ZBORÓ

Nem messze a galiciai határtól a kis Zboró városka déli oldalán emelkedõ erdõs hegy csúcsán porladzik Zboró vára.

Nevezik különben „Makovica várnak” is régi iratok, mert a hagyomány szerint Makó nevû úr építette IV. Béla királyunk alatt. Hiszen majd minden vár ekkor épült a tatárok ellen. Ha a tatárok nem lettek volna, ma igen kevés várunk lenne Magyarországon.

Késõbb a Zudar nemzetségé lett Zboró s a hozzá tartozó birtok, amelyet a mai napig is makovicai uradalomnak hívnak. A Zudarok magvaszakadtával a Tárczay-család örökölte, mígnem 1548-ban Tárczay Györgyöt hûtlenné bélyegezte I. Ferdinánd s odaadta a szép várat uradalmastul az élelmes Serédy Györgynek. Veszedelmes birtok volt akkoriban egy vár: könnyen utána gurult az embernek a feje is.

Serédy Gáspár sokat költekezett, s nagy fényre emelte Zborót úgy, hogy messze földön híre volt, mesés dolgokat regéltek a zborói vár pompájáról.

Ebben az idõben ment oda látogatóba I. Rákóczi György a nejével Lorántffy Zsuzsánnával, aki vérrokonságot tartott a gyermektelen aggastyán Serédyvel.

Rákóczinak fölöttébb megtetszett a gyönyörû vár és a birtok úgy, hogy erõnek erejével meg akarta szerezni.

- Hogy adod nekem ezt a várat, bátya?

- Nem eladó, nagyságos uramöcsém.

- De ha én kérem. Bírni akarom. Mondj akármilyen összeget.

- Hát jól van, - mondta Serédy nevetve. - Ha mához egy évig harmincezer aranyat kifizetsz, tied a vár s a birtok.

- Itt a kezem rá, - felelte mohón a fejedelem. - Eb, aki megbánja.

- Ne siess, nagyságos uram, mert még nem végeztem. A harmincezer arany mind erdélyi legyen, mind ebben az évben veressék s mind a te képedet viselje. Máskép Isten úgy segéljen, nem adom.

Szóval: Serédy lehetetlenséget kívánt. Harmincezer aranyat akkoriban tíz esztendõ alatt sem igen verettek Erdélyben. Minden bõven volt ott, csak pénz nem.

Rákóczi elkedvetlenedve mondta rá:

- Bolond vagy, bátya, hanem azért mégis enyém lehet Zboró.

Az öreg csak nevetett rajta, s eldicsekedett vele sokáig a vendégeinek, hogy miképp vágta ki magát az õ kegyelmes uraöccse elõtt. Egyszer aztán, még le sem telt egészen egy esztendõ, nehéz társzekerek döcögtek be a zborói híres udvarra s Naláczi uram szállt le az egyikrõl, akit az erdélyi udvarból ösmert Serédy.

- Hol jár itt kegyelmed, - köszöntötte Serédy nyájasan, - ahol a madár se jár.

- Pénzt hoztam kegyelmednek.

- Miféle pénzt?

- Hát a vár és az uradalom vételárát, harmincezer darab idei aranyat.

- Csak tán nem? - kiáltotta ijedten Serédy

De bizony igaz volt. Egyenkint oldozták ki a zacskókat, az öreg úr egyenkint vizsgált meg egyre izgatottabban minden aranyat. Mind igazi volt s nem volt egy híjja sem. Az izgatottság annyira erõt vett a különben is beteges emberen, hogy mikor az utolsó darab is teljesen bevált az adott szó szerint, eszméletlenül hanyatlott hátra székén ott a nagy garmada arany elõtt s meghalt szívszélhüdésben, miután még elhaló szavakkal ezt rebegte: „Isten veled kedves váram!”

Rákóczit igen meghatotta a szomorú eset, amelyet õ idézett elõ, s mintegy kiengesztelésül pompás emlékoszlopot állíttatott Serédynek a vár közelében, amely még mai napig is áll.

Zrinyi Ilona özvegysége idejében a várat elfoglalták a Rákócziaktól a császáriak s lerombolták, felgyújtották. Azóta aztán az enyészet vájkál benne, lassan, de biztosan örlõ fogaival.

II. Rákóczi Ferenc még bírta a makovicai uradalmat, és sokat idõzött a zborói kastélyban, ahol az udvaron a híres száz hársfa állt, amelyeket Rákóczi György oly nagyon szeretett, hogy a leveleit is így keltezte: „Datum Zboroviae sub centum tiliis.” (Kelt Zborón, a száz hárs alatt.)

A hársfák még ma is ott állnak, két sorban, hatalmas koronáikkal s rejtélyesen susognak egymás között. Hej, ha értenõk, hogy mit beszélnek!