TIZENHARMADIK FEJEZET
VIDONKA JÓZSI

Mikor Dõry beinvitálta a folyosóról a gyanútlan Buttlert a kancelláriába, a papot künn hagyta a másik juristát mulattatni, amit meg is cselekedett, s csakhamar nagy, szenvedélyes disputába bonyolódék a két, tudományokban versatus fiatalember.

Szóba jött ugyanis az a nyegle divat, amit akkor Zemplénben, de egyebütt is fölkaptak a nemesurak. Az pedig abból állott, hogy a felvidéki úri familiák körülbelül három nyelven beszéltek, németül, magyarul, tótul, de két nyelven, magyarul és tótul, egész bizonyosan.

No hát ezzel a két nyelvvel is lehetett flancolni a paraszt elõtt. Ha tót faluban laktak, a magyar nyelvet hozták be konzerváló nyelvül, hogy a cselédek ne értsék, ha magyar faluban laktak, akkor a tót nyelv lett otthonos a családban.

- Efféle nyavalyákba fog a magyar belehalni - kesergett a fiatal Bernáth.

Mire a pap pártját fogta a tót nyelvnek, és bizonyítgatta, per longum et latum, hogy az Árpádok is tótul beszéltek. Hogy éppen arról ír most egy értekezést, és el fogja küldeni tekintetes Kazinczy Ferenc úrnak Bányácskára bírálat végett.

Zsiga úr goromba lett.

- No, az ugyan nem teszi az ablaka mögé, de egyebüvé.

A pap így-úgy nem hagyta magát, hogy azt mondja, kimutatja, hogy a régi magyarok nem hozván magukkal elegendõ asszonyfélét, onnan vettek, ahol volt, a lenhajú tót lányokból, innen van az, hogy nyelvükben a házieszközök elnevezései kizárólag tót szavakra vallanak. És most már az is valószínû, hogy a gyermekeik, ahelyett hogy az apa nyelvét tanulták volna el, aki mindig a nyeregben ült, és elcsászkált ördögbe, pokolba Lehelékkel, Botondékkal, inkább az anyjuk nyelvén povedáltak.

- Lehettek egyesek, de ezek csak a kisemberek. Maguk az Árpádok mégse hagyhatták el az õsi nyelvet.

- Hát akkor miért nevezték el a vármegyéket tótul Novigradnak, Csernogradnak, Nógrádot, Csongrádot, sõt még a saját rezidenciájukat is tótul írják és mondják Visegrádnak?

Bernáth bosszúsan kalimpált a kezeivel.

- Lehetetlen azt föltenni. A nép már bizonyosan elõbb nevezte így ezeket a várakat és kerületeket, a királyok pedig meghagyták, mert a magyarok mindig »Nembánom Jánosok« voltak, és mondjuk meg az igazat, tisztelendõ úr, Szent Istvánt nagyon megkörnyékezték az idegen papok, s hamis politikai dogmákat adtak a szájába, amilyenek nekik kedveztek, például, hogy az »egynyelvû nemzet törékeny«. Ilyet csak egy pap gondolhatott ki, a király utánamondta, az utódok pedig szentül hitték.

Szucsinka tisztelendõ úr fölfortyant:

- Az akkor okos mondás volt, ma már talán nem állja ki a sarat; de ez már másik sár azóta. Különben ezt Szent István állította, én nem állítom, amit én állítok, az vas. Az Árpádok kétségkívül tótul beszéltek egy idõben. A várak neveit adhatta a nép, de a gyerekek neveit a szent keresztségben mégiscsak maguk a szülõk választották. A hercegeket tótul nevezték Béláknak. Mert a Béla semmi egyéb, mint az Albertus név tótra fordítása. Albert, alba equale: fehér, tótul Bjéla. Quod erat demonstrandum.

Zsiga diák még csak nagyobb dühbe jött erre.

- Maguktól el kellene tiltani a tintát, tisztelendõ úr. Mert maguk mindent meghamisítanak. Jaj, szegény történelmünk, de nagyon megváltozhattál csecsemõkori ábrázatodban, mikor még a papok pingáltak le. Ott van a szegény Kálmán király, ráfogták, hogy púpos volt, és csak azért, mert a babonát oszlatta és a fölvilágosodást hirdette.

- Az úrfi, ugye, protestáns? - kérdé a plébános.

- Vastag nyakú.

- No, akkor aztán mindent értek.

- Természetes, azt is érti - veté oda gúnyosan -, hogy miért volt Kálmán púpos.

- Ha nem igaz, hát bizonyítsa be az úr, hogy egyenes hátú volt.

- Semmi se világosabb ennél. Mert ha nem lett volna jó termetû, nem választották volna meg a keresztes hadak vezérüknek. Hisz abban az idõben képzelhetetlen egy púpos vezér, mikor a testi erõ és a daliás külsõ imponálhatott csak a harcoló tömegeknek. Mennyi víz lefolyt azóta a Dunán, és Savoyai Eugent mégsem akarta a császár alkalmazni a hadseregbe, mert ocsmány külseje volt. Szinte hihetetlen, hogy a történetírók oly kevés logikával dolgoznak, és még most is bent hagyják ezt a papi koholmányt komoly adatnak.

- Úrfi, úrfi, ön nagy ellensége a papoknak!

- A szemináriumoknak vagyok ellensége, mert az neveli önöket hamisaknak.

- Én meg a kollégiumnak vagyok ellensége, mert az neveli önöket gorombáknak.

- Célzás akar ez lenni?

- Ahogy vesszük.

- Kikérem magamnak.

Mint két pulykakakas, majdnem összekaptak. A pap szeme szikrákat szórt, ajkai vonaglottak (a bajusztalan ajkak sokat elárulnak), Bernáth heves vére meg éppen forrt, már éppen ki akart ömleni a bögrébõl, mikor lábujjhegyen elõsompolygott a Gergely inas, és a pap füléhez hajolva súgta:

- Már kezdõdik.

Erre a szóra egyszerre kialudt a szikra a szemeibõl, fehér lett, mint a kréta, fölkelt és megindult az inas után.

Zsiga nagyot bámult utána. Már kezdõdik? De hát mi kezdõdik itt? Különös ez a titokzatosság, mely ránehezedik az egész épületre. Titok itt, titok ott. Titok ólálkodik a falombok közül, titok suhog a levegõben, titok száll a kéklõ füstben, mely a kertészlak kis kéményébõl bodorodik. Eh, ostobaság. Hangulat az egész. Ámbár mégis feltûnõ, hogy János milyen sokáig jön. Mit tárgyalhatnak annyit?

Talán utána kellene menni Jánosnak. De ezt a gondolatát, csakhamar elvetette; hiszen nem tolakodhatik, ha négyszemközt akarnak lenni.

Egy darabig egyedül maradt az ámbituson, várta, hogy jön valaki. De nem mutatkozott senki az egész házban. Azonfelül utálatos szag kezdett terjengeni a levegõben, a kertészlak felõl. Mi ördög lehet az?

A kertészház felé indult, s nyomban észrevette, hogy mitõl van a kiállhatatlan szag. Vékony, hosszú üvegtokokat látott az ablakba támasztva. No, persze, itt faggyút olvasztanak a tûzhelyen. Az üvegtokokban folyékony faggyúnak kellett lenni, mert így született valamikor a gyertya. Az üvegtok mindkét végén nyílás volt. Az alsó nyílás csak olyan piciny, amin egy fonalat keresztül lehetett húzni, s alul úgy összebogozni, hogy a lyukat eldugaszolja. A felsõ öblös nyíláson öntötték be a faggyút, s ha az megaludt, a fonálból kanóc lett, az öntelékbõl gyertya. Biz ez elég primitív dolog volt, de amikor elõször látták nagyapáink, értesülvén, hogy egy bizonyos Kaminszky nevû lengyel találta fel, felette csodálkozának: »Ménkõ esze lehet az imposztornak!«

Az üvegtokokat a kertész kisleánykája hordta ki, s amelyek már az ablakba nem fértek, egyszerûen a falhoz támasztgatta.

Szemben a leendõ gyertyákkal egy fehér komondor ült a hátulsó lábain, és egy filozóf nyugal­mával nézegette felváltva, részint az üvegtokokat, részint egy, a ház mögött bundán fekvõ s a napon sütkérezõ embert, aki szalonnát falatozott. A komondor csodákat látott. A szalonnát az ember nyelte le, s mégis az üvegpálcákban bukkant elõ (amint tudniillik a sárgás folyadék hûlt, szemlátomást, fehéredett, és a szalonna csábító színét vette föl), mindez nagy fejtörést okozhatott a komondornak, hol ide, hol oda kapkodott fejével, mint egy karmester, s annyira el volt merülve a különös tünemény szemléletébe, hogy még a körülötte zengõ-bongó zöld legyek se voltak õt képesek molesztálni, odatapadó figyelmét megosztani.

Bernáth átértette a jelenet humorát, elmosolyodott rajta, s gondolta magában: »Lám, ez a komondor is titkokat szimatol, pedig a legegyszerûbb dolgok a világon, csak nem tudja megfejteni; nyilván én is úgy vagyok most a házban történõkkel.«

- Nini, Zsigácska, mladi pan! No, aztat mar a nagy ujsag - üti meg most Bernáth fülét egy ismerõs tótos hang.

Odatekint. A szalonnázó ember szólítja meg, leteszi a bicskát meg a szalonnát meglepetésében.

- Hol veszi magát itt, hol madár se nem járja?

Bernáth most már ráösmert. Hiszen ez a szakácsnéjuk, a Vidonkáné, fia.

- Mi az ördög? Te vagy az, ezermester Jóska? Én kérdezhetném jobban, hogy mit csinálsz te itt, hiszen úgy tudtam, hogy asztaloslegény vagy Újhelyen.

- Vagyok is asztalos, minden vagyok, de itt is nagy úr vagyok, zsírt eszek, faggyút iszok. De mit csinálja enyim mamuska?

- No, az megvan. Jó ebédeket fõzött most nekünk. Ha tudta volna, hogy találkozunk, bizonyosan küldött volna tõlem egy kis görhõt.

- Egyen meg aztat Bodrog! Itt pecsenyét eszek és bor iszok, amennyi enyim bõrbe fér. És milyen bor! Tokajszkovo vino, mladi pan! Haja, haja, haj! Úgy vagyok itt, mintha estem volna Szûz Máriának… no, ami az izé, a szoknyája elé van kötve… az övé kötényébe.

- Csak nem te vagy a kertész?

- Ó, no - förmedt föl sértõdötten, és most már hasmánt feküdt le a bundájára, kosztros fejét a könyökben föltámasztott karjára nyugtatva.

- Hát, tréfán kívül, mi a foglalkozásod?

- Várok.

- És egyebet mit csinálsz?

- Semmit se nem, csak várok, de az is elég teher.

(Ásított egyet, aztán megint lenyelt egy darab szalonnát.)

- És mit vársz?

A fiatal Vidonka titokzatosan hunyorított a szemeivel.

- Az estét.

- Az estét? Minek?

Vidonka Józsi ravaszul vigyorgott.

- Hehehe, tacs, tacs, tacs, éppen aztat nem szabad megmondani. Igaz-e, he? Mi?

Ezt a kérdést egy zöld mázos korsóhoz intézte, mely a lábánál állt, egy piszkebokortól félig elfedve. Utánanyúlt, húzott belõle egyet. Csettentett a szájával, s megelégedetten tette vissza.

- Ez bizony ezernyolcszázharmadiki.

- No, látom, hogy jó dolgod van, Józsi, megmondom az anyádnak; és hát mióta vagy itt az uraságnál?

- Tíz naptul óta.

- Azóta mindig csak vársz?

- Dehogy! Olyan mesterséget csináltam neki, hogy ha a gazdám, Odrejovics Márton meglátná, mindjárt neked adná a kisebbik övé leányt vagy hogy nem a legkisebbet, mert az bandzsal, hanem ami elõtte van, a Katuskát. To je kraszna, mladi pan, ako lyalyuja! (Gyönyörû az, ifjú uram, mint a liliom.) Kertész nem neveli olyat.

Izmos, tagbaszakadt fickó volt ez a Vidonka Józsi, csinos is lett volna, hanem a Bernáthék disznaja gyerekkorában kiharapott egy darabot a felsõ ajkából, ez rútította el, szinte ijesztõvé tette, mert a fogak és a foghús egy része, mindig kilátszott azon a megmarcangolt helyen.

- Miféle mesterséget? Tudsz is te már valami ügyeset csinálni? Azt hallottuk, hogy agyonittad az eszedet.

Bernáth csak kötekedett vele ravaszságból, hogy közlékennyé tegye, õ tudta legjobban, mekkora lángész Vidonka Józsi: amit a két szeme meglátott, azt faragta ki bicskájával, sõt még újakat is kitalált, órát csinált, az összes kerekeket, az óra minden ezer apró ízecskéjét fából, csak pondusoknak akasztott a madzag végére egy-egy követ, s az óra járt és pontosan mutatott, hogy minden órásmester elbújhatott elõle. Aztán tele volt ötletekkel, az önmagától járó szekeren egy évig dolgozott, a repülõgépet is próbálta. Volt akkor is már sok ilyen talentum az országban, de abból vajmi kevés érvényesülhetett úgy, mint a pozsonyi Kempelen, aki éppen akkor járt királytól királyhoz, világhírû önmagától sakkozó gépével, mely minden sakkjátékost levert, még I. Napóleont is. Azóta se tudott nyomára jönni semmiféle emberi elme, mi volt annak a gépnek a titka.

Vidonka Józsi még jól járt, az öreg Bernáth méltányolta a tehetségét, odaadta Újhelyen asztalos­inasnak, de legtöbbször elvesztek az ilyen istentõl megáldott parasztzsenik, kik az amerikai föltalálókkal vetekedhettek volna egyébként; - a végén koporsót csináltak otthon, és egy kis pálinka reményében játékszereket a földesurak porontyainak.

Vidonka Józsefet bántotta az úrfi lenézõ véleménye, sértõdve felelte:

- No hát majd hallja róla.

- Mikor?

- Talán este is.

- Hiszen már mindjárt este lesz, hát miért ne mondhatnád meg elõbb egy-két órával, ha valami ügyes dolog lenne? De talán nem is te csináltad, mert hallom, hogy több mesterember dolgozott, talán csak hallottál valamirõl harangozni, és utólagosan magadra fogod. Látod, örülne az anyád, ha elmondanám neki, de este én már nem leszek itt.

- Elmegy?

- Alkalmasint!

- És nem szólja senkinek?

- Hát csak nem képzeled, hogy kellemetlenséget okozok neked? Majd adna nekem az anyád.

- Szegény mamikám! Aj, haj, de jó babfõzeléket tudja fõzni, oldal disznóval. (Elérzékenyült, megolvadt a gyermekkori emlékeken.) Már kinyitom szívét maga elõtt, de aztán száj hallgass, mert Jóskának fáj feje tûle. Hát csináltam, de hozzon ide fülét közelebb, mert súgom aztat - csináltam olyan instrumentum, hogy a ház alja fölmássza a tetejére, vagy a teteje lemássza az aljára, ahogy akaródzik.

- Beszélj inkább tótul, Józsi, jobban megértem.

- Jól van, mladi pan, hát mondom, egy olyan szerkezetet csináltam, ami az egyik szobát fölemeli a fölötte levõ szobába.

- Úgy? Értem. Egy süllyesztõt.

- Megfordítva, egy emelõgépezetet, de végre is egy kutya a kettõ. Akár a csont gurul a kutyához, akár a kutya szalad a csonthoz.

Bernáth elgondolkozott a hallottakon.

- És melyik az a két szoba, amit így kellett átalakítani?

- A kancellária, ahol a bíró írni szokott és a fölötte levõ szoba. Mondhatom, nagyszerû munka. Kár, hogy nem látta az ifjú úr.

- És ki lakik most abban a szobában?

- Hát a kisasszony. Ó, jajaj! Micsoda finom csirkehús! És valakit éjjel erõszakkal húz fel hozzá az instrumentum. Amelyik annyiba került. Az ördög értsen ilyet! Hát nem tud az a mamlasz a maga lábán felmenni?

Bernáth ijedten tántorodott hátra, mintha golyó érte volna. Most egyszerre sejteni, tudni kezdte.

A Vidonka Józsi hibás szája nevetésre görbült, és furcsa fejcsóválással csapta a földhöz gombakalapját, s ütötte meg öklével a saját homlokát.

- No, no, no, mladi pan, mitõl ijedt úgy meg? Csak talán nem járt el a szájam, csak talán nem maga az az izé… mi?

De már erre nem felelt Bernáth Zsiga, hanem rohant fel bokron, virágon keresztülgázolva, a fõépületbe.