TIZENKETTEDIK FEJEZET
LÁZAS NAPOK EGERBEN

Ami ezentúl következik, az egy vég nélküli vergődés és küzdelem.

Beborul az ég, mindjárt reggel, a napot, mely bíborruhában egy kis ideig vidáman lépeget friss harmaton, egyszerre eltakarják a felhőfoszlányok, nem látni fényét, melegét nem érezni, de tudni lehet, hogy ott bujdosik a felhők alatt. Hiszen most mindjárt kibukkan és sütni fog. Mihelyt az első felhő nem előlget neki. És milyen hitvány felhőcske! Egy ökör szuszogása is szétkergetné, ha közelébe férkőznék.

Ez dióhéjban az egész szomorú történet.

A felhő csakugyan szétfoszlik, már van remény, haj, megint új felhő tornyosodik… s ez úgy megy folyton, míg végre megjön az este, a nap leszáll… itt az éjszaka.

Még szerencsés a meseíró, aki olyan eget fest a meséjéhez, amilyent akar. De én krónikát írok. Buttler itt járt, itt szenvedett közöttünk, és még élnek emberek, még lépten-nyomon talál­kozom olyanokkal, akik egykor kezet fogtak vele, és belenéztek szomorú arcába.

A pört tárgyalásra tűzte ki a szentszék október negyedikére, de a tárgyalás nem volt meg­tartható, mert az elnöklő érseknek hirtelen megfájdult a hasa. Azt mondják, valami rossz gombát evett. A kanonokok ijedtükben, hogy az érsek meg van mérgezve, elhalasztották a tárgyalást. A szegény Pereviczky a fogait csikorgatta dühében.

- Pedig minden elő volt készítve! Úgy ment volna minden, mint a karikacsapás.

Az új tárgyalást most már januárra tûzték ki.

Ebben az esztendõben azonban igen kemény tél következett. A történelem két furcsaságot jegyzett föl róla: hogy a rá következõ évben kétszer szüreteltek Tokajban, ami úgy értendõ, hogy már október elején leesett a hó a Hegyalján, mikor még a termés a tõkén volt, s a fehér hóbunda csak márciusban olvadt le róla, úgyhogy a termést tavasszal szedték le - õsszel aztán a másik termést. Ez volt az egyik furcsaság.

A másikat az egész világ tudja. Hogy Napóleont megverte Oroszországban a legnagyobb muszka hadvezér - December. A fölséges sereg elpusztult, megfagyott a tél szigorúsága miatt.

De amit a történelem nem jegyez föl, csak amit a krónika fönntartott, Egerben is nagy tél volt, mely elpusztítá a város összes öregembereit - úgyhogy az érsek az akkori szokás szerint minden húsvétkor asztalához híván a város aggastyánait az úgynevezett »fehér ebédhez«, nem talála a városban elegendõ számú fehér hajú embereket, a szomszéd falvakból hozata magának közönséges renden levõ vén matyókat és barkókat.

Hja, biz ez gyilkos tél volt! És az igazi egri öregek között három kanonokot is lekaszált, ezek között a Causarum Auditor Generalis, fõtisztelendõ Jablonczy József uramat is - mind a hármat a Buttler pártjáról. Jablonczy meg éppen mozgató lelke vala a kötelék fölbontását helyeslõ papságnak, ekképpen korteskedvén: »Aki valamely tüskét kivesz a lábból, az meggyógyítja a lábat és Istennek tetszõ dolgot cselekszik; aki azonban beljebb veri a tüskét, hogy ne látszassék, az nem gyógyítja meg a lábat, hanem megbetegíti az egész testet és még a saját lelkiismeretét is.«

Mikor Pereviczky uram ezt a hírt vevé, újév reggelén Újhelyen éppen a templomba készült a nõrokonaival, és a kolmizó vassal maga szedé fodrokba ingének elejét, melyet abban az idõben »sápodli«-nak neveztek. Átfutván a levelet, fölkiáltott:

- Megcsaltak, kiraboltak, futnak az ezreseimmel!

Azután a szívéhez kapott, a kolmizó vas kiesett a kezébõl, és még egy kiáltást hallatva, olyat, mintha kergetné õket, holtan rogyott össze a padozatra.

Nagy felindulásában nem tehetett többet, mint hogy utánaszaladt a három kanonoknak, akiknek túlvilági nyugodalma nem lehet immár többé irigylésre méltó; mert ha Pereviczky uram egyszer elment, nem ingyen ment, rájuk akadt és persequálni fogja, bárhova jutottak volna is a túlvilág három ismeretes osztálya közül.

Hanem ezzel a könnyelmû lépésével ugyancsak elrontotta a Buttler dolgát. A pör összes szálai a Pereviczky kezében voltak, õ építette föl nagy gonddal és mûvészettel, az érvek csoportosításával az egész támadási tervet, õ állapította meg a stratégiát, õ tudta a követendõ taktikát. Õ ismerte a fogantyúkat az egyes bírákhoz, tanúkhoz, hol kell valamit megcsavarni, hol kell valamit megnyomni. A nagy kerék megállt, és a hatalmas óramû se járt többé.

Egy Szûcs Mihály nevû ungvári ügyvéd vállalkozott hirtelen, hogy átveszi a pör vitelét. Annyi ideje is alig volt, hogy az aktákkal és a tényekkel megösmerkedjék, minek következtében maguk Buttlerék kérték a tárgyalás elhalasztását.

Így maradt megint a nyárig. Ezalatt Buttler folyton búvósdit játszott Dõry Máriával, aki sorra látogatta a Buttler-birtokokat. Egyszer meg is lepte Párdányban, magával hozván a kis Máriát is pólyákban.

Buttler éppen a hársfák alatt ült az udvaron és a kutyájával játszott, mikor a saját bozosi hintaja begurult. A gyászruhás Mária leugrott a kocsiról ruganyosan, átvette a gyermeket a dajkától, és ott az udvaron a kavicsban bocsátkozék térdre Buttler elõtt.

- Oh, uram - rebegte -, bocsásson meg nekünk.

A gyermek sírt. Mondják, õ is megcsípte, mint a mese szerint Mária Terézia a kis Józsefet Pozsonyban.

A gróf hirtelen fordult el tõle.

- Nem ösmerem önt. De azt hiszem, hogy õrült.

S ezzel sietve ment az istállók felé, befogatott, s még abban a negyedórában elszaladt a vukici vadászkastélyába. A kocsira felülve, keserû humorral szólt a párdányi prefektusához, Nogáll Ferenchez:

- Mégis jó, ha az embernek annyi kastélya van; többször válthat tisztát.

És ebben jobban van kifejezve mindaz a mélységes utálat, melyet e frigy iránt érzett, mint a prókátorok mázsaszámra menõ irkafirkáiban.

A következõ nyáron azután csakugyan megkezdte a szentszék a tárgyalásokat.

Rekkenõ, valóságosan tropikus meleg napok voltak - talán éppen azért, mert olyan hosszú és kegyetlen volt a tél, és mert azt tartja Fáy István uram, hogy se a hideget, se a meleget nem eszi meg a kutya, ki kell annak jönni valamikor.

De a nagy meleg dacára is óriási érdeklõdés volt a városban a pör iránt. Az utcán zsúfolva állott a nép az érseki palota elõtt, hogy a pör egyes személyeit lássa érkezni. Azok a vitéz asszonyok, akik innen a törököket elkergették, már régen elhaltak, a mostani asszonyok már csak kíváncsiak voltak. Minden ablak tele volt velük. Aki nem jutott ablakhoz, az kijött az utcára, inkább kitette magát a napszúrásnak. Szóval, zsúfolva volt az utca úgy, hogy lovas pandúrok tartották fönn a rendet.

Legelõbb jött maga az asszony, négy csellengõs lovon, fekete ruhában, csinos, nyúlánk terem­tés, az arcán leeresztve a fátyol, de nagy szemei vakmerõen villogtak, mint két kárbunkulus.

Nem a vidékrõl jött most, már tegnap megérkeztek a Dõry pártján levõk, s különbözõ vendégházakban szálltak meg. De a sokaság miatt most is kocsin kellett jönni. Mária mellett az öreg Dõry ült, fehér szalmakalapját lehúzva a szemére. Tavaly óta erõs szakállt eresztett, mely teljesen õsz, sárgába vegyülõ, mint a kanári tollazata.

Mély csöndben nézte a tömeg, míg egyszerre egy tímárlegény elkiáltotta magát:

- Ez ám a gyönyörûséges menyecske!

Erre a tömegek elkezdtek pisszegni.

Egy hang közbekurjantott:

- Vivát Horváth Piroska!

Száz hang utána dörögte:

- Éljen a Piroska! A Piroska!

- Kutykuruty! - sziszegte az apa, a szakállát rágcsálva. - Ez a csõcselék téged pisszeg. Vedd le a fátyolodat! Kacagj a szemükbe!

- Hallgass, apám, hallgass! Inkább volnék én most négy lábnyira a föld alatt.

A kocsi megállt az érseki palota elõtt, ahol a szentszék ülése volt. A szép asszony leszállt, fekete szoknyáját fölemelte kissé, látni lehetett a hintó hágcsóján apró, fekete topánkáit, még azonfelül a lábaiból is valamit a szemvakító fehér harisnyákban.

Egy szakállas jogász, aki az érseki kapuhoz támaszkodék, megigézve kiáltott fel:

- Hát mi a fittyfenét akar az a gróf, ha még ez se elég neki.

Dõry Mária már roskadozott, mikor ez az önkéntelen bók visszaadta erejét. Abból a sok gyûlöletbõl, melyet a bevonuláson tapasztalt, a pisszegésbõl, a zúgásból, a gorombáskodásból, a bántó röhejekbõl ez az egy szó vált ki rokonszenvesen. Ezt kapta meg, s hegyibe kerekedett a többinek. Mintha egy szál virágot húzna ki valaki egy szemétboglyából, a tetejére tenné, és az lenyomná, láthatatlanná tenné az egész boglyát. Örült neki. Megdobogott tõle a szíve. Hiszen asszony volt. Elmosolyodott, s olyan kevélyen lépkedett föl a lépcsõkön, mint egy páva.

A nép ezalatt megrohanta künn a kocsiját, és letépte az ajtókról, a hámokról az ezüstös Buttler-címereket. És a nép ezzel meghozta a maga ítéletét a Buttler-ügyben. A kocsis röhögve nézte a bakról.

Aztán egyenkint szállingóztak a többi idézettek. Jött egy bricskakocsiban Gergely hajdú, Szimáncsiné asszonyom; egy másik kocsiban ama tûzrõl pattant szobaleány és komornyik, Bíró Nina és Tományi József, akik a nászéj hajnalán léptek be az új házasok szobájába, a harmadik kocsin a két pandúr, Kázsmári és Jeszenka, a negyediken a Dõryék ügyvéde, Kalmár Pál ült, nagy beszélgetésbe merülve a röszkei plébánossal.

Ezeket nem ismerte a nép. Azok is, akik az ügy részleteibe jobban be voltak avatva, legfölebb találgatták, hogy ki mi lehet. Mindössze csak a papot hajította meg valaki egy záptojással, ami a vállát érte és összetörvén, végig folyt a reverendáján.

- Legyetek átkozottak, sátán patkányai! - kiáltá õket megfenyegetve.

Kisvártatva Buttlerék érkeztek, de más úton. Õk faluról jöttek, mert Buttlernek itt a közelben is volt uradalma.

Királyi pompával jött Párdány grófja, mely elvakítsa Eger városát, és imponáljon a papoknak. Így akarta Fáy István.

Elõl nehéz társzekerek dübörögtek, ágynemûvel, ládákkal, mindenféle pléhedényekkel meg­rakva, hatalmas zsírbödönök, oldalszalonnák, puttonyok, dézsák. (Buttlernek saját lakatlan palotája volt Egerben, abba szállt.)

Négy ilyen társzekér után két szekéren kukták, szakácsok szorongtak az õ fehér habitusaikban, lepénysapkáikban.

A következõ két szekéren az urasági banda vonult be, tizenkét cigány ezüstsujtásos, vérvörös ruhában.

Azután következtek a gróf nyerges paripái egy csomó csatlóssal és lovásszal.

Ezzel megszakadt a sor. Valamivel messzebb feltûnt egy lovas vitéz, sárga selyemdolmányban, hasonló narancsszínû nadrágban, az oldalán egy rézkürt, ez volt a harsonás, aki ha belefújt a kürtjébe, azt jelentette, hogy minden élõ lélek térjen ki az útból, mert nagy úr közeledik. Azután jött két lámpavivõ, apró mokány lovakon, hosszú búzavirágszín köntösökben, kerecsentollakkal a kalpagon. A nyereghez hátul keresztbe egy csomó fáklya volt erõsítve. Õket követte nyolc lándzsás, rézveretes sisakokban, csillogott-villogott a sisakok érce a perzselõ napfényben. Majd huszonnégy sárga csizmás huszár alatt járta a táncot a huszonnégy kényes paripa, mind a huszonnégy ló hófehér, mind a huszonnégy huszár piros zsinóros, zöld mentében. Hatalmas kemény fickók, nagy bajusszal, sok sebhellyel. Ott voltak nemrégen Napóleon ellen az inszurrekcióban, csakhogy többedmagukkal; kétezer ilyent állított ki a párdányi gróf gyámja.

Szörnyû porfelhõt vertek fel. De hát akkor az volt az úri dolog. A nagyobb por. A legnagyobb úr is úgy nyelte, mint az ambróziát. Jó lehetett, mert nagyon sokba került.

A porfelhõbe beburkolva, végre jött a gróf öt fekete csõdörön; a három elsõt nyeregbõl hajtották. A kocsi mellett egy kengyelfutó loholt, nyurga, sovány fickó, sáfrányszínû ruhája csuromvíz a verejtéktõl.

A kocsi után ismét huszonnégy huszár nyargalt, fehér dolmányban, fehér sörényû, sárga lovakon. Olyan egyformák voltak, mintha egy kanca ellette volna õket; a lélegzete állt meg az embereknek a gyönyörûségtõl.

Maga az uraság kocsija azonban teljesen elütött a pompától, egyszerû, használatban lévõ bricska volt, Buttler Fáyval ült benne, szokott hétköznapi kabátját viselte s puha begyûrt kalapot. Az egész öltözete nem ért annyit, mint egy huszárja mentéjén a gombok. De éppen ez volt nagyuras.

Közvetlen a kocsi mellett egy apród lovagolt, két kulaccsal a nyakában. Az egyik kulacsban forrásvíz volt, a másikban bor. Az elsõt néha útközben is meg kellett töltenie ily nagy hõségben a kutaknál és forrásoknál, s mégis utolérni az urakat. Ezért kapta az apród a leggyorsabb lovat.

Ily feudális menetek most már ritkák voltak, kivált ezen a vidéken. Fönt a hegyek között, Nógrádban, Nyitrában még így jártak a nagyurak: Czobor, Illésházy, Balassa: de itt már csak ünnepélyes alkalmakkor, fõispáni vagy püspöki installációnál fejtett ki ekkora fényt egy-egy nagyúr.

Még két négyes fogat jött: Bernáth Zsiga ült az egyikben a hevesi uradalmi prefektussal, és éppen arról beszélgettek, hogy kevesebb huszár kellene és több tanú. Ami igaz is volt, mert a Buttler tanúi elfértek egy kocsiban; Vidonka és Madame Malipau. Õk is beszélgettek vala­mi­rõl, örökké járt a szájuk, s hozzá hevesen gesztikuláltak, de minthogy a madame csak franciául tudott és németül, Vidonka pedig csak tótul és magyarul, örök titok maradt kettõjük közt is, hogy mit mondtak.

Közel a városnál a baloldali kukoricásokból egy nyúl ugrott ki és keresztülfutott az úton éppen a Buttler kocsija elõtt, a fehér lovas huszárok közt. Hogy meg merte tenni a szemtelen!

A babonás Buttlernek meglúdbõrzött a teste.

- Az ördög van benne, kedves gyámatyám.

- Ne félj tõle! - nevetett Fáy. - Nem az ördög az. Bizonyosan mondom neked. Én ugyan még nem láttam, de van egy barátom és druszám Debrecenben, bizonyos Hatvani István professzor, aki már állítólag beszélt az ördöggel. Azt kérdezte tõle: »Mi vagy, férfi vagy nõ? Milyen alakban jelensz meg?« Mire azt felelte az ördög: »Mindig olyanban aminõre nem is gondolsz.« No, márpedig a nyúlról emberemlékezet óta gondoljuk, hogy rosszat jelent - tehát nem jelent rosszat. Van az ördögnek elég esze, édes fiam, hogy ilyenkor ne a nyúlba bújjék, ha nekünk ártani akar. Inkább belemegy valamelyik kanonokba.

Eközben beértek a városba, s amint a Hatvani utcába befordultak, ahol már tömegekben állott a nép, fölismerték Buttlert, fölharsogott az éljen-zúgás és lázas morajlással hömpölygött tovább-tovább. Szinte reszketett bele az érseki palota. A szentszék tagjai odafönn kitalálhatták ebbõl, hogy most érkezik Buttler.

Némelyek a kalapjaikat lengették, a nõk az ablakokból a kendõiket lobogtatták. Az egész város ittas volt a pompától.

Buttler levette a kalapját s hajadonfõvel ülve, gépiesen integetett köszönetet jobbra-balra, midõn egyszerre egy kis elhajított bokréta szállt, szállt feléje a fejek fölött, és bepottyant a kalapba. Kivette, hát három piros szikrácska volt összekötve egy szõke nõi hajszállal.

Hátrafordult, oda nézett, ahonnan a virágot dobták, és egyszerre fölkiáltott:

- Piroska!

Az az ismerõs, édes arc villant meg egy percre, azok a szemek, az a mosoly, de milyen különös keretben. Egy sugár kis parasztleány állt fehér babos kendõvel bekötött fejjel a torkolatnál, ahol a Hatvani utca a Németi utcába olvad. Amint odapillantott Buttler, a tündéries fej hirtelen alábukott, mintha készakarva történnék, és eltûnt a sokaság között.

- Ne beszélj! - szólt Fáy. - Csak talán nem?

- De õ az! Parasztleánynak öltözve - szólt megdicsõült arccal. - Meg mernék rá esküdni.

- Képzelõdöl.