TIZENHATODIK FEJEZET
A SZENTENCIA

A halról szeretnék hasonlatot mondani, mert az elég ostoba, de attól tartok, hogy õ nem látja, ami a víz tükrében mutatkozik. A vízi poloska már elõnyösebb helyzetben van, mert õ a víz felületén úszik, mint az eldobott forgács, s lehetõleg jól látja a víz tükrében a parti fákat. Ha mármost beszélni tudna és okoskodni, arra a kérdésre, milyenek a fák, bizonyosan így felelne:

»A fák zöldek és csodálatosképpen vannak alkotva; alul koronájuk van, fölül a vaskos törzsük, s a lombkorona finom, szinte hajszálnyi rostozata tartja az óriási törzsöt, mely oly vastag, mint egy fürdõ asszonyi állatnak a dereka. Mindez persze szinte lehetetlennek látszanék - fejezé be magyarázatát az okos kis vízi poloska -, ha nem gyõzõdnénk meg, odáig úszva, hol a fák vannak, hogy a fáknak voltaképpen nincs testük.«

Hasonló csalóka dolog, amilyenrõl a vízi bogár beszélne nekünk, igen sok lehet az emberre nézve is, csak nem tud róla. Ilyen vízbe nézõ ésszel ítél meg helyzeteket és instituciókat. Csak a vízi poloska példájából érthetõ örök idõktõl, miért hiszi, hogy a becsület fehérségét az a piros vér tartja fönn, amit párbajban ont.

Embert ölni voltaképpen igen kényelmetlen dolog, még ebben a virtusos formában is. Azt mondjuk, ha valaki megteszi: ugyan hogy tud aludni tõle? De azért az illetõ nyer vele világi respektusban. Nem lesz jobb, se tisztább, csak véresebb, a jó emberektõl távolabb jutott, a pokolhoz közelebb, sõt félig már benne van az alvilági katlanban, mert az éjszakája már az ördögé. És bár tudjuk mindezt, mindegy, mi mégis úgy látjuk, hogy azóta õ tiszteletre méltóbb.

Így volt Dõryvel, mióta lelõtte Horváthot. Bizonyos nevezetesség és nimbusz vette körül. A mód, amellyel leányát fõkötõhöz juttatta, undort keltett iránta, de hogy most ráadásul a rivális leánynak, a jónak az atyját is meglõtte, a rossz emberbõl elõlépett »fene embernek«. A fene ember pedig nagy hatalom Magyarországon. Annak mindenki a kedvében jár. Nemhogy közös erõvel leütnék, hanem egyenként kitérnek elõle. Sõt apránkint pártja támad, mert élvezet az erõssel tartani.

A fantázia neveli erejét, bátorságát még nagyobbra. Szárnyaira veszi, segíti. Akciókat gondolnak ki a számára, röpke mondatokat adnak a szájába.

Nagy rémületet keltett az érseki udvarnál egy ilyen nyilatkozata, melyet állítólag a »Három biká«-nál tett egy fiatal káplán elõtt, aki ott a röszkei papot látogatta meg, s panaszkodott, hogy nem bír elõlépni.

- Lesz most elég alkalom, fiatalember - jegyezte meg Dõry -, mert biztosíthatom, hogy a legközelebbi napokban eltemetnek néhány kanonokot.

Pruzsinszky kanonok, szentszéki ülnök szakácsnéja szedte föl a hírt a piacon, s mondta el a gazdájának, megtoldván még azzal is, hogy Maszly, az asztalos ennek a kontójára mindjárt megrendelt egy csomó szárított diófát koporsókra.

E naptól kezdve egy hang se szivárgott ki többé a szentszék tanúkihallgatásaiból, sõt az egyes kanonokok se otthon, se társaságban nem ejtettek el többé véleményt a pörrõl. Ha valaki elõhozta, fölhúzták a szemöldjeiket, s egy hja, hja, vagy egy hm, hm volt a legbõvebb információ. Mert hát a jó pisztoly még lakatnak is jó.

Pedig a szentszék ülései még eltartottak vagy egy hétig, részint az újra berendelt tanúk, a communis opinio tanúi, részint pedig a már kihallgatott tanúk pótkihallgatása végett.

Akkor aztán hazamentek a famózus dráma személyei, Buttlerék Bozosra, Dõryék Röszkére s elkezdõdött az írásbeli pör, a fiskálisok nyelvelése. (Hej, most volna jó kikaparni a sírjából Pereviczkyt.)

A sokféle válasz, viszonválasz, ellenválasz, végválasz eltartott vagy másfél esztendeig. Ezalatt az elárvult Piroska Bornócon lakott Bernáth házánál (õt jelölte ki gyámjának egy korábbi végrendelet), Fáy és Buttler pedig Pozsonyban és Bécsben dolgoztak, patrónusokat keresve, akik befolyásukat a papoknál latba vessék a pör kedvezõ kimenetelére. De ugyanezt cselekedte Dõry is a leányával. Mária még a fõhercegeket is sorra járta, s mint egy beavatott kortárs, Szoltsányi udvari ágens írja: »Alig volt akkoriban nevezetes élõ ember és potentátus, aki bele ne mártotta volna ebbe a híres és különös processzusba valamelyképpen az ujját, némelyik egyébiránt (teszi hozzá zárójelben) piszkos is lett tõle.«

A talaj sohasem volt olyan kedvezõ a közbenjárásokra, mint éppen most (ámbár ez iránt a magyar klíma máskor se mostoha), de most az egri érseknek és a kanonokoknak se fõtt egyébben a fejük, mint hogy patronusokat gyûjtsenek, lévén üresedésben Ambrus fõherceg halála óta az esztergomi érsekség (melynek székhelye azonban ez idõ szerint Nagyszombatban van), úgyszintén nehány püspökség is betöltetlen.

Olyan jólesett hát, mintha hájjal kenegetnék méltóságos fõtisztelendõ báró Fischer István érsek utam talpát, mikor irányadó, hatalmas emberek ajánlták fel szolgálataikat a hercegprímási méltóság elnyerésénél. Halomszámra kapta a leveleket innen is, onnan is. Mégiscsak szép az, hogy minden ember õreá gondol. Úgyszintén meg lehettek elégedve a nagyságos kanonok urak, mert õket is felkeresték a nagyrangú perszónák az episztoláikkal, reményeket keltve az elnyerendõ püspökségek iránt, mintha pásztortüzeket gyújtanának a fekete betûerdõkben, melyek közel látszottak csillogni.

Mindez igen szép volt, igen kedves volt - de bizonyos idõ múltán kezdett tûrhetetlen lenni, mert az egyik arra az esetre ígérte a támogatást, ha a Buttler-Dõry Mária-féle házasságot megsemmisítik, a másik arra az esetre, ha a házasságot érvényesnek mondják ki. Úgyhogy aztán érsek és kanonok, ha jó hangulatban volt néhány bikavér kvaterka után, azt is mondhatta: »Sok jó barátom van mindenfelé«, de ha rossz hangulatba jutott, abban a sóhajtásában is igazság nyilvánult: »Tele vagyok ellenségekkel.«

Sõt a végén úgy megkonfundálták az érseket a különbözõ informáló levelek, staféták, nem ritkán udvari kurirok, fenyegetõ és ígérgetõ intervenciók, hogy elkeseredetten kiáltott föl:

- Ha még sokáig tart ez a Buttler-pör, az õrültek házába jutok.

És az bizony még sokáig tartott, mert a prókátoroknak is meg kellett mutatniok, mit tudnak. A laikus közönség különben is azt hitte, amit a vízi poloska a fákról, hogy az ügyvédek floskulusaira, szillogizmusaira, elmeéllel kifaragott argumentumaira, e vékony, satnya gallyacs­kákra támaszkodik a hatalmas törzsök: a pör merituma. S nagy érdeklõdéssel emlegették négy vármegyében, hogy Szûcs ügyvéd ezt meg azt hozta fel, majd meg a Dõry ügyvédjét dicsérték, aki Vidonka vallomását szörnyen megerõtleníté ama hatalmas érvekkel, hogy Vidonka teljesen meg van véve Buttler által, amennyiben olyan hallatlan beneficiumokat húz mint uradalmi asztalos Buttlertõl (ahogy azt a becsatolt okmányok mutatják), mely két megyei vicispán javadalmazásával ér fel, s ezzel szemben eddig összesen egy széket csinált az uradalomnak, amelyen a bozosi szolgálók fejni szokta, a tehén alatt ülve, de amely ezek szerint többe került, mint közönségesebb országokban a királyi szék… De iszen több ember ez, mint a Buttlerék Szûcse… Pedig hát Buttlertõl azt várta volna az ember, hogy legalábbis egy Demosthenest állítson ki. S az nem is nehéz, mert kavics helyett aranyakat rakhatott volna a nyelve alá.

Egyszer azonban mégis vége lett az ügyvédek szószátyárkodásának, és a szentszék egy hideg januári napon összegyûlt, és meghozta az ítéletet nagy titokban. Senki még csak nem is gyaníthatta.

Három kanonok szavazott a házassági kötelék felbontása mellett, három ellene (de hogy melyik ide, melyik oda, az sohase jutott a laikusok tudomására.)

A generalis auditor, azt mesélik, habozott egy percig az egyenlõ szavazatokkal szemben, verejték ült ki a homlokára, aztán szippantott egyet a burnótjából, és így szólt fojtott hangon:

- Tekintve, hogy a szavazatok megoszlottak, én Atya, Fiú és a Szentlélek Isten nevében, és az egyház szokásai szerint, azokhoz csatlakozom, akik a házasság épségben tartását támogatják.

A Buttler házasságát Dõry Máriával tehát érvényesnek mondta ki a szentszék. Vége volt mindennek. De a világ azért csak tovább tartott. A téli napfény benevetett az ablakokon úgy, mint azelõtt. Földindulás nem támadt, hogy a palotát rommá tegye. Az õs püspökök nem ugrottak ki a rámáikból. Semmi se mozdult. Mintha isten se lenne az égben. Csak a jogászok tettek meg annyit, midõn a hírt megtudták, hogy éjjel beverték a kanonokok ablakait, azokét is, akik nemmel, azokét is, akik igennel szavaztak. S míg a kanonoki lakokban recsegtek az ablaküvegek, s potyogtak kövek és záptojások a bútorokra, addig az érseki palotában mély csönd volt, és édesdeden aludt az érsek fehér párnáin, szépeket álmodozva.

Az égbõl szakadt le egy koronás mókus, piros hámban, picinyke aranyszekeret húzva, melynek kerekei sebesen forogtak a tejszínû levegõben, de az olybá tûnt fel, mintha tömör hegy volna, s a szédületesen meredek hegyrõl rohan le a mókus. Két fehér galamb is repült ott, de a kis jármûvecske keresztülgázolt rajtuk, tört szárnnyal hulltak, hulltak lefelé, a mókus is csak nyargalt, a korona úgy fénylett a fején, hogy szinte kápráztató volt, és a kis mókus képe szakasztott olyan volt, mint a Ludovika császárnéé. Aztán egyszerre leért, és megállott a filigrán arany jármû az egri érseki rezidencia elõtt. Két érseki huszár, a Pali meg a Gyurka odaugrott, de azok is olyan picinyek lettek, mint a mézeskalács huszár, levették róla a málhát, egy arany diót. Az érsek fogja, megtöri a fogával (éppen csak az az egy foga volt már), hát valami piros van benne, kezdi nyomogatni, morzsolni, bontogatni, hát nagyobbodik, formálódik, míg egyszer csak… egy bíbornoki kalap.