VILÁGOS

Még az igazságos Mátyás is elkövetett egy nagyon nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny természeténél fogva Világos várába záratta anyai nagybátyját: Szilágyi Mihályt.

Valószínû is, hogy megbánta mindjárt, de azt már mégsem tehette meg, hogy a rendeletét, ha egyszer kimondta, visszavegye.

Szilágyi Mihály uramnak pedig annál rosszabbul eshetett ez a fogság, mert saját gyámfia záratta el és éppen a saját várába, amelyet sógorától, a nagy Hunyadi Jánostól kapott.

Ahol mint úr járt-kelt azelõtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserû sors!

Ámbátor igyekeztek rabságát megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan Gergely várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal s bizony a szakács sem csinált egyebet egész nap, mint hogy sütötte, fõzte neki a jobbnál jobb ennivalót.

Sõt szakács uramnak voltak magasabb tervei is (azelõtt a szakácsok voltak a nagy politikusok, nem a csizmadiák).

Egyszer, amikor odakünn járkált, nagy lihegve és ijedt arccal rohant be a várudvarra:

- Itt a török! Jaj, itt a török!

- Nosza fegyverre gyorsan - kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely, elveszti a fejét s kirohan õrségével, hogy õ a török ellen mégyen.

Török azonban nem volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felõl.

A várban nem maradt más benn, csak a rab meg a furfangos szakács.

A szakács fogja magát, összecsattantja a nehéz várkapukat, becsukja belülrõl és viszi a kulcsokat Szilágyi Mihálynak.

- Elfoglaltam uram a várat számodra. Ezennel úr vagy fölötte és szabad. Védeni fogjuk magunkat!

S ezzel elbeszélte az elmés fortélyt Szilágyinak, aki fölöttébb nevetett azon.

- Bolond dolog lesz belõle! Egy várõrség, amelynek a saját várát kell bevennie!

E pillanatban kürt harsant meg a kapu elõtt.

- Micsoda, már itt vannak? - pattant fel a szakács élénken; - lemegyek, tudtokra adom, hogy nincs szándékunk kapitulálni.

Kis vártatva felszaladt ijedt képpel.

- Nem õk vannak itt, hanem egy királyi csatlós. Beeresszem-e?

- Minden esetre, hadd lássuk, mit akar. Hátha éppen az én kivégeztetésemet rendeli el ismét „az a gyerek”? Hanem vesse le kegyelmed a fehér kötényét, mert nem tudom mit fog képzelni felõlünk.

A királyi küldöttet beeresztette szakács uram a néma, kihaltnak látszó várudvarba.

- Lábatlan Gergelyhez hozok parancsot a királytól. Vezessen kegyelmed õ hozzá.

A szakács fölvezette Szilágyihoz.

- Mit üzen a király? - kérdé mohón Szilágyi.

- Azt üzené, hogy a nagybátyjára jól vigyázzon kegyelmed, nehogy valami baja essék; mert a király szíve szeretettel hajlik az öreg úrhoz, szeretné már ölelni minél elõbb, de végre is a király király, õ nem alázkodhat, óhajtaná hát kegyelmedtõl, ha apródonkint szép szóval, beszéddel hajlítaná az öreg urat feléje...

- No, no, no - dörmögte az öreg Szilágyi elfordulva, hogy a könnyeit letörülgesse, majd ismét a királyi szolgához fordult: „Mondd meg a királynak, megteszek amit tehetek, de bizony nehezen fog menni a dolog, mert makacs az öreg, nagyon haragszik, ámbár õ is nagyon szereti a királyt.”

E pillanatban óriási zenebona keletkezett kívül; rengett, kongott a kapu a dárdaütésektõl s felhallatszott a zsivajgás. Most jöttek meg Lábatlanék s képzelhetitek, mennyire elcsodálkoztak, mikor a kapukat zárva találták. „Bizonyosan elaludt az a gaz ételkotyvasztó”.

Végre megjelent a potrohos szakács a várfalakon:

- Bolonddá tett bennünket - kiáltja rá szemrehányóan Lábatlan Gergely - hát hol az ellenség, amirõl beszélt?

- Az ellenség - mondá a szakács - ehol van ni. Én vagyok az ellenség. Lábatlan uram, érti-e már?

- Hogy-hogy?

- Hát úgy, hogy ez a vár a Szilágyi uram vára, kegyelmednek pedig kívül tágasabb.

Káromkodott erre nagyokat Lábatlan, de bizony be sem is eresztette volna vér nélkül a szakács, ha maga Szilágyi nem jön le s nem parancsolja meg.

Minek lett volna most már a kötekedés, ha úgy is biztos a királlyal a kibékülés, - ami csakugyan megtörtént nemsokára. Szilágyi Mihály holta napjáig bírta Világost és sokra becsülte a hû szakácsot.

Nagybátyja halála után Mátyás a Báthoryaknak ajándékozta Világost és egészen 1613-ig ezek kezében maradt. Akkor halt meg az utolsó Báthory.

A mohácsi vész után Világos sorsa is mindig rajta volt a hadi kockán, hol töröké lett, hol János királyé, hol Ferdinándé.

Ma már csak rom. Hajdan erõs lehetett. Meredek hegyoldalon egy óra hosszat tartó úton juthatni fel. Erõs falak s rengeteg erdõségek oltalmazták, ott, ahol a keletrõl befutó erdélyi Kárpátok az aradi rónákba vesznek.

Mióta áll, nem tudjuk. A legrégibb forrás, amely említi, a római pápa levele 1190-bõl s a legutolsó év, amely még bizonyos fokig épnek látta Világost, 1784.

Ekkor romboltatta le az ország, nehogy a rozzant szobákban a Zaránd- és Hunyadmegyében föllázadt parasztok felüssék fõtáborhelyüket.

Világos szerepe azonban még mindig nem szûnt meg.

A sors azt akarta, hogy nekünk is legyen egy „elátkozott várunk”, aminõ a mesékben van, ahol kõvé változik a dicsõség, ahol a szégyen ül rá a horpadozó romokra.

A magyar sereg 1849-ben Világos alatt tette le dícstelenül a fegyvert orosz kézbe.

Ott törték ketté kardjaikat a kétségbeesett hazafiak, ott szúrták le elõbb lovaikat, azután önmagukat a huszárok, ott temették el a dícsõséget.

A Báthoryak büszke várából csak néhány csonka düledékfal nézte ezt a nagy gyalázatot.