|

Amennyire a történelem emlékezik (nálunk bizony rövid emlékezõ tehetsége van
annak is), Kékkõ mindig a Balassák vára volt, innen is vették a nemesi
elõnevüket.
Bár most is a Balassáké lenne,
mert az õsfamiliákból, leszámítva a Hunyadiakat, Rákócziakat és Zrinyieket, a
Balassák a legrokonszenvesebbek.
Akadt azokból minden; hadvezér,
politikus, poéta, még rablólovag is, de magyartalan
érzésû sohasem. Csináltak a Balassa-várakban sok mindenféle rossz dolgot, még
hamis pénzt is, de hamis politikát nem.
A kékkõi vár, amely Nógrádmegye
felsõ részében van, meredek sziklaormon, két órára Balassagyarmattól, nem sokat
szerepelt. Felvonó hídja elõtt ritkán álltak ostromló hadak, faltörõ kosok és
ágyúk. Még a török, majd a kurucvilág is nagyobb, említésre méltó kalandok
nélkül suhant el a szép kurtosi völgy felett, amely a vár lábainál terül el,
árnyas erdõcskével, hímes rétjeivel, kanyargó patakjával. Fent a sziklaorom
szelíd gesztenye-erdõben folytatódik.
Csupán egyetlen olyan esemény
fûzõdik a várhoz, amit a krónikaírónak nem szabad homályban hagynia, ami a
dicsõ vitéz Balassa Imrével történt.
Valamiért megharagudott egyszer a
feleségére, összefeleseltek, méregbe jött, állati dühében átfogta a szép
Palásthy Krisztina derekát, de nem ölelésre, hanem fölemelte és a nyitott
ablakon át lehajította a rémítõ mélységbe. Az asszony természetesen szörnyet
halt.
No, ezt idáig megcselekedte
egyszer, ha jól emlékszem Csicsó vár ura is, - hanem ami ezután következik, az
már egészen új és eredeti eljárás.
A király meghallotta szegény
Palásthy Krisztina rossz végét, nagyon fölháborodott emiatt s titkos megbizatásban
küldött egy wallon csapatot, Schramm Mátyás kapitány vezénylete alatt, hogy
vizsgálják meg a szállongó hírek mibenlétét és ha csakugyan úgy bánt volna
feleségével a hatalmas várúr, fogják el és szállítsák Bécsbe.
Egy májusi estén érkezett meg a wallon
csapat Kékkõ alá.
A semmit nem gyanító Balassa
lebocsátotta elõttük a hidat, illõ vendégszeretettel.
Lent a legénységet vendégelte meg,
fent pedig a kapitánynak csapott pompás vacsorát.
Hanem hovatovább mind jobban
gyanakodni kezdett a gazda. A várnagya megsúgta neki, hogy a berugott katonák
egyben-másban elszólták magukat, maga a kapitány is gyanúsan viselkedett s
megérlelte Balassában a hitet, hogy ezek rosszban járnak.
S mikor vacsora után Schramm
kérdezõsködni kezdett a gazdától a vár úrnõje felõl, akkor már
megbizonyosodott.
- Nincs feleségem - mondá Balassa.
- Hogyan? - kiáltott fel a
kapitány, mintha csodálkoznék - én mindig azt hallottam, hogy kegyelmed nõs
ember.
-
Meghalt a feleségem.
-
Meghalt? Ah! Mi baja volt szegénykének? - ravaszkodott a kapitány.
- Az
a baja volt, hogy leesett az ablakon száz ölnyi mélységbe.
Schramm
uram hüledezve összecsapta a kezeit.
-
Lehetetlenség! És hogy történt a szerencsétlenség?
-
Elmondom kegyelmednek a legnagyobb õszinteséggel. Épen így vacsora után
voltunk, ahogy most, az ablak ki volt nyitva, ép úgy, min most... valami
családi ügyet magyaráztam a feleségemnek, úgy, ahogy ezt most kegyelmednek. Az
asszonynak rossz nyelve volt, belekotyogott, valami szúrós szót mondott, én is
egyet, erre meg õ mondott vagy hármat, dühbe jöttem, hozzá lépek így és azt
mondom neki „meghalsz”, átfogom a derekát, úgy, ahogy most kegyelmedét,
fölemelem, így ni s azzal zsupsz... egy erõs lökéssel kidobom az ablakon... úgy
ahogy most téged, te gazember.
De
ezt az utolsó szót már nem hallotta a wallon kapitány, mert akkor már
menthetetlenül szállt alá a mélységbe. Még a meglepetésre sem volt elég ideje.
Bezzeg majd csodálkozhatik a másvilágon.
Így menekedett meg a pallostól
Balassa Imre. Hanem nyergelt is rögtön, s még az éj sötétjében elhagyta várát,
hogy minél elõbb künn legyen Lengyelországban.
A király elképedt, mikor
meghallotta az újabb csínyt s mindjárt kimondotta a fej- és vagyonvesztést.
Hanem hát a feje jó helyen volt
Balassának, csak a javait szedte el a kincstár.
Tizenöt esztendeig bujdosott, míg
végre kegyelmet kapott, hogy visszatérhet
és elfoglalhatja a javait.
Megõszülten, megtörten indult
vissza a bujdosó Balassa, de áldotta az Istent, hogy megláthatja még a hazát.
Lóháton jött Lengyelország felõl.
Nem olyan sebesen már, mint ahogy kifutott, pedig most jobban sietett, de
öregember alatt már nem úgy megy a ló.
Egy heti lovaglás után végre egy
reggelen megpillantotta a kékkõi vár ormát.
Szíve nagyot dobbant az örömtõl.
Nagyobbat mint kellett volna. A viszontlátás édes érzelmei megártottak neki. Az
a bizonyos ablak, nem nagyobb innen
messzirõl, mint egy szem, ránézett és megölte. Szélhüdés érte s holtan
hanyatlott le lováról.
Most aztán nagy pör keletkezett a
kincstár és Balassa-familia közt.
A kincstár azt állította, hogy a
számüzetésben halt meg Balassa Imre, mielõtt még elfoglalta volna birtokait -
tehát azok most a kincstárt illetik.
Ellenben a Balassák azt
állították, hogy az a föld, amelyen lováról lerogyott, már az õ birtoka volt -
tehát már otthon halt meg.
E körül folyt a kötekedés vagy
harminc esztendeig. Tanukat állítottak pro és kontra, replikáztak, duplikáztak,
míg végre a Balassák nyerték meg a pört, amely ekként szerencsésen végetért, az
akkori ügyvédek nagy szomorúságára.
|