is csak festve van. Oh, bohóság, bohóság, hiszen minden csak festve van. De vajon ha minden igazi lenne, és ha fölemelné azt a rézharsonát, ha belefújna most, mit kiáltana? Azt kiáltaná, hogy »Öld meg!«

Vére szilajan nyargalt ereiben, melle hörgött, feje zúgott. És az õsapák a György szavára egyszerre csak unisono elkezdtek kiáltozni a falakról: Öld meg! öld meg! Kop, kop. Minden egyes hang egy kalapács volt. És a sok kalapács csattogott a Buttler János koponyáján. Verték, egyre verték be a gondolatot: öld meg, öld meg! Jól van, megölöm - végezte el magában, és gyorsan fölkelt.

Minden szem feléje fordult. A lovagterembõl hevenyészett ebédlõ falai tele voltak fegyve­rekkel, puskákkal, buzogányokkal, pisztolyokkal. Csak le kellett volna venni egyet. De ezek az urak kicsavarnák a kezébõl.

- Engedjétek meg, urak - mondá csendesen, de hangja úgy jött ki, mintha a föld alól beszélne -, egy levelet írok a szobámban az ügyvédemnek errõl a kellemetlen esetrõl. Mulassatok csak.

Egyenesen a szobájába ment. Két szolga vitte elõtte a gyertyát.

- Távozzatok!

Kinyitotta az íróasztal fiókját, abban mindig volt egy töltött pisztoly, azt akarta megkeresni. Mélyen alul hevert az írások közt, izgatottan turkált, míg végre kiemelte. Nézi, hát a kakasa alatt begabalyodva fehér pántlika van, meg valami száraz haraszt.

Morzsolja a kezében, mi lehet, talán be is dugaszolta törmelékje a puskaporvezetéket. Fölemeli, megfújja, hát amint kifúj egy szilánkot, egyszerre csak fölépül ebbõl az egy színehagyott, csipkézett pehelybõl az egész harasztnak a hajdani alakja. Ó, istenem, ez az a fehér szegû, melyet az elsõ papírhajó hozott a Horváth-kertbõl, a bornóci kis patakon, ez az a fehér pántlika, amellyel az elsõ levél volt összekötve. A komornyikja ide rakosgatta be a Patakról elhozott írásait, ereklyéit. Lelke megolvadt a kedves emléken, nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa:

- »Hát mért jössz te mostan ide? Hát mit akarsz te most, mikor én ölni megyek? Az utamba akarsz állni? A pisztolyomat akarod elrontani? Hát mondd meg, mit akarsz?«

A fonnyadt szegfû pedig megmondta neki:

»Akkor arra intettelek, hogy ne mozdulj, maradj otthon, ne menj az erdõbe, mert ott baj ér. Most sem mondhatok mást. Fehér voltam, sárga lettem, de a jelentésem csak most is az lehet: Ne mozdulj, mert baj ér.«

Egyszerre összerezzent. Valaki kopogott az ablakon. Remegve tekintett oda. Ah, semmi! Csak egy madár. Egy lucskos, megázott fecske, aki itt késett, a társai tegnap, tegnapelõtt kerekedtek már nagy rajokban délre. Hogy didergett szegény az õsz csípõs hidegben. Az ablakba menekült, de az esõ ott is paskolja, belül szeretne lenni. Buttler megszánta. Be kell ereszteni. Hiszen a Mária madara. A szent anyáé.

Letette a pisztolyt, kinyitotta neki az ablakot. A madár besurrant, és ott röpködött a szobában. A csatakos szárnyairól apró vízcseppek potyogtak le a padozatra, a bútorokra, míg végre ráült a nagy, aranyos tükör tetejére, Buttlerék címerére, és ott csipogott kedvesen.

Amint utánapillantott a gróf, meglátta a tükörben önmagát, földúlt, szomorú arcával, kidülledt, vad szemeivel, homlokára lecsüngõ hajával. A háttérben pedig látott egy szelíd, jóságos nõi arcot, melyet az átellenes falról vitt át oda a tükör, az édesanyját, Fáy Máriát, akinek piros ajka mosolyra látszott kihasadni az õ fölizgatott képzeletében, és hallani vélte az édes hangját is:

»Ó, fiam, fiam, hogy akarnál te valakit megölni, aki beeresztetted a didergõ madárkát?«

Ez igézet alatt megfordult, hogy az eredeti festményben mélyedhessen el, hogy kipanaszolja magát elõtte. Leült vele szemben az íróasztal elõtti székbe, és onnan nézte, nézte, míg csak meg nem látszott elevenedni. Fehér selyemruhája csipkéi suhogtak, páncélszerû, hosszú derekán a gyöngyök csörögtek.

Mellette egy másik kép függött, a Szûz Máriáé. A Tizián madonnájának hû másolata. Éppen az a fönséges homlok, az a tiszta szem, ami a másik asszonyé.

A két kép úgy volt fölakasztva, hogy egymás felé van az arcuk fordítva, mintha látnák egymást, mintha néha beszélgetnének is.

Vajon mit mondanának, ha csakugyan beszélgetnének egymással?

A szûzanya, hiszen azért Isten anyja, bizonyosan csak vigasztalná a másikat; azt mondaná:

- Az én fiam viselte a keresztet. Erõs volt.

Erre Buttlerné azt felelé:

- Az én fiam is viseli. Õ is erõs lesz.

Így dicsekedne a két anya.

Az ifjú gróf szemébõl kibuggyant erre a gondolatra a könny, megnyílt a fájdalom forrása, s ömlött, fogyott, mint ott künn az ég felhõje.

Leborult az asztalra. Sírt, sírt sokáig keservesen, a pisztoly is nedves lett, az elfonnyadt szegfû harasztja is. Mikor kisírta magát, megkönnyebbült. Isten megalkuszik az emberrel, nedvért nedv. A könnyekért a vallás üdítõ harmatja. Istennel jó cserélni.

Kitörülte szemeit, eszébe jutottak a vendégei. Sietett vissza hozzájuk, majdnem meggyógyulva, de már akkor néptelenek voltak a termek, a vendégek úgy elszállingóztak onnan, mintha kisöpörték volna õket.

A gróf csengetett.

Egy huszár jött be.

- Mind elmentek a vendégek?

- Mind.

- Nyergeltesse meg a lovamat!

Egypár perc múlva ott nyerített a »Parázs« ló az udvaron, a gróf átment szürke köpönyegében a folyosón, egy szögletben ott pipázgatott nagy szomorúan Buday uram; mikor urát meglátta, felkelt tiszteletteljesen.

- Maga még fent van, Buday bácsi?

- Igenis, méltóságos úr. Gyönyörködöm a fergetegben. Nem tudok aludni.

- Pedig csak feküdjék le. Öreg csontoknak pihenés kell.

- Mikor jön vissza a méltóságos úr?

- Meglehet egy hét múlva, meglehet egy esztendõ múlva, meglehet, sohasem. De maga csak úgy tegyen, Buday bácsi, mintha minden órában rám várna.

- Igenis, értem. Nincs valami egyéb parancsa?

- Nincs. Azaz, hogy mégis. Egy fecske van bezárva az írószobámba, legyen kérem gondja rá, hogy reggel kieresszék.

- Hát »arra nézve«?

- Arra nézve nincs. Isten áldja meg!

Fölpattant a nyeregbe és ellovagolt. Két napig lovagolt egyhuzamban, csak enni, inni, lovat etetni állt meg néhol a falvakban, kis nemesi kúriákban. A nagyúri kastélyokat kerülte, s meg se állt, csak a saját illeházi kastélyában. Ott se tudott megmaradni, csak két napig. Kergette a gond, a bánat. Befogatta ménese legszilajabb lovait, s elhajtatott Patakra, Fáy Istvánhoz.

Az öreg nagy pulykaméreggel fogadta:

- Már megint micsoda szamárságot tettél? Miért nem dobtad ki azt az asszonyt? Most már mehetsz vissza a bozosi kastélyodba, ha szereted a gyereksírást vagy ha meg akarod csókolni az egynapos Buttler-kisasszonyt. Éppen ma reggel hozta hírül Buday uram.