TIZENNEGYEDIK FEJEZET
AZ OSTOBA ÓLOM

Még Kázsmárit és Jeszenkát hallgatták ki ma, akik semmi lényegeset se tudtak. Õk csak azért voltak odaállítva az ajtóhoz, hogy esetleg felek ne jöhessenek be a kancelláriába, ahol az esketés folyt. Így utasították el Bernáth Zsigmondot, aki be akart menni, de miután a fõszolgabíró õr azt a parancsot adta ki, hogy »senki se zavarjon bennünket«, nevezett Bernáth Zsigmondot eltávolították onnan.

- Egyéb indok nem volt?

- Nem volt.

- Igaz-e, hogy a võlegény kirohant egy ízben és hogy erõszakkal vittétek vissza?

- Nem igaz.

Így ingadozott a mérleg napról napra, a kedélyek folytonos hullámzásban folytak, mint egy mesterien szõtt színjátéknál, ahol az egyik jelentés elhomályosítja a másikat, s ami tegnap bizonyosnak látszott, az már a másik nap abszurdum. Mert a titkos tárgyalás csak addig volt titok, míg a szentszék föl nem oszlott. Délután már a verebek is csiripelték, mi történt, és a figyelõ közvélemény rögtön megcsinálta a napi egyenleget.

Ma például annyira felszökött a Dõryék esélye, hogy Mária akár hitelbe vásárolhatott volna a boltokban.

De még egyéb érdekessége is volt a mai napnak. Horváth Miklós sértõnek találta magára nézve azokat a híreket, melyeket állítólag Dõry õróla mondott a szentszék elõtt. Hiába próbálták lebeszélni Fáy meg Buttler, hogy olyan emberrel nem lehet szóba állani, a heves öregúr elõkerített valahol a cukrászboltban két zempléni nemest, Barkóczyt és Cseleyt, elküldé õket magyarázatot, esetleg elégtételt kérni Dõrytõl.

Báró Barkóczy János uram komolyra igazítván képét, egyszerre kihörpinté édes pálinkáját, és késznek vállalkozott a vén farkast fölkeresni, de a fiatal Cseley szabadkozott.

- Édes kedves bátyám, mondjon le, kérem…

- Hagyjam a becsületembe gázolni? Nem, soha!

- Hiszen ne a párbajról mondjon le, az semmi, a párbaj nem veszedelmes, hanem énrólam mondjon le, mert egy Cseley mindig veszedelmes. Ahol egy Cseley van, ott mindig a maximális szerencsétlenség történik. Tessék azt nekem elhinni. Ha helyettem egy másik úr megy hozzá, egy nyilatkozat lesz a vége; ha én megyek, halál lesz belõle.

- Mennydörgõs adtát, éppen ezt akarom!

- No, ha ezt akarja, elmegyek.

Fölkeresték Dõryt a »Három biká«-nál, éppen egy hideg libát trancsírozott nagy kedvteléssel az ebédlõben.

- Hozott isten! - kiáltá eléjük. - Te pedig hozz még két poharat, pincér!

De ezek megálltak elõtte ünnepélyesen, marconán, kifeszített nyakkal, mint ahogy illik a kartellvivõknek Magyarországon.

- Komoly ügyben jöttünk, uram!

- Kutykuruty! - szólt a kést letéve. - Hát mi az?

- Ön állítólag sértõ kifejezéseket használt felünk, Horváth Miklós irányában a szentszék elõtt.

- Én csak azt mondtam, ami nekem tetszik.

- Szándékozik-e azokat megmagyarázni, illetve visszavonni?

Dõry mosolygott, és beleharapott egy libacombba.

- Láthatják az urak, hogy a lúdpecsenyét le tudom nyelni, de az egyszer kimondott szavamat nem.

Barkóczy a fejével bólintott.

- Az is álláspont, de akkor mint nemesembernek nemesembertõl illendõ: fegyveres elégtételt kérünk.

- Igazán? - mondá a báró cinikus hahotával. - Pedig azt hittem, hogy egy-egy rozsólis palackot hajítunk az egymás fejéhez, s az, aki nem talál, megszûnik becsületes lenni. De én így sem bánom, és majd küldök az urak után két embert, mihelyt jóllaktam.

A segédek összejöttek estefelé, Dõry részérõl Borhy Ádám svadronyos kapitány az Esterházy-regimentbõl és valami gróf Tige Mihály, egy jól fésült szeladon, aki mindig valami divatos lében úszik. Ezúttal Dõry Mária körül legyeskedett, kísérgette az utcákon, virágokat küldözött neki, s esete odajárt a »Három biká«-ba locsogni, ami meglehetõsen naggyá és híressé tette Egernek akkori gavallérjai között.

Némi vita után, hogy a »kalandor« kifejezés olyan becsületsértés-e, amelyért verekedni kell, pisztolypárbajban állapodtak meg, mely másnap hajnalban öt órakor megy végbe a »Szõllõske« nevû pagonyban.

A Buttler-palotában semmit se tudtak ezekrõl, és másnap éppen a reggeli álmát törülte ki Buttler gróf a szemeibõl, mikor csikorogva nyílt meg a nagy tömör kapu, melynek ívei alatt bõrvödrök, csáklyák, régi buzogányok és dárdák lógtak, olyanok, hogy a mai ember azokat fölemelni sem bírná.

Buttler mindig kedvetlenül ébredt, mert mindig Piroskától szakította el egy durva drabant: az öntudat, aki úgyszólván egyszerre fölmarkolta, és kilökte reggelenkint a paradicsomból.

Ma a kapu nyitása gyorsan elkergette álomképeit, mert van egy szivárványos híd az álom és ébrenlét közt, egy híd, aranyos ködbõl, tündéries homályból, amelyen az ember még idõzik egy kicsit.

Az õsemberek úgy hitték, hogy a lélek minden éjjel elmegy kószálni, reggelre visszatér, ez az ébredés, néha olyan messze megy, hogy nem tud visszatalálni, ez a halál. Olyan világos és egyszerû volt még akkor a halál.

- Hallod-e, Zsiga? Valaki érkezett. Kocsi gurul be az udvarra.

Zsigával egy szobában hált Buttler. Még mint juristák szokták meg Patakon, hogy együtt legyenek éjjel is. Néha egész éjszakán át elbeszélgettek a sötétben, mert Fáyné nem adott nekik elegendõ gyertyát, nehogy folytonos világosságban legyen a szemük.

Zsiga nagyot ásított, és figyelni kezdett a külsõ neszre.

- Talán Erdõtelekrõl jött valaki. (Erdõtelek volt a Buttler hevesi uradalmának a székhelye.)

- Inkább hiszem, hogy valami rokonféle - vélte Zsiga -, aki egyenesen ide száll. Mert gazdatiszt-fajta ember nem merne ilyenkor beállítani. Talán az Anna néni, Fáyné.

- Úgy dobog a szívem, Zsiga, de úgy dobog… valami rossz elõérzet.

Beszélgetés zaja, idegen hangok hallatszottak odakünn. Az ablakok üvegtáblái ki voltak nyitva a hálószobában, de a zsaluk leeresztve, s ezek megtompíták, fölfogták a szavak értelmét, úgy­hogy nem lehetett kivenni, mirõl van szó, csak annyi volt észrevehetõ, hogy egyre nagyobbodó nyüzsgés-rezsgés támad, lábcsoszogások, belevegyülõ izgatott felkiáltások minthogy fölmeté­lik, megszaggatják a zagyva hangzavart, s úgy tûnik fel, mintha az egész háznak lába kelne s minden egyes kõ indulni akarna.

Buttler kétszer is megrángatta a csengettyût, de senki sem jött be.

- Hát micsoda dolog ez? - fakadt ki hangosan. - Azért hoz az ember száz cselédet, hogy egy se legyen!

Végre benyitott a komornyik, sápadtan és nevetségesen, mert a rokokó öltözete összevissza volt hányva rajta, a harisnyája lefityegett, a taszli félrecsúszott, a kék quaeker-kabátja pedig alulra jutott, arra volt fölhúzva a rézgombos szürke mellény.

- Valaki érkezett, Márton? - kérdé mohón Buttler.

- Horváth Miklós úr - dadogta és összevacogott a foga.

- Miért nem jön be? - förmedett fel türelmetlenül. - Eressze be azonnal!

- Nem jöhet az be többé, méltóságos uram, mert meg van halva.

Úgy hangzott ez a szó, mintha parittyakõ süvítene a levegõben, s egyenesen Buttlert ütné homlokon.

Egy megrendítõ kiáltással esett össze a vánkosokra.

- Meghalt? Az lehetetlen!

- Dõry úr lõtte le duellumban, most, egy óra elõtt.

Villámhirtelen ugrott ki most az ágyból Buttler is, Bernáth is, magukra rángatták ruháikat és kiszaladtak.

A szegény öregurat éppen akkor vitték keresztül a nagy márvány elõcsarnokon a szolgál, elöl ment levert arccal Fáy, és mutatta, merre vigyék, hogy tegyék. Ruhája csupa merõ vér volt, arca fehér, mint az alabástrom, szemei nyitva maradtak, de mégse voltak ijesztõk, szinte szelídeknek lehetne mondani, ha nem volnának mozdulatlanok.

- Hát van Isten - kiáltá Buttler gróf megrendülve -, hogy ezt tûri?

- Csak semmi érzékenység, semmi picsogás - szólt közbe az öreg Fáy mogorván. - Azzal nem lehet feltámasztani. Az öreg kemény ember volt. Úgy is halt meg, mint kemény legény. Szép vége volt, punktum. A többi majd következik.

- Éppen a két legfelsõ borda közt a függõ eret érte a pisztolygolyó… az a szerencsétlen golyó, s ez okozta a gyors halált - sopánkodott a párbajdoktor, egy penészszemû pufók úr.

- Dehogy a golyó! Mi a golyó! - tördelte a kezeit Cseley. - Nem a golyó az oka.

- Hát mi? - fortyant föl a doktor, vasvilla szemekkel méregetve a közbeszólót.

- Hát én. Ti. én, Cseley. - Mert ahol egy Cseley van, ott mindig szerencsétlenség történik. Mondtam neki, könyörögtem neki, hogy válasszon más szekundánst, de nem akarta elhinni. Igaz-e, te Barkóczy? Hiszen hallottad ugye? Mikor Kis Károlyt leütötte Forgách, egy Cseleytõl kérte kölcsön a bárdot; mikor II. Lajos belefúlt a patakba, egy Cseley kalauzolta. Nota bene a patakot is Cselének hítták. De hozhatnék föl ezer példát is. Ott van teszem azt Attila esete. Attila egy Cseley kisasszonnyal táncolt a saját lakodalmán, amikor az Ildikót elvette, reggelre vérben fagyva találta maga mellett a felesége.

Hanem iszen jónak beszélt Cseley, ha a doktort akarta distrahálni. Mert a doktor maga volt a bõbeszédûség, s még azzal se törõdött, hogy hallgatja-e valaki.

- Ez már a harmadik halálos párbajom - mondta a szenvedélyes gyûjtõ elégedettségével. - Dehogy, ez már a negyedik. Isten úgyse! Az ám, a negyedik. (Mereven nézett a levegõbe, mintha a többi három halálos párbaja gombostûkre volna valahol felszurkálva, s most a negyediket helyezné melléjük.) Hiába, hiába, ami pisztoly, az nem piszkafa!

Legtöbben csoportosultak Barkóczy köré, aki az utolsó perceit beszélte el Horváthnak:

- Nem szenvedett az két percig se, egészen könnyû halála volt. Isten nyugosztalja. Elfolyt a vére, fájdalmat is alig érzett. Én emeltem fel a földrõl, mikor összeesett, karjaim közt tartottam, egyre gyöngébb és gyöngébb lett, míg végre elaludt csöndesen, mint egy bárány. De az eszét és a fullánkját az utolsó percig megtartotta, s még haldokolva is megszúrta ellenfelét az utolsó mondatával.

- Mit mondott? Tehát mégis mondott valamit? Tehát mégis intézkedett? - kérdezték egyszerre négyen is.

- Csak annyit mondott szegény, minden erejét összeszedve, azzal a célzattal, hogy Dõry is hallja: »Mindjárt meghalok, érzem. Testemet vigyétek el leendõ võmhöz, Buttlerhez.«

Buttler elérzékenyülve, hangos zokogásra fakadt. Ezalatt a nagy díszteremben hevenyésztek ravatalt. Fáy megint bámulatos erélyt fejtett ki, tett, vett, intézkedett, fölosztotta a munkát, kurtán és hidegen, mint mikor valami hatalmas kéz egy sok kerekû gépet hoz mozgásba.

- Ami történt, megtörtént. Most nincs idõ sírásra, sopánkodásra. Itt tenni kell. Te fiam, Zsiga, azonnal indulsz a vikáriushoz és megkéred, hogy még ma délelõtt kihallgassanak, mert te mégysz délután Bornócra, a koporsóval, nyolc huszárt vevén magadhoz. Maga, prefektus úr, egy koporsót szerez valahol, ha lehet, ércbõl legyen, ha nem lehet, diófából. Én magam egy óra múlva utazom, hogy a szegény leányt elõkészítsem a szomorú csapásra, ezt nem engedhetem másnak. A kocsi álljon befogva, a legjobb futólovakkal. Maga, doktor, megkapja a honoráriumot a prefektustól. A titkár menjen lutheránus papot keresni, aki a holttestet megáldja. A koporsót egy szénásszekér belsejébe kell tenni alulról, és a huszárok oly messze menjenek a kocsi után, mintha nem is oda tartoznának, hogy gyanút ne kapjanak a babonás népek útközben. Érted-e, Zsiga?

- Értem, kedves bátyám.

- És velem mi lesz? - kérdé Buttler könnyes szemeit törülgetve.

- Semmi, itt maradsz.

Buttler dacosan rázta a fejét.

- Érzem, hogy el kell mennem. Egy az, Piroskának vigasztalásra van szüksége, más az, hogy a nemes halott iránt kötelességemet kell lerónom. Miattam halt meg szegény. Ilyenkor nem szabad gyámatyámnak az ígéretemre hivatkozni. Ez vis major. Ez mindent felbont. Én megyek.

- Egy tapodtat se mozdulsz innen, Párdány grófja - feddé meg Fáy komor arccal. - Te magad is halott vagy. Mit kísérnél te más halottat! Ha a halott iránti kötelességet akarsz leróni, akkor élõvé kell válnod, hogy gyermekét boldoggá tehesd. Itt kell maradnod, és ellensúlyoznod az ellenfél ármányait és cseleit. Hát már megint nadragulyát ettél, hogy itt akarod hagyni a csatatért, Dõryéknek? Mondhatom, szép tisztelet a halott iránt. Nem, János, arra ne is gondolj. A leány kisírja magát. Semmi szükség a könnyekbe rózsacsöppeket vegyíteni. A gyásszal összepárosítani a szerelmet, a fekete színt beszegni pirossal. A fájdalom maga is elég fönséges érzés. Miért akarnád meglopni a halottat, hogy abból a fájdalomból, melyet leánya miatta érez, elcsempészhess egy részt a viszontlátás édességének a tányérjára. Hadd sírjon a leány, te pedig légy szemfüles, légy résen. Száz füled legyen és ezer kezed… Hogy el ne felejtsem, egy lovas ember iziben menjen Bozosra Buday uramért, az még az éjjel megjön. Okos és becsületes ember, járj a tanácsain, míg én megjövök.