HUSZONEGYEDIK FEJEZET
CÉLTALANUL MEGY A HINTÓ

Végtelen keserűséggel hagyta el Buttler az érseki palotát. Mikor kilépett az utcára, olyan üres volt előtte a világ, mintha senki se lakná. Tűnődve állott meg a fogatnál, mint egy hajléktalan ember. A négy lova ott állt a palota előtt, toporzékoltak, kapáltak, hányták, vetették fejüket kevélyen. Azok elviszik akárhová. De hová vigyék? Mit mondjon a kocsisnak? Bozosra menjen? Hát mit csináljon Bozoson? Patakra menjen? Kihez? Ott csak szomorúság van. Az öreg Fáyt meglegyintette a múlt hónapban a guta, azóta tehetetlenül fekszik az ágyban, és a nyelvét se tudja többé mozdítani. Se beszélni nem képes, sem írni. Vissza sem adhatja már a szavát, hogy Piroskához nem közeledik addig, amíg ő nem szól. Hát ő ugyan sohase szól többet. De miért is közeledjék Piroskához? Nincs annak semmi értelme ezután.

Gépiesen ült föl a hintajába.

- Hova megyünk, méltóságos uram?

Egy percig habozott, hirtelen eszébe villant, amint keresgélt a helynevek közt, hogy van őneki még egy birtoka, amit még sohase látott: az imreghi uradalom.

- Imreghre megyünk, Mihály.

Nem akart ő Imreghre menni, dehogy akart. Annyit se érdekelte egész Imregh, mint egy mákszem, hanem iszen úgyis mindegy. Imreghet mondott, hát legyen Imregh.

Mentek, mentek, valahol aztán megálltak etetni. Arra se emlékszik, hol. A komornyikja megkérdezte, hogy akar-e vacsorálni?

- Nem.

- Nem fekszik le?

- Nem.

- Hát tovább menjünk?

- Tovább megyünk.

Megint mentek, mentek, erdõk, mezõk jöttek egymás után. Az erdõk zúgása jótékonyan hatott izzó fejére. Titokzatos zsongító hangokat vélt kihallani ebbõl a zúgásból. Egy tó mellett vitt útjok, a hold világított, a tó szélén madarak mosakodtak, és õk is hallgatták az erdõ zúgását.

Különös gondolatok rajzottak az elméjében. Az éj jó pajtás ezekhez: festéket ad a fantáziának. A hegyek járni kezdenek, a homályból griffek, szörnyek lépnek ki, a felhõk azzá válnak, amivé az ember akarja. Elgondolta magában, hogy mily érdekes volna a halállal találkozni... Ha most az a hegy amott a halál volna s ide lépkedne hozzá a kaszájával, szépen meg lehetne vele egyezni. Mert õrajta már csak a halál segíthet. A halál koma. A császár nem ér neki semmit. A nagy atyafiság, a grófi címer mind elégtelen. Hanem ha a komával ki lehetne egyezni. A koma bizonyosan meg se csalná, mint Pyrker. Azt mondaná a komának: »Hallod-e, halál koma, neked adom a fele uradalmaimat, hanem kaszáld le azt az asszonyt, azt az erdõteleki asszonyt.« Hogy meg volna mindjárt oldva minden.

Most ismét egy kicsiny tó következett, tele volt a tájék vadvizekkel. A kis tó olyanba tûnt fel neki, mintha a halál szeme lenne, és gúnyosan hunyorítana rá. És fûzte tovább a gondolatait. Hátha azt mondaná a halál: »Én az összes uradalmaidat akarom, mindenedet, címeredet, nevedet, mindent akarok.« Hát jó, odaadok mindent. Azaz megállj csak. Hova beszélsz, koma? Hiszen ha mindenemet odaadom, nevemet, címeremet, uradalmaimat, hisz akkor én nem is igen szorulok rád, hisz akkor én magam is hozzájuthatok a szabadságomhoz.

Csak néha rezzenté föl a titkár bolondos gondolataiból valami fölösleges megjegyzéssel.

- Nem álmos még, méltóságos uram?

- Nem.

- Nézze fejünk fölött ezt a csillagot, mióta megyünk már, és még mindig a fejünk fölött van.

- Hm.

- Mégis nagy darab lehet ez a firmamentum.

- Hm. Persze. Nem tudja, hány hold?

Szórakozottan felelgetett, nem is tudta, mirõl van szó, ha így felrázták, azután megint csak hirtelen belebonyolódott a fantazmáiba. Virradatkor ismét ettek valahol, le se szállt a kocsiról, nem gondolt reggelire. Pedig volt elég ennivaló a tarisznyákban, mert akkor még tarisznyákkal kellett utazni.

- Talán beteg a gróf úr? - faggatta Bóth.

- Dehogy. Nem vagyok én még beteg sem.

Hanem aztán déltájban mégis megéhezett, alig várta, hogy valami falut érjenek. A korgó gyomor mégis nagy úr: megtöri a legmakacsabb embert is.

Végre kicsillantak a távoli fák között kicsike fehér házikók a völgyben, mint valami nevetõ fogsor a hegy szájában, Buttler gróf megszólalt:

- Itt aztán megállunk, és ha van korcsma, ebédet fõzetünk. Éhes vagyok.

- Jó korcsma van - mondta a kocsis.

- Micsoda falu ez? - kérdé a gróf.

- Olaszröszke.

Összerezzent, de semmit se szólt, nem szeretett gyöngeséget mutatni a cselédek elõtt. Közömbösnek tetszõ tekintettel kalandozta be szeme a hajdanról ismerõs vidéket.

Igen, ez Röszke. Ráösmerek a toronyról meg a dombokról.

Aztán megint búnak ereszté fejét, csak akkor pillantott föl, mikor a korcsma kapuján behajtott a hintó, és megállott az állás alatt. Minden a régi volt itt, az állás fedele, az oszlopok, a baromfiól, még azok a csirkék is ott szaladgáltak az ölfarakás mellett, amelyeket az újhelyi diák akkor leparittyázott. Csakhogy most még egy batár is volt az állás alatt, a lovak kifogva belõle, csak a nyakló lógott a rúdon és a hátrakötött szénacsomó, zaboszsák mutatta, hogy valami utasé.

Ugyan él-e még a becsületes Tóth György uram? De hogyne élne.

Sietve ment végig az udvaron a téglával rakott ámbituson, s egyenesen benyitott az extrába.

Önkéntelenül kapta hátra fejét, majd lassú, lázas remegés fogta el.

A szoba közepén szépen megterített asztal mellett egyedül ült Horváth Piroska, és éppen almát hámozott a késével.

- Ah, Buttler! - rebegte elhalóan Piroska, és a kés, alma kihullott a kezébõl, szeme mozdulat­lanul tapadt az ajtóra, mintha vízió lenne.

Templomi csönd támadt. Csak egy darázs zümmögött haragosan, röpdösve az asztal fölött, a gyümölcsös tál körül. Nem mert leszállani az édes csemegére, csak csapongott, keringett az aromától ittasan.

Buttler se mert közelebb menni. Csak nézte, nézte az édes arcot, és érezte, hogy mozdulni se tud.

- Maga megijedt tõlem - szólt Piroska szemrehányóan. - Hát kezet se ad?

- Bocsássa meg - dadogta Buttler zavartan és hangja reszketett -, de oly váratlan az eset… oly váratlan és…

Közelebb jött, és a Piroska feléje nyújtott keze után nyúlt. Vére fölbizsergett. Valami édes meleg járta át az idegeit, mintha egy puha fészekbe tette volna a kezét.

- Istenem, mennyire megváltozott - sóhajtott föl Piroska, és lesütötte gyönyörû szemeit a tányérjára.

- Sok gond ért engem - felelte Buttler szomorúan.

- Mondhatná, hogy: minket - igazította kis Piroska szemérmesen.

Arca kigyulladt, s ifjú tûzben égett, pedig egy pillanattal azelõtt még ott borongott rajta a hervadás költészete. Szép volt õ úgy is, még tán szebb. De most az ifjúsága is vissza látszott térni az arca pirosságával. A nyitott ablakon besuhant a szellõ, körülcirógatta, de az izzó forróságot kiszívni nem tudta.

Kínos és mégis édes szünet következett. Pedig az »udvarhölgy« híres volt Bécsben a könnyed, szellemes társalgásáról. A francia nagykövet, aki sokat járt Mária Erzsébethez, azt mondta egyszer Piroskáról: »Ha megszólítaná a szfinxet, az is fecsegne vele.« Csodálatosan fesztelen teremtés volt, s a kedélynek valami jólesõ melege sugárzott ki szavaiból. De most mégis megakadt a beszéd. Szemtõl szembe voltak ezer mondanivalóval, de egyik sem tudta, hol kezdje.

- Ma szép idõnk van.

- Az igaz.

- Hát le se ül?

- Köszönöm, ha megengedi.

- Milyen különös, hogy mi most itt találkozunk.

- Azt hihetnék az emberek, hogy össze voltunk beszélve.

Ilyen banalitásokat mondtak egymásnak annyi év után. Furcsa volt, de nem tehettek róla. A természet rendje ez. A nagy érzések nincsenek a felületen. A hamar elmúló gyümölcsnek: a szamócának, a cseresznyének, málnának édes nedve az elsõ érintésre kicsordul, de a nagy maradandóságra szánt fajokat kemény csontos héjakba zárja a gondviselés. A diónak pláne két tokja is van, azt még elõbb szét kell feszegetni vagy megtörni.

- Hol jár maga erre, Piroska?

- Hazafelé megyek Patakról, kerülnöm kell a vadvizek, kiöntések miatt.

- Mi sokszor jártunk erre valaha.

- Bár csak ne jártak volna erre soha.

Ez volt az elsõ vonatkozás. Szinte megijedtek tõle, pedig akarták, várták. Csönd lett utána megint, de csak egy félpercig.