TIZENHARMADIK FEJEZET
A SZENTSZÉK TÁRGYAL

Most megállt a kocsi az érseki palota bejáratánál, Szűcs uram, a prókátor várta őket.

- Mindjárt kezdődik a tárgyalás, méltóságos uram.

- Ki az elölülő? - kérdé Fáy.

- Az auditor.

- És nem az érsek?

- Az érseknek a lába fáj, valami pattanás támadt rajta, meg van dagadva, nem tud csizmát húzni.

- No hát itt az ördög! - fakadt ki Fáy uram káromkodva. - Ez egyszer pattanás képében jött.

Csakugyan kapóra jöttek, éppen kezdődött a tárgyalás. A bírák együtt ültek, hat kövér kanonok, csak úgy sercegett rajtok a zsír az izzó hőségben: pedig el voltak látva mindenféle praeservativákkal, az ablakok rácsai közé friss gallyak voltak rakva, hogy a forróságot enyhítsék, az asztalon jégbe hűtött víz s a reverendáikban három-négy zsebkendő, melyekkel felváltva törülgették a verejtéket tarkóikról és a homlokaikról.

Elöl a Causarum Auditor Generalis, Jekelfalussy Ferenc ült a hosszú zöld asztalnál, melyen a feszület állt, hátul a két házasságvédő, a fiskus és a két nótárius.

Elsőnek Buttler Jánost hallgatták ki, aki az őszinteség meggyőző erejével mondta el az esküvő történetét, nagy izgatottságot és fészkelődést keltve a szent székeken.

Utána Dőry Máriát szólították. Rokonszenves, előkelő megjelenése volt. Hűs szellő látszott vele besurranni és virágillat. A kanonokok szemeiből egyszerre elröppent az aluszékonyság, amint ezek a finom csipkeszoknyák megsuhogtak.

- Mi a neved? - kérdé az auditor.

- Gróf Buttler Jánosné született báró Dőry Mária.

- Mi a vallásod?

- Római katolikus.

- Hány éves vagy?

- Tizennyolc.

- Van családod?

- Egy gyermekem van - mondá halkan.

- Felelj nekem, leányom, igaz hitedre, hogy amaz esküvõnél, mely téged Buttler János gróffal egyesített, azt felelte volna-e Buttler gróf az esketõ plébános kérdésére, hogy nõül akar-e téged venni, hogy »nem akarom«?

Dõry Mária elpirult - de még csak szebb lett ezzel.

- Miért nem felelsz, leányom?

- Mert nem tudom - rebegte.

- Hogyan? Nem emlékeznél ilyen fontos dologra?

- Annyira meg voltam indulva.

- Az lehetséges - szólt a fiskus.

- Igaz-e, amit a vádlevél mond, hogy Buttler János gróf arra a kérdésre, hogy szeret-e, azt felelte volna: »nem«?

- Nem tudom, nem hallottam sem azt, sem ezt.

- Hát igaz-e, hogy az esküvõnél jelen volt tanúk füle gyapottal volt betömve?

- Én nem láttam!

- Hát az igaz-e, hogy midõn az esketõ lelkész kezeiteket össze akará kötni a stólával, ellentállott úgy, hogy édes atyádnak kellett õt erõszakkal lefogni?

Mária elsápadt, lehajtotta fejét, mintha szégyenlené magát, aztán halkan rebegte:

- Nem igaz.

- Hogyan magyarázod mégis, édes leányom, hogy gróf Buttler János ezeket a vádakat emeli és fenntartja?

Mária fölemelte a fejét.

- Mert õ hallucinációkban és látományokban szenved, mélyen tisztelt szentszék.

- Mire alapítod ezt az álláspontodat, lányom?

- Bozosi cselédjei mindnyájan vallani fogják, hogy sokszor sokáig beszélgetett hangosan szobájában anyja képével, s annak akképpen felelgetett, mintha az elõbb kérdéseket tett volna hozzá.

- Kiket nevezel meg erre tanúknak?

- Vidonka Józsefnét, Kapor Ferencnét, Gulyás Istvánt.

Az auditor intett a vicenótáriusnak, hogy ezek beidézendõk.

Majd ismét a kihallgatandó felé fordult:

- Egy kényes kérdést teszek még hozzád, leányom, szedd össze minden erõdet, hogy felelhess nekünk, kiket nem léha kíváncsiság vezet, hanem a kánoni törvények tiszteletben tartandó szentsége, hogy általuk az igazság forrását megízlelhessük.

De az igazságnak ezen megízlelése elõtt még egy kis burnót megízlelése sem látszott megvetendõnek, mire kivette a praeses tubákos szelencéjét és szippantott. A többi kanonokok is elõszedték a piksziseket, és általános prüszkölés következett; a vicenótárius nem gyõzte ismételgetni a sok Conducat sanitati-t.

Hm, kényes kérdés! A kanonokok már ismerték ezt a vidékét a válópöröknek. Apró, mélyen az arcba benõtt szemeik villogva kezdtek pislákolni, mint a fölpiszkált kanócok a mécsesekben.

- Mondd meg nekem, gróf Buttler Jánosné, született báró Dõry Mária, leányom, mi igaz van abban, hogy õt, gróf Buttler Jánost, erõszakkal, álnok ravaszsággal, emelõgépen szállították föl a te ágyas szobádba?

Dõry Mária elhalványodott e szomorú éj emlékére, és reszketõ hangon felelte:

- Nem tudom.

Egész teste remegett, tekintete megtört, arca a sápadtságból szederjes kék színbe ment át.

- És mondd meg nekünk, mi történt ott azután?

Ajkait kinyitotta, valamit akart mondani, de egyszerre összerázkódott, és ájultan esett össze.

A kanonokok rémülten ugrottak föl, csak fõtisztelendõ Lator Vince uram próbált lehajolni, fölfogá az elalélt testet s fülét lehajtá szívéhez, hogy dobog-e még. De apage satanas, füle rossz helyre került, valamivel följebb, ahol a kebel pihegett, s kellemesen csiklandozá meg ritmikus emelkedésével szõrös fülét (melyet érdemes lenne ezentúl, mint a Martinuzziét, nagy bûneiért levágni és spirituszba tenni). A vicenótárius ellenben egy kis vizet locsolt az arcába, mire a szép asszony bágyadtan kinyitotta szemeit, s bánatos, köszönõ és mégis elbódító pillantást vetett a fõtisztelendõ atyára, ki õt egy székhez vezette, hol lassanként magához jött.

- Nomen est omen - sziszegte irigyen Szentgályi József kanonok úr, aki szeretett volna rossz versezeteket faragcsálni - vidite Latronem!

- Leányom - mondá az auditor szelíden -, talán térj magadhoz a friss levegõn. A többi részleteket majd máskor kérdezzük ki.

Ezután a röszkei plébánost hallgatták ki, aki azt állította, hogy minden a legnagyobb rendben folyt le, és a Pázmány-féle rutiale pontról pontra megtartatott.

A pap kihallgatása felette sokáig tartott, a fiskus mindenféle keresztkérdéseket tett, hogy megzavarja, de nem sikerült. A szentszék túlságosan kifáradt, és a tárgyalást másnapra halasztotta.

A tárgyalás eseményei, bár titkos ajtók mellett folytak, gyorsan szivárogtak ki a közönség közé. Dõry Mária elájulása, (Gubó legyek, ha nem volt betanult komédia - vélte ez is, az is), a pap vallomása, a benyomás, amit feldúlt arca tett, a Buttler rokonszenves modora, a kanonok­bíráknak otthon a szakácsnéjuk elõtt elejtett megjegyzései, néhány óra múlva már ott cirkuláltak a piacon, és folyt a trics-tracs pro és contra, disputák keletkeztek, fogadások történtek, szóval az egész város a pör körül forgott. Ugyancsak nagy pezsgést, elevenséget hozott be egyébként is e nevezetes pör. A környékrõl sok nemesúr jött be, kik részint Dõryékkel, részint Buttlerékkal akartak találkozni. Ezeknek kedvéért viszont olyanok jöttek, akik egy-két vidám estét akartak tölteni, persze kártyával fûszerezve. Thespis kordéja is begördült a városba. Az éhség leleményes. A Miskolcon idõzõ vándorszínészek kiszagolták, hogy a nagy Buttler-pör hetekig eltart, s unatkozó nagyurak jönnek ott össze szép számmal.

Nem is csalódtak. Fáy uram, aki nagy mecénás vala, mindjárt az elsõ nap megvásárolta, ami a jegyekbõl megmaradt, s kiosztá Buttler személyzetének, a huszároknak, kuktáknak és a kuktákkal jött szolgálóknak, azzal a föltétellel, hogy elõadás után otthon kell eljátszaniok a darabot. És minthogy az összes Egerben õgyelgõ nemesség vacsora után a Buttler-palotába gyûlt, Fáy uram a nemes uraságok mulattatására csakugyan beparancsolta a színházban volt személyzetet a nagyterembe, ahol is nagy tuszkolásra kiálltak a középre az Erzsi szolgáló meg a Zsuzsika, s Örzsi elkezdé az elsõ jelenetet, melyben két hermelinpalástú nemes hölgy beszélgetett a színpadon, mármint a Nápolyi Johanna és barátnõje.

- Miért vagy olyan szomorú, fölséges asszonyom, Johanna? - kérdé Örzsi.

- Nem vagyok én szomorú - felelte Zsuzsika.

- De szomorú vagy, nagy bánatod van.

- Van ördögöt, hisz víg vagyok.

- De szomorú vagy, ha egyszer mondom, ne légy szamár.

- Istenuccse víg vagyok, és ha még egyszer összeszamarazol, itt, a tekintetes urak elõtt, hát megrázom a varkocsodat.

Szóval a szomorújáték cselekménye e vitás kérdés miatt nem bírt tovább menni. - Az urak a hasukat fogták nevettükben, mikor váratlanul belépett az öreg Horváth Miklós.

Kitörõ örömmel fogadták, Buttler meg éppen a nyakába ugrott.

- Csakhogy maga is itt van, kedves bátyám!

Horváth hasonló melegséggel ölelte meg Buttlert.

- Akihez én egyszer hozzászegõdöm, azt én soha el nem hagyom.

Majd szûkebb kör maradván együtt, elmondta, in camera caritatis, hogy a palatinustól levelet adott át az érseknek ma délután.

- Személyesen adtad át? - kérdé Fáy.

- Igenis.

- Csodálom, hogy fogadott.

- Elõre megüzentem, mit viszek. Bepólyázott lábbal feküdt a díványon, igenis.

- Tudod, mi volt a levélben?

- Láttam, hogy mély benyomást tett rá, mikor olvasta. Egyúttal egy kémet szereztem a palotában, igenis, egy kémet, aki most este jelenti, hogy az érsek elhagyta titokban a palotát, s meglátogatta a vikáriust, Jekelfalussyt. De, hogy a levélben mi volt, nem tudom.

- Én már tudom. Jóféle kenõcs lehetett, mert mindjárt meggyógyult a lába.

Mindezek jó reményekkel tölték el Buttleréket, de János gróf még kíváncsi volt valamire: félrevonta Horváthot egy ablakmélyedésbe, s minden teketória nélkül nekirontott:

- Piroska itt van.

Az öregúr zavarba jött, ötölt-hatolt, szavakat keresett.

- Hogy a Piroska? Izé. Mármint a Piroska? Ugyan, hogy jutnak ilyenek az eszedbe?

- Láttam.

- A szemed káprázott.

- Egy babos parasztkendõ volt a fején. Hiába erõlködik, bátyám, nem tud hazudni.

- No hát nem erõlködöm, igenis, bevallom neked, igenis, hogy magammal hoztam, de ne mondd el senkinek. Nem bírtam vele, mindenáron látni akart. Hát megengedtem, hogy paraszt­ruhát vegyenek a Fridával, és álljanak ki az utcára. Seregélynek szõlõn a szeme, hogy meg­láttad.

- És itt van még? - kérdé suttogva, álmodozó arccal, merengõ tekintettel.

Horváth habozott egy percig, aztán mintha meggondolta volna magát, hamiskásan hunyorított a bal szemével.

- Mit adsz öcsém, agyagos, ha titokban összehozlak egy félórára, titokban, igenis?

A Buttler arca kigyúlt, szemei keresztbe fordultak, mint az ittas emberé.

- Nem, nem - szólt azután csüggedten, karjait leeresztve. - Szavamat adtam, nem közeledem addig hozzá, míg Fáy nem mondja.

Horváth barátságosan szorongatta meg a kezét:

- Derék ember vagy. Így már szeretlek, igenis. Csak próbára akartalak tenni, mert már Piroskát útnak indítottam, magam pedig itt maradok, míg a tanúkihallgatások tartanak, hogy leveleket írjak neki. Erõsen rám parancsolt, igenis. Nagy zsarnok.

- Szegény kis galambom - röppent el a Buttler ajkairól egy sóhajjal együtt. - Csak legalább jót írhatna neki.

- Majd meglátjuk, mit hoz a holnapi nap, meg a többi… igenis, a többi…

- Hiszek az Istenben - jegyzé meg áhítatosan Buttler.

- A gazdában én is hiszek, de a szolgáiban csak kötve. Igenis, csak kötve.

A következõ nap Buttlernek látszott kedvezni. Mindjárt a kihallgatás elején utasítá a vicenótáriust az elnöklõ vikárius, hogy berendeltessék a »communis opinio« is, ami csak igen ritka esetben történt.

A communis opinio figyelembevétele kétségtelenül folyik a szentszéki tárgyalások rendjébõl. Úgy, hogy az esküdtszéki eszméknek harmatcsöppje voltaképpen az egyház ítélkezése módján rajta ragyog már a legrégibb idõktõl, mert az elnök meg szokta kérdezni a tanúktól: »Mi erre nézve a köztudat?« De Egerben a néhai Fuchs Xavér Ferenc érsek (az Isten áldja meg haló porában) még tisztábban hozta ki az egyházi törvényeknek ezt a fönséges és mély intencióját, amennyiben különös fontosságú vallási és kötelékfelbontási pöröknél szokásba vette, hogy a két fél által megnevezett tanúkon kívül (akik be lehetnek tanítva is), két vagy három tanút találomra elõrántott a semleges csõcselék közül, mintegy arra a kérdésre adandó válasz okáért, hogy mit beszélnek a dologról a faluban?

Mikor a »communis opinio« behívásának híre kiszivárgott a melléktermekbe, hol elkülönítve ügyeletek a Buttler- és Dõry-féle tanúk, minden mozzanatról jósolva és következve, Buttlerék vidáman dörzsölgették a kezeiket.

- Íme, a nádor levele!

Míg ellenben Dõry a fogait csikorgatta, és izgatottan súgta a leányának:

- Látogatást kell tenned a kanonoknál, Mária. Én nem akartam… isten látja a lelkemet, de másképp nem megy.

Mária elhalványodott, s kezét elhárítólag emelte föl.

- Meg kell lenni, szánd el magad, gyermekem - sziszegte -, mert valahonnan rossz szél fúj ránk.

A szentszék ezalatt Varga Gergely hajdút hallgatta ki. Sokáig nyaggatták, több mint másfél óráig volt bent. (Talán olajban sütik - nyugtalankodék Dõry.) Utána Szimáncsiné asszonyomra, a másik esketési tanúra jött a sor. Mind a ketten azt vallották, hogy Buttler gróf úgy viselte magát az esküvõnél, ahogy a võlegények közönségesen.

Auditor generalis: Igaz-e, hogy a võlegény ellenkezett?

Szimáncsiné: Nem volt abban lelkem, szentatyám, semmi hiba. Úgy állt az ott, mint a kezes bárány.

Auditor generalis: Igaz-e, hogy a jegygyûrût falhoz vágta?

Szimáncsiné (szörnyûködve): Úgy nem igaz, mint amilyen igaz, hogy az én arcom nem fal. Milyen kótyagos fej gondolhatott ki ilyet?

Auditor: Fürge nyelveddel ne hordj össze hetet-havat, és ne kalandozz Tolnában, Baranyában, hanem felelj igennel, nemmel, értelmesen. Igaz-e, hogy a kezét, midõn a lelkész össze akará tenni, kitépte a menyasszonyéból?

Szimáncsiné: Sõt úgy volt a kezük, kérem alássan, mint mikor két madárka összeteszi a csõrét.

Auditor: Igaz-e, hogy nektek, tanúknak, a füleitekben vatta volt?

Szimáncsiné: Igenis, láttam vattát a Gergely hajdú egyik fülében, minthogy szaggatása vala.

Fiscus: Hogyan van az, te asszonyszemély, hogy Varga Gergely hajdú meg azt vallotta, miszerint a te füledben volt vatta, mert neked volt fülszaggatásod?

Szimáncsiné (zavartan): Hogy az én fülemben? Nem emlékszem már, kezét-lábát csókolom. Csak azt tudom, hogy valamelyikünknek fülszaggatása volt és vattát tett a fülébe. De hogy az én fülem fájt-e, vagy a Gergelyé, azt most már bizonyosan nem tudom.

Szentgályi kanonok: Ista persona diabolica aberrat a via recta. (Ez az ördöngõs személy letért az igaz útról.)

- Az ördög botlott meg benne - súgta a vízszemû Marsalkó kanonok a mellette ülõ Lator kanonoknak.

- Vigyázz, amicé - súgta ez vissza -, mert hozzád találja vágni a kantárját.

Az auditor generalis összeráncolta szemöldjeit, átható pillantását rászegezte, s mennydörgés­szerû hangon kiáltott rá:

- Valld meg igaz hitedre és a boldogságos Szûz Máriára, ki vett rá arra, hogy így tanúskodjál?

- Senki - mormogta a vénasszony összelapulva, mint egy varangyos béka. Az apró szemeit behunyta, mintha azt várná, hogy most mindjárt rászakad a terem boltozatja, melynek faláról mogorván néztek le rá az egri püspökök, egyik-másik páncélban, bajuszosan, szakállosan, közöttük egy ártatlan kisgyerek is teljes fõpapi ornátusban, a csecsemõ püspök, a hároméves Hippolyt, Mátyás király sógora. Különösen ettõl a gyerektõl reszketett Szimáncsiné. Mintha egyenesen õt nézné az okos, fekete szemeivel.

Szóval a mai nap rosszul látszott sikerülni Dõryékre nézve. A tanúkihallgatás is hamar abbaszakadt, mert délben nagy ebéd volt a Buttler palotájában, melyre az érsek is hivatalos volt és a kanonokok mind. Szem nem látta, fül nem hallotta pompát fejtett ki a fiatal fõúr, mintha az Ezeregyéj csodálatos lakomáiból varázsoltak volna ide egyet a dzsinnek, megrabolva a hatalmas szultán vagy kalifa asztalát - ki most sóbálvánnyá meredve nézi otthon, a fényes Stambulban puszta asztalát, s fejezteti rendre a szakácsokat.

A mulatság a késõ éjbe benyúlt, csak maga az érsek ment el mindjárt ebéd után, megcsókolva Buttlert kétfelõl az orcáján. »Kedves fiam« szólította - amit egy félóra múlva már tudtak a Dõry-tanyán, a »Három bika vendéglõben«, mert éppen úgy voltak kémei Dõrynek itt, mint Buttleréknek amott.

- Nekünk nincs olyan éléstárunk - mondá csüggedten Mária -, se olyan boraink.

- Neki pedig nincs olyan édes szája, mint a tied - felelte Dõry -, se olyan mosolya.

A Buttler borai csakugyan jók lehettek, mert másnap nagyon bágyadt és aluszékony volt a szentszék, pedig érdekes tanút hallgattak ki; az öreg Dõryt, aki olyan ártatlan, becsületes képpel tudta elmondani az egész esemény lefolyását, hogy még a követ is meggyõzte volna a maga igazságáról. Néhol kitört belõle a nyers, igazmondó katona, elementáris erõvel, kivált, ahol Buttleren üthetett, akit gyáva, ingatag jellemû, puhán nevelt, nyegle mágnásnak festett, akihez sohase adta volna hozzá egyetlen leányát, ha ennyire ösmeri.

- Húsz csatában voltam, tisztelt szentszék, tizenhét seb van a testemen, melyet a császárért és a hazáért kaptam, de egyik sem fáj úgy, mint a tizennyolcadik, amit ez a nyafka ifjú úr ütött rajtam, ki tisztán egy rábeszélésnek engedett, melyet a ravasz Horváth szít benne; mert olyan gyenge a lelke, mint a kenyérgalacsin, azzá válik, kinek-kinek az ujja alatt, amit az éppen gyúrni akar. Igen szomorú, tisztelt szentszék, hogy egy ilyen utólagosan kitalált, a ravasz Pereviczky prókátor által kifundált mese ellen kell idehoznom tisztességben megõszült fejemet, s ráncos arcomnak pirulásával kell leányom és a magam becsületét védelmeznem, mert olyan események hurcoltatnak itt piacra, s dobáltatnak meg sárral, melyek egy család bensõ életének rejtett emlékei s kincsei. Ha csak magamról volna szó, tisztelt szentszék, megvetéssel fordítanék hátat a megtévelyedett ifjúnak, ki magát Buttler grófnak nevezi; ha csak arról volna szó, hogy ama kalandor lutheránus, Horváth, kaparintsa meg gonosz machinációval a fejedelmi vagyont az õ leánya számára az én leányomtól, arra is vállat tudnék vonni, de a becsület dolgában nem ösmerhetek tréfát…

- Ad rem, ad rem - hangoztatta a generalis auditor.

- A tárgynál vagyok, tisztelt szentszék, mert lehetetlen ki nem öntenem lelkem keserûségét becsületem meghurcoltatásáért, sõt - fejezé be a ravasz róka, mert tudta õ, hogy mitõl döglik a légy -, elmegyek annak védelmében a végsõkig, s akik ahhoz nyúlni mernek, legyenek bármily magasan, fegyverem által halnak meg. Isten engem úgy segéljen!

A bóbiskoló kanonokok egyszerre felütötték a fejeiket erre a fenyegetõ, lázas hangra, s ijedten néztek össze, mintha mondanák: Per amorem dei, ez a fránya katona megesz bennünket. Tessék most már szavazni.