KŐHALOM
A Homorod völgyébõl emelkedik ki az a bazalthegy, amelyen Kõhalom vára áll, nem
messze Brassótól.
Nem volt amolyan parádés vár, ahol kevély várurak székeltek volna. Nagy õsök arcképei soha sem függtek a falakon, büszke címereknek, száz csatatérrõl összehordott kopjának, pajzsoknak semmi nyoma sincs itt.
Ez a vár nem épült dölyfös vakmerõ nagyúr számára, hanem egy szerény ügyefogyott emberke építette a maga részére.
(Látszik ebbõl is, hogy már közel járunk Brassóhoz!)
Kõhalom helység német lakói emelték Kõhalom várát közköltségen, hogy veszedelmek idején legyen hova menekülniök, biztos helyre lerakniok féltettebb kincseiket, hogy küldhessék asszonyaikat, gyermekeiket, ha baj van. S baj ugyan elég volt mindig a kies Erdélyországban.
Valami nagyobb történelmi multja nem volt a várnak. Szerény polgári külseje nem takar fényes szerepet. Hanem erõsnek elég erõs volt s ez kitûnt 1323-ban, mikor Hening szász ispán fellázadt Róbert Károly királyunk ellen. Tamás vajda ekkor legelõbb is Kõhalom várát fogta ostrom alá, s az igen sokáig védte magát.
Háromszáz évvel késõbb meg Bethlen Gábornak volt baja a szászokkal s késõbb ide záratta az ellene esküdt segesvári polgármestert, Orendi Márton uramat.
Úgy látszik, hogy ezentúl is sokszor használták börtönnek az erdélyi fejedelmek. E század elején a vár egyik bástyájában még két roppant vasbilincs függött a falon. Hát bizony ezeket sem kedvtelésbõl viselték!
E helyütt az olvasható a falba vésve nagy betûkkel: „Én Bánfi András itt voltam fogva, 1678 die 25 julii”.
Ki volt Bánfi András, miért volt itt fogva, krónikák föl nem jegyezték, senki sem tudja.
Hanem a két óriási bilincsrõl van egy rege.
Helvig Károly királybíró foglyul esett s elhurcolták Konstantinápolyba, becsukták a Héttoronyba. Az a Héttorony nagy divatban volt akkoriban.
Ott ült, üldögélt Helvig uram nagy búsan, már három esztendeje, de az asszonya csak nem küldte érte a váltságdíjat. Váltig sóhajtozott, töprengett, miképp szabaduljon innen. Imádkozott az Istenhez naponta a menekülésért.
Volt azonban egy rabtársa is, valami Menenges nevezetû kék darabont, aki azt állította magáról, hogy boszorkány, s valahányszor a rab királybíró imádkozott, õ mindig dühösen morgott és rázta a bilincseit.
- Hogy az Isten kiszabadítson.
- Az Isten nem hallgat meg, hanem próbálj egyszer az ördöghöz imádkozni s én jót állok érte, hogy az engem menten megbíz a kiszabadításoddal.
Helvig úgy el volt keseredve, hogy csakugyan megfogadta a kék darabont tanácsát s úgy mondta el a Miatyánkot, hogy az az ördögnek szólt: „Mi atyánk, ki vagy a pokolban stb.”
Alighogy elmondta, kiderült a Menenges ördögi arca, kinyitotta a börtön ablakát, aztán leterítette a köpönyegét a földre és ráült.
- No uram, - mondta Helvignek, - fogódzz a köpönyegembe te is, hunyd be a szemeidet és fel ne próbáld nyitni, amíg én nem mondom.
Úgy tett Helvig, ahogy a parancs szólt, s valóban egyszerre emelkedni kezdtek a köpönyegen s repülve hasították a levegõt. Mire Helvignek szabad volt a szemeit kinyitni, már ott találták magokat Kõhalom vára elõtt, hol is levették bilincseiket, s oda akasztották a bástyafalra.
Helvignek azonban nem volt nagy öröme a szabadulásából, mert amint hazaért, otthon mind a négy gyereke és két leánytestvére holtan feküdt. Csak a felesége élt.
Kétségbeesetten jajveszékelve borult reájok.
- Minek sírsz, - mondta a bûbájos darabont vigyorogva, te az ördöghöz fordultál, hát nagyon is természetes, hogy az Isten meg tõled fordult el, s elszedte, akik az övéi voltak körülötted. Látod, a feleségedhez már hozzá nem fért, mert ez már mi közénk való.
Helvig királybíró uram, - a nép pajkos eszejárása szerint - e pillanattól fogva ismét az Istenhez fordult, kápolnát építtetett, búcsúkat járt, hogy most meg már az ördög is hadd haragudjék meg és vigye el a feleségét.
De a felesége nem kellett az ördögnek sem, s ha azóta meg nem halt, ma már lehet vagy négyszáz esztendõs.