HUSZADIK FEJEZET
A KEDVES PYRKER ÉRSEK

Egy év és egy hónap múlva került haza Buttler, nem tudva felejteni. Egész lesoványodva jött vissza, szinte öregen. Rossz hírek várták. A Bernáth-pár meghalt, a nagyasszony csak három nappal élte túl az öregurat. Óriási temetés volt, és a négy vármegyéből összegyűlt nemesek még vissza se jöttek a temetőből, már a nagyasszony is kilehelte nemes lelkét - úgy kellett bevárni a másik temetést. Szolgák szaladtak a temetőbe, hogy nem kell a kriptaajtót befalazni, mert az asszony is követi urát.

A gyászesetről értesítették Piroskát is, ki váltott lovakon jött Bécsből, s maga is megbetegedett otthon. Mialatt fölépült, Isten tudja, mire lesz jó, de egyszerre csak elhatározta, hogy nem megy vissza Bécsbe, mindössze egy mentegető levelet írt a főhercegnőnek. Az bizony most maga gazdálkodik Bornócon, és a Buday uram legidősb fiát, Palit tette meg jószáigazgatónak, aki a híres keszthelyi Georgikonban tavaly végezte a gazdászatot.

Igaz, hogy a halál balra is kaszál, mert íme, Dőry uram hasonlóképpen letette örökre a kanalat, gonosz praktikái véget értek (számoljon be értük a másvilágon). De hát mi haszna? Akinek a lábát elviszi az ágyúgolyóbis, kevés vigasztalás annak, hogy az illető ágyú maga is megrepedt már azóta.

Mondják, hogy a temetésén egy lélek se siratta, csak a csimpánz üvöltözött, és nem akart a szertartás után a sírtól elmenni, erőnek erejével ki akarta a szamár majom kaparni a föld alól.

A sötét éjszakában csak egy helyütt csillámlott egy kis fényszikra. Egy csillag. Egy utolsó csillag. Vagy talán csak lidércfény.

Fischer érsek szintén meghalt azalatt, és alighogy hazaérkezett Buttler, a dalmát prímásnak, Pyrker Lászlónak egy bizalmas embere kereste föl, azzal az ígérettel, hogy ha ő (Pyrker) találna lenni egri érsek, pörét újból előveszi, és hamarosan megsemmisíti a házasságot. A homo intimus azt is megmondta Buttlernek, hogy Pyrker és Fáy már ebben a dologban személyesen érintkeztek.

Még egyszer fölpezsdült a Buttler vére. Tehát még van életcél. Föl most még egy utolsó küzdelemre!

Elhajtatott Patakra. Szegény Fáy is nagyon megrokkant, alig ösmert rá.

- Nem beteg, gyámatyám?

- Eszemben sincs. Talán rossz színben vagyok? Tudod, már nincs bennem elég olaj. Olyan vagyok, mint a lámpás, nem vagyok még sehol eltörve, de az olaj, az olaj. Hát te hol kóborol­tál, nebuló?

- Kerestem egy olyan országot, ahol nincsenek papok.

- No, én tudok egy olyat. De azt csak hagyd meg nekem. Most különben úgyis találtunk egy derék papot.

- Tudom, a Pyrkert. Azért jöttem.

- Hát ezt okosan tetted. Eredj a nénédhez, ruhákat mángoroltat odakünn a kamrában, csókold meg, mert már régen nem látott, aztán ne is fogass ki, menj egyenesen Pozsonyba, és kövess el mindent a rokonainknál, szorítsátok azt a becsületes Pyrkert. Én már úgyis irkáltam-firkáltam mindenfelé. Mikor jöttél?

- Négy nappal ezelõtt.

- Hallottad a szegény öregeket?

- Ó, istenem, hogy mindennek el kell múlni. Mintha üresebb lenne a világ, mióta nincsenek.

Könnyek szivárogtak a szemeibõl.

Az öregúr mindjárt le akarta törülni.

- Bornóc azonban még mindig Bornóc, mert a Piroskád most ott lakik.

Buttler szomorúan sóhajtott, és kitört szívébõl a láva.

- Nem az enyim az már. Hej, dehogy az enyim. Ezermillió ember él a földtekén, mindenkié inkább, csak éppen az enyém nem, akinek õt még látni sem szabad.

- Persze, persze - tüsszögött az öreg. - Én vagyok az a gonosz zsarnok, aki az utadban áll.

Buttler lehorgasztotta a fejét, és egy szót se felelt. Fáy élesztgette.

- Hiszen tudom én, hogy azt nehéz megállni, én is voltam fiatal, és sok olaj volt bennem… Akinek tülanglé ruhája van, éppen azt nem kell a tûzhöz közel ereszteni, mert meggyullad. Mi volna abból, ha átjárogatnál Bornócra, s ott ülnétek esténkint egymás mellett a kanapén? No, mit nézel úgy rám a nagy szemeiddel? A kanapé nem mozdulna, de a vér igen. Nem is csoda, mert olyan helyes leány, hogy a minap alig egy óráig volt itt nálunk, de a nénédnek úgy megtetszett, hogy odavan azóta érte.

- Nem emlegetett engem?

- Dehogynem. Õ is szeretne veled találkozni, de neki is megmondtam.

- Hátha egyszer õ maga hína…

- Azt nem teszi - felelte Fáy komolyan. - Te még mindig a régi kisleánynak képzeled õt. Azóta tíz év szaladt el a fejünk fölött, fintyi-fantyi. Piroska most már kifejlett, komoly hölgy, okos, finom és elõkelõ, aki meg tudja gondolni, mit tesz.

- Talán már nem is szeret? - kérdé félénk, remegõ hangon.

Fáy összeráncolta homlokát, s baljóslatú hangon mondá:

- No, te ugyan jól ösmered, fráter. Hiszen éppen a makacssága az õ betegsége. Nem fog az mást szeretni, míg ez a világ világ lesz.

Buttler új életkedvvel sietett Pozsonyba, s ott az egész hatalmas rokonságot Pyrker mellé sorakoztatta. De az ultramontán had is szemfüles, amint észrevették, hogy Buttlerék Pyrker mellett dolgoznak, legott Pyrker ellen fordultanak. Újra kigyúlt a harc, a kontra-Pyrkeristák mozgásba hozták a titkos befolyásukat, a jezsuitákat, a bigott mágnásasszonyokat: a gyõzelem esélye ide-oda ingadozott. Buttler szenvedéllyel vetette magát e küzdelembe. Most igazán hazárd kártyás volt, akinek mindene ezen az egy lapon úszott. Fût-fát megmozgatott, még Kövynek is írt Patakra, lerajzolván az ellenkezõ táborok mozgalmát, kérdé, mitévõ legyen, hova forduljon, mert mindenáron gyõzni akar, gyõzni kell!

Kövy uram azt írta neki vissza:

»Méltóságos öcsémuram! Minthogy az ágyúi nincsenek, amelyeket fölvonultasson ellenök, vasládái azonban vagynak, célirányos lészen ezeket megszólaltatni.«

Hm. Persze, a vasládákat! Buttler a homlokára ütött. Hogy ez elõbb nem jutott eszébe. Hát jól van, hadd szóljanak a vasládák!

- Jöjjön be csak, Bóth uram!

Bóth uram bejött, és fejcsóválva nézte, hogy a gróf egy vasládát nyit ki, aztán kezdi belõle kihányni a bankókat, az aranyat, míg egész asztag lesz az asztalon.

- Olvassa csak össze, Bóth uram. Nagyon sok pénz ez?

Õ maga olyan egyszerû volt, oly idealista és oly gazdag, hogy a pénzrõl nem volt helyes ítélete.

- Hát biz ez sok pénz, méltóságos uram.

- No hát söpörje össze, és vigye el a perszonálishoz, hogy ajándékba küldöm a Ludovika-Akadémiára. Tud maga arról valamit?

- Hogyne, ott van a pesti határban, az Orczy-família majorján.

- Mit gondol, hány ifjú tanulhat ebbõl évenkint?

- Éppen húsz.

- Mondja meg õszintén, nem kevés ez éntõlem?

- Ellenkezõleg, fejedelmi ajándék.[17]

Az elsõ vasláda nagy effektust csinált. De hiszen, van ám Kövynek praktikus esze is. A mágnások fölbuzdulva a jeles példán, kezdtek a mélyen varrt zsebükre ráakadni. Eddig is mindig úgy tette, mintha keresnék, - de mindig kisült utólag, hogy csak vakaróztak. Imitt-amott néhány öreg harisnya is kinyílt. Szóval, a Buttler-nevet szárnyra vette a magasztaló hír. Magában a Hofburgban is jó hangulat keletkezett iránta. A császár fösvény volt a lehetetlenségig, de szerette, ha az alattvalói könnyelmûek.

Buttler pedig látván a jó tanács sikerét s belebõszülvén a Pyrker támogatásába, egyszerre mozgósította a többi vasládákat is, az óriási összegeket, melyek évek óta hevertek letétben a káptalanokban, vagy kölcsönképpen egyeseknél, bevonta mind, fölváltá aranyra, s elutazott Rómába a pápai udvarhoz hallatlan pompával, hogy az egész Róma errõl beszélt. Oly kísérettel jelent meg az örök városban, mint egy király, ezüstbe, aranyba öltözött huszárainak láttára népcsõdületek támadtak az utcákon.

A huszárok azonban csak a fehér népnek imponáltak, õ pedig a fekete népnél akart most sikert. Ahhoz nem huszár kell, hanem valami ügyes kenõember, aki okosan szólaltassa meg a vasládákat, melyeket a társzekér hozott. No, hát ebben sem volt hiány. Nogáll Ferenc uram, a párdányi prefektus, úgy beszél olaszul, mint a víz, s olyan ravasz és sima volt a modorában, mint egy nagykövet. Õ járta sorba a Vatikánban befolyással bíró papokat, s úgy meg bírta õket nyergelni, hogy mire Buttlerék hazaértek, már a Pyrker kinevezése is útban volt.

Hej, a föld is megrázkódni látszék a kevély örömtõl, mikor végre nyilvánvaló lett a Pyrker kinevezése. A klerikálisok följajdulta, és a királyt szidták:

- Kár volt a Buttler szarvát így megnövelni.

Rákövetkezõ tavasszal be is vonult Pyrker az egri rezidenciába. Maga Buttler rendezte a fogadtatást. Az õ hintaján jött, az õ huszárjai lovagoltak mellette, meztelen kardokkal, a rezidencia kapujában õ fogadta egy eloquens beszéddel, amit végig se hallgatott az érsek, elérzékenyült, könnyekre fakadt, átölelte a szónok nyakát, és kétszer megcsókolta az összes ujjongó népek szeme láttára.

A palotában újfent a nyakába borult, mondván:

- Ezerszer köszönöm, édes fiam, amit értem tettél. Most már rajtam a sor.

Most már rajta a sor. Hát megint volt remény, még egyszer kibújt a nap a fellegek közül.

Vagy talán nem is a nap volt az, csak az a melegség, ami akkor szokott elõállni, ha valaki jól befût egy kályhát. (Nogáll uram mondhatná meg, hogy mennyit fûtött fel.)

Az ilyen kályha aztán meleg, egy ideig, míg végre hûl, hûl és utoljára csak egy közömbös hideg kályha.

Gróf Majláth Károly uram, aki közelebbrõl ösmerte Pyrkert, a sok ölelkezés láttára odaszólt Buttlernek, vastag õszinteséggel:

- Jól megnézd most ezt az érseket, János, mert sohase látod többé ilyennek.

Úgy is volt. Buttler kezdte sürgetni a pör revízióját egy idõ múltán, Pyrker mindent ígért, de csak halogatta. Buttler nyugtalankodott, Pyrker mentegetõzött. Mindig volt vagy ezer oka. Most nem lehetett, az jött, ez jött közbe. Évekig tartott ez a búvosdi, végre elvesztette Buttler a türelmét és egyenesen a szeme közé vágta, hogy adós fizess, a megsemmisítés ki volt alkudva.

Erre aztán Pyrker színt vallott.

- Hát a kérdés úgy áll, kedves grófom, hogy amit ön kíván, az merõ lehetetlenség. Ez már többé nem pusztán az ön ügye. Ami az öné belõle, az liliputi dolog, amit meg se lehet látni. Ez egy hatalmas harc volt, gróf uram, mely az egyház és a papságot rossz szemmel méregetõ elemek közt folyt. Igen szomorú, hogy a hadihajón, amelyet elsüllyesztettünk, rajta volt az ön búzája is, de el kellett süllyesztenünk, uram, mert rajta voltak ellenségeink is, akik a mi hajónkat roncsolják vala össze.

- Az én búzám tehát?

- Az ön búzája, uram, a tenger alatt van, és ott is marad.

- De hiszen ön nekem mást ígért, érsek úr - szólt a gróf haragosan.

- Bocsássa meg, kedves gróf, de nem voltam kellõleg informálva.

- Ah, értem - szólt a gróf gúnyosan -, én is úgy jártam. Én sem voltam kellõleg informálva az ön jelleme felõl.