TIZENKILENCEDIK FEJEZET
»NE VÁRJ TÖBBÉ, GALAMBOM, ENGEMET«

Így ment végbe ez a magas fogadtatás, melynek következményeit érdekfeszülten várták Zemplénben, Ungban. A kisujjukat hagyták volna elvágni a megyei nemesasszonyok, ha egy olyan kis tükröt kapnak érte, aminő a mesékben van, hogy aki belenéz oda, ahová akar, meg az olyan kis szaruért, hogy az ember csak a füléhez teszi és meghallja vele, amit akárhol beszélnek. De tűkön ült Fáy is, Buttler is, nemkülönben az erdőtelki kastély lakója, aki szintén tudta, hogy Horváth Piroska a nádorhoz hivatalos. Jaj, mi lesz ebből?

Fáy kapva kapott a kegyes főhercegnő ajánlatán. Nagy dolog az, hogy most ilyen patrónushoz jut Piroska. »Virrad, öcsém, virrad« - írta levelében Buttlernek. - Nagy intés lesz mindenkinek, hogy az udvari körök szeszélye megfordult, s tudom, inkább leharapják előbb a nyelvüket kanonok uraim Egerben, mintsem ellenünk voksolnának.«

Buttler is majdnem kiugrott örömében a bőréből a Piroska »szerencséje« fölött, s egyhangúlag elhatároztatott, hogy Piroskát a nagyasszony Péter-Pál napja táján Bécsbe viszi, s átadja a fenséges asszony kezeibe, ki azután mindjárt nyári palotájába, Tirolba megyen udvarával.

Így is lett - de az eredményre nézve csalódtak. Az új patróna semmit sem lendített a dolgokon. A pör sehogy se akart elõre menni. Az egri szentszék egyre halogatta egy és más ürügy alatt. Két év telt el, míg csak annyira lehetett vinni nagy sürgetéssel, hogy a Szimáncsiné halálos ágyánál megjelent tanúkat kihallgassák.

A háborúnak az a két nagy baja van, hogy sokba kerül, és hogy visszalõnek benne - különben egészen kellemes dolog lenne. Ez a nagy baja volt a Buttlerék új akciójának is. Dõryék a Szimáncsiné vallomását bizonyító tanúk ellen olyan tanúkat állítottak elõ, akik viszont azt bizonyították, hogy Szimáncsiné az utolsó idõkben delirium tremensben szenvedett, és teljesen eszelõs volt. Nem lehetett annak egy szavát se beszámítani.

A kanonokoknak könnyû dolguk volt. Az, amiben a kihallgatások után legjobban bízott Fáy, hogy a Buttler menyasszonya az udvar közelében van, egy csöppet se konfundálta õket. Tudták õk jól, miért van õ ott. A jezsuiták megsúgták Fischernek, hogy a szép kisasszony nemsokára férjhez megy. Hisz annyi deli testõr, annyi finom gavallér kering abban a világban, hogy ha száz szíve volna is, elvesztené. Csak várjanak az ítélettel, mihelyt már a leány nem lesz a játékban, akár be is faggyúzhatják Buttlert. Mert a közvélemény, mint a kifáradt méh, ha nem lát többé virágot a füvek közt, könnyen visszavonul a kaptárjába. Azért tehát a virágot kell letépni mindenekelõtt.

Ezt bizony apránként észrevették Buttlerék is. Ohó, hiszen a Piroska elvitele voltaképpen ravasz taktika: férjhez akarják adni. A Piroska levelébõl világosan kitetszett ez. A következõ farsangon majdnem minden hétre volt egy kérõje. A kegyes fõhercegné asszony valóságos sportot csinált abból, hogy kérõket fogjon neki, de Piroska állhatatosan kikosarazta vala­mennyit.

Fáy fölháborodott, mikor ezt észrevette, öklével ütögette a saját fejét:

- Ejh, hol volt az eszem? Mikor én még sohase hittem németnek? A hímjének se. S most egy asszony fõzött le így!

Rögtön fogatni akart, hogy Bécsbe megy, és hazahozza Piroskát. Buttler lebeszélte:

- Csak maradjon õ ott! Én bízom a jellemében. De ha nem bíznám, még kevésbé volna szabad onnét kivenni. Hát jogom van nekem, hozzám láncolni õt, hozzám, akinek már vajmi kevés kilátása van az õ kezére? Ha nem szeret meg senkit, és csak vár-vár ott is, abból én aligha nyerek valamit. Csak tudatnak édes. Ha pedig megszeret valakit, és nõül megy hozzá, jól jár szegény. Én pedig semmit se vesztek. Csak tudatnak keserû.

Ezt az érvelést Fáy is elfogadta.

- Nemesen gondolkozol, János gróf. Igazad van.

Valóban kevés volt a kilátás, s miután Piroska csak nem akart férjhez menni, s végre a szentszék se halaszthatta ad calendas graecas az ügyet, egy csendes napon kimondta újra a kötelék érvényességét.

Hanem hát ebbe éppen öt év telt bele, s a János gróf fekete haja közé ezüst szálak kezdtek már vegyülni.

Laetare vasárnap hozta meg az ítélet hírét Bozosra Buday uram, aki ökröket volt eladni az egri mészárosoknak.

Buttler elfásultan horgasztotta le a fejét.

- Tudtam - szólt tompán, és nem látszott rajta semmi különös fölindulás.

Egész nap szótlanul járt-kelt a kastélyban, az istállóban, megnézte a lovait, teheneit, a kertben a kedvenc öreg fáit, mintha egész nap csak búcsúznék.

Estefelé benyitott a Buday uram lakására, és játszott egy darabig az unokáival, bevárta, míg Buday leteszi a Szent Bibliát, mert minden áldott vasárnap ebben olvasgatott a jó úr, pedig az egészet tudta már könyv nélkül.

- Maga okos ember, Buday uram - szólítá meg csendesen. - Valamit kérdezek.

- Tessék parancsolni.

- Tud-e olyan országot valahol a világon, ahol nincsenek papok?

Buday uram elgondolkozott.

- Nemigen gondolnám, méltóságos uram, hogy volna valahol olyan nép, amelynek nincsenek papjai. Meglehet, de nem hiszem.

- Ha van, én megkeresem - felelte Buttler.

S azzal elkezdett csomagoltatni, és másnap reggel elutazott.

Bécsbe megérkezvén, beszállott a »Stadt Frankfurt«-ba, az volt akkor a magyar urak vendégfogadója. Két vagy három napig kóborgott az utcákon, a Mária Erzsébet palotája körül, valami terven törte a fejét. Vajúdott, küzdött, terhes volt valamivel, nyilván találkozni akart Piroskával, vagy mondani akart neki valamit, csak a »miként« iránt nem bírt határozni. Végre megpillantott valami ötvösnek a kirakatában egy filigrán ezüst hajót.

Bement, megvette a zsuzsut, és rávésette magyarul: »Ne várj többé, galambom, engemet.«

Mikor megvolt, szinte megriadt tõle. Nem elég magyaros a mondat, és tele van borúval, homállyal. Valami mást akart õ, valami mást. Mondta az ötvösnek, hogy reszelje le. De míg az a reszelõt kereste, azt határozta, hogy mégiscsak maradjon, hiszen úgyis mindegy.

A kis hajócskát becsomagoltatta, elküldte Piroskának, és ebben aztán megnyugodott, fölszedte innen is a sátorfáját, nekiindult a nagyvilágnak felejteni.

Jár, járt egy álló esztendeig. Kereste azt az országot, ahol nincsenek papok. Futott az emlékei elõl. Egy helyütt se tudott megmaradni. Tájakat keresett, melyek semmiben se hasonlítanak a mieinkhez, egzotikus fákat, melyek ne emlékeztessenek a bornóciakra.

De csak tovább, még egyre tovább. Egyik tájék sem az igazi. A fák nem lehelnek sehol annyi oxigént, hogy szabadon, boldogan lélegezhessék, a füveken nincs annyi harmat, hogy a bánatát lemossa, a tenger nem morog olyan hangosan sehol, hogy szívének fájdalmas dobogását letompítsa.

A titkárját, Bóth Istvánt, a feleútról hazaküldte, azt mondván neki:

- Egyedül akarok bolyongani, kedves Bóth. Nem tûrhetek magam körül olyant, aki tudja, hogy ki voltam.

Idegen titkárt, idegen komornyikot fogadott, soha azelõtt nem hallott nyelvû nemzetbelit, s maga is azt a nyelvet tanulta. Futott a saját énje elõl. El akarta hitetni magával, hogy nem emlékszik többé Buttler Jánosra.

Az emberekkel, a fákkal még sikerült. A pálmák, fikusok bambán lógatták lusta leveleiket. De a füvek ránevettek, azok a kis füvek csak olyanok voltak, mint a mieink, azok azt mondták: »Ismerünk téged.« A nap is csak az otthoni nap volt. Járt méltóságosan, fönségesen, ugyan­azon a helyen, ahol tavaly, meg azelõtt. Húzódott, húzódott egyszerre Bécs fölött, Bozos fölött és Konstantinápoly fölött. És hol egy-egy cserép virág van lányos ház ablakában, azt mind süti, csiklandozza, a bimbóját meghasítja. Hát még a tengerek! Ó, a tengerek! Hiszen õk idegenek, közömbösek, jók, szelídek, csillapítók, de jaj, azok a nagy hajók, melyek jönnek, mennek rajtok, óriási barázdákat szántva, mintha betûket rajzolnának a végtelen ezüst lapra: »Ne várj többé, galambom, engemet.«