CSICSÓVÁR

Negyedik Béla király sajnos megbetegedett. Doktorok, javasasszonyok, kuruzslók jártak messze földrõl az udvarába, hogy meggyógyítsák. De bizony egyik sem tudott segíteni rajta.

Midõn aggódó arccal ott tanakodtak a beteg király ágya elõtt, egyszerre belép egy idegen õsz ember, könyökével szétlöki a kuruzslókat s így szól:

- Ej, mit beszéltek itt össze-vissza! A király nem közönséges ember. A király mástól gyógyul meg és mástól a rabszolga.

- Talán tudod, öreg, mitõl gyógyul meg a király? - kérdezte tõle a nádorispán.

- Tudom bizony. Azért jöttem ide, hogy megmondjam. Nem kell a királynak semmi, csak az, hogy két napig viselje annak az embernek az ingét, aki a birodalmában a legboldogabb.

Megörültek ennek a tanácsnak a körülállók, mert legalább reményt nyujtott. Nosza, elõ kell hát keresni az ország legboldogabb emberét.

Csakhogy hol találják meg? Puhatolództak nagy uradalmak, várak tulajdonosainál, fényes méltóságok viselõinél, de mindeniknek volt még valami olyan el nem ért kívánsága, hogy nem nevezhette magát a legboldogabb embernek.

Amint mennek, mendegélnek a királyi csatlósok a legboldogabb embert keresni, egy éjjel egyszerre elibök áll a sötétben egy alak.

- Ide is elhozta már a hír, hogy mi járatban vagytok. Ne menjetek tovább vitéz urak, álljatok meg, mert én érzem magamat az ország legboldogabb emberének.

A csatlósok fölöttébb megörültek és sürgetni kezdték:

- Jöjj hát velünk rögtön a királyhoz, hogy átadhasd neki az ingedet.

Az ország legboldogabb embere fölkacagott.

- Bolond egy kívánság! Van is nekem ingem?

S valóban, amint a holdvilág kibukkant, most látták, hogy egy meztelen szegény Lázár áll elõttük. S most már õk nevették, hogy boldognak mondja magát, pedig még inge sincs a nyomorultnak.

De mégis csak elvitték a királyi palotába. Az õsz ember ott volt még s ahogy ránézett, menten elhitte neki a boldog voltát. Inget adott rá, hogy viselje egy darabig s mikor már szennyes lesz a testén, akkor vegye fel a király.

Így is történt és lett hetednapra nagy öröm, mert a király egészségesen kelt fel az ágyból. Maga elé hivatta a koldust és így szólt hozzá:

- Mit kívánsz, amiért meggyógyítottál?

- Semmit sem kívánok, uram.

- De én nem engedhetlek el üres kézzel. Van egy üres szép váram, Csicsóvár. Nemessé teszlek, neked ajándékozom s elõbbi állapotod emlékeül a „Lázár” nevet fogod viselni.

A koldus vállat vont, hogy Isten neki, így is jó lesz és ha már vára volt neki, elment bele lakni, nagy úrrá lett, szép asszonyfeleséget hozott a házhoz az egyik erdélyi fõnemzetségbõl.

Így meséli ezt a hagyomány Csicsóvár elsõ uráról. Azonban hozzáteszi, hogy egészen kikerekítse a történetet, a hatalmas Lázár nem volt boldog, a szép feleség sokat keserítette, úgy, hogy egyszer feléje vágott egy buzogánnyal, hogy az holtan leszédült; mire hogy embert ölt, maga is megijedt s kétségbeesésében leugrott a magas várfalról. Ahova vére folyt, most is sajátságos piros színû füvek nõnek a vár alatt a sziklás talajban.

Csicsóvár nem messze van Déstõl, hatalmas, szinte a félország fölött uralkodó sziklán. Köröskörül egész Kolozsvárig, Besztercéig, Szilágyig el lehet onnan látni tiszta idõben.

A hajdan erõs fészek ma már rom, évrõl-évre fogy a fal lent, de majdnem arányosan fogy a hegy is alóla. Malomköveknek alkalmas a szikla, hasogatják hát és szállítják mindenfelé; kereskedést ûznek vele a szomszédos falvak lakosai.

A vár multjából az elbeszélt regén kívül is van elég történeti adat. 1320 táján a király Tamás vajdának engedte át Csicsót, s azontúl hosszabb ideig bírták az erdélyi vajdák.

A XV. században ki tudja hogy, de a moldvai vajdák kezére jutott. Öt-hat vajda következett egymás után, aki Csicsót és uradalmát birtokolta, amit természetesen mindig rossz szemmel néztek a magyarok, hiszen ilyen erõsséget nem szabad idegen kézben hagyni. Neki is rugaszkodtak egy néhányszor, hogy elveszik, de csak mindig úgy fordult, hogy megmaradt Csicsó a vajdáknak.

Hosszú százesztendeig tartó pör volt ez.

Ha János Zsigmond elkaparintotta, Ferdinánd csak azért is nekik ajánlta.

Ha a vajdáké volt a vár, a magyarok folyton visszakövetelték, ha a magyaroké volt, a vajda követelte folyton vissza tõlük.

Csicsó volt az akkori erdélyi életnek a tengeri kígyója.

Végre Zápolya János megharagudott, pör és egyezkedés helyett ostrom alá fogta, megverte Péter vajdát és elvette tõle Csicsót.

Mire természetesen az új vajda, István, összeszedte apja szétvert hadait, s kis idõ mulva ismét visszatért a várat elfoglalni.

János király Martinuzzit bízta meg a védelemmel.

A nagy államférfi ravaszul mosolygott s ahelyett, hogy a hadakat odavinné, küldött egy pár száz munkást s leromboltatta a szép kevély várat irgalmatlanul.

- Legalább ne veszekedjünk érte többet.

S Martinuzzinak igaza volt, hogy lerontatta. Nemsokára jött a szultántól a parancs: vissza kell adni a várat a moldvai vajdának.

Igen, de már nem volt meg, szerencsére.

Szerencsére mondom, mert ha meglenne és persze, ha a moldvai vajda is meglenne, még tán a mai napig is hajigálnák ki egymást, felváltva, a csicsói híres várból.