LIKAVA VÁRA
Vér vízzé nem válik. I. Károly királyunkon is teljes életében meglátszott, hogy
olasz: ahol csak tehette, mindenütt kitüntette az olaszokat. Hanem özönlöttek
is be seregesen, mint légy az édes tejre.
Így jött be valami Douch nevû kalandor gróf, akit legott nagy birtokokkal ajándékozott meg a király Liptómegyében. A magyar urak úgyse törték oda magukat valami nagyon.
Ez a Douch építette a likavai várat. Jó ízlése volt az olasz úrnak, s pompásan választotta ki a regényes magas sziklatömböt, amelyre a likavai vár épült s amelynek háta mögött még magasabban meredezik a Chots hegy komor orma.
Douch nem nagy hasznát vehette várának, mert nemsokára meghalt örökös nélkül; de annál nagyobb hasznát vette Lipótmegye, mert ez volt valamennyi várai közt a legerõsebb.
Ott volt ugyan Hradek is de annak a falait nagyon is gyengéllették, míg ellenben a rózsahegyi várkastély csak arra való, hogy délceg várkisasszonyok sétáljanak a kertjében s esténkint kihajolva az ablakon, hallgassák a lantos mélabús kobzát...
Likava azonban jó menedék volt a törökök, tatárok beütései ellen. A negyedórányira lévõ Rózsahegy városkából ide futottak a népek nagy veszedelem idején.
Douch halála után a korona tulajdonába jutott a vár és a hozzá tartozó nagy uradalom. Késõbb Albert király özvegye behítta a cseheket kiskorú fiának, Lászlónak védelmére s ezeknek mindjárt átengedett asszonyi ésszel néhány felsõmagyarországi várat, köztük az erõs Likavát.
A híres Giskra, a csehek vezére, ült be most Likavára s onnan tõn rablóportyázásokat messze vidékekre. A likavai vár pincéiben halommal álltak a lopott kincsek.
Hanem Giskra uramra is rájött a dér. Mátyás király kiverte Likaváról és mindenünnen egész pereputtyostul s a maga címerét (a gyûrût tartó hollót) faragtatta ki a nyugati kapu homlokzatára.
A király gyakran fordult meg Likaván. A környezõ erdõkben és fenyvesekben sok volt a vad s a híres király szerette fölvenni béke idején a vadászruhát.
Mátyás halála után természetes fiáé, a maradék nélkül kimult Corvin Jánosé lett a vár és uradalom, de azután megint kézrõl-kézre vándorolt.
I. Ferdinánd mint ellenkirály Pekry Lajosnak ajándékozta, aki most már a maga és felesége, az orosz hercegnõ, címerét rakatta fel a belsõ várkapura 1534-ben. Aztán Krusith Jánosé lett, aki korán elhalt és csinos özvegyet hagyott maga után.
Az özvegy, Pálffy Katalin hozományul vitte a várat új férjének, Illésházy Istvánnak.
Azonban örökös ebbõl a házasságból sem született, minélfogva Illésházy István egyik rokonát, Illésházy Gáspárt fiának fogadta, s így lett Likava Gáspáré, aki megint a maga címerét vésette a kapuk fölé.
Gáspárnak két fia maradt: György és Gábor. Gábor ült be Likavára gazdának, de nemsokára adósságokba keveredett s elzálogosította a birtokát Thököly István uramnak, aki akkoriban a leggazdagabb fõúr volt a Felvidéken.
Most aztán fényes világ virradt Likavára. Thököly nem kímélt semmi költséget s igazi fejedelmi pompával ékesítette fel a várat. Kerteket csinált ott nagy költséggel. A külvárhoz gazdag forrást csatolt, odáig nyúló, három ölnyi széles és boltozatos bástyák szegélyével, mert bosszantotta, hogy vízhiányban szenvednek ott fönn a várban.
A bástyaépítésrõl csuda regék szállongnak a környéken.
Thököly - úgy mondják - összeszedette az egész vármegyébõl a tojásokat, s homok helyett tojás fehérét használt az építésnél s a cementet nem vízzel, hanem borral kevertette.
Hanem hát én ennél okosabb embernek tartom Thököly István uramat. A tojást még nem mondom, de hogy a bort õseink is megbecsülték - arra van a históriában elég kútforrás.
Annyi azonban bizonyosnak látszik, mert több író említi, hogy ez a forrást felvezetõ bástya hatvanezer rénusi forintba került, ami akkor roppant összeg volt s ebbõl aztán könnyû kimagyarázni azt a közmondást, hogy Likaván vétek a borba vizet önteni.
Még egy ura volt a várnak aztán, a híres Thököly Imre, de ettõl elvette a királyi fiskus és azóta is mindig a kincstáré volt a likavai uradalom.
Azt lerontatta II. Rákóczi Ferenc, aki nem szerette a várakat gyõzelmi útjában, nemcsak maga elõtt, hanem még meghódolva sem - maga mögött.
„Minden ilyen helyen inkább szeretnék egy kenderáztatót” - szokta mondani a fejedelem, többre becsülvén a síkon az ütközetet, mint a „szaporátlan munkát”, az ostromokat.