KOSZTOLÁN
Nyitramegyében annyi a vár, hogy még ma is hemzsegnek ott a várurak. Persze a hadikürt nem harsog ki a várudvarról, kobzos nem pengeti lantját a vár ablaka alatt, amelyben muskátlis virágcserepek vannak, sisakos lovag nem kéredzkedik be a felvonó hídnál. A hatalmas nagy fõurak kihaltak, a váracskák részint épségben, részint romokban, részben szegény emberek kezeire jutottak s innen a gúnyos szállóige a nyitrai várurakra, amelyben a rossz magyarság is benne van: „Várban lakok, bocskorban járok.”
A szõke Vág folyam csupa várak közt jár.
Nem is csoda: mert egyik megyében sem volt annyi várnak alkalmas hely, mint Nyitrában. Már a bejövõ magyarok is sok megerõsített táborhelyet találtak itt; Galgócot, Nyitrát például még a tót hercegek építették. Ez még olcsón jutott a magyarok kezére, ha igaz az a „piros kantár, fehér ló” dolog.
A várépítéshez a királytól kellett engedélyt kérni. Õ jelölte ki a helyeket is. S ez már bizonyos kaptafára ment: „Menj Nyitramegyébe és ott építs!” Százával vannak ott várhelyek. Égnek meredezõ sziklák, teke-alakú hegycsúcsok, regényes völgynyílások. A fõuraknak még a saját birtokukon sem volt szabad várat építeni, mindig a király adta az engedélyt és a helyet is.
Minden vár két részbõl állott: a külsõ és belsõ várból. A külsõ vár volt a legterjedelmesebb, itt voltak az õrség és egyéb várnép lakházai, az istállók, a gazdasági épületek és a kert. Itt szokták tartani a hadgyakorlatokat és tornaünnepélyeket. Az egészet bástya körítette, néha mély árok és magas földsánc is.
A külsõ várnak mintegy a szíve volt a bástyákkal megerõsített belsõ vár. Mintha egy nagy karikagyûrûbe egy kisebb volna betéve. Itt állt az õrtorony (a várnép végsõ menedékhelye), a várúr lakása, itt volt a kút (víztartó medence).
A külsõ és belsõ vár közt vonóhídon közlekedtek. A várúr és családja a fõtéren álló házat foglalta el; itt volt a lovagterem, a kápolna, a vendégszobák, valamint a fegyvertár; alul a börtönök húzódtak, nyirkos borzasztó lyukak. A legtöbb várban alagút is volt, amelynek titkát csak a várurak ismerték s amely messze, néha mérföldnyi távolságokban vezetett ki lakatlan rengeteg közepébe.
Az õrtoronyban egész nap ott guggolt a toronyõr (rendesen a legjobb szemû fickó a várnépbõl); kémlelte, ügyelte a környéken történõ mozzanatokat, s a várurat mindenrõl tudósította elõre megállapított jeladással, tárogatóval vagy kürttel.
Jó Nyitramegyében még a hegyek sem voltak elegendõk. A Vágvölgy közepére, termékeny lapályra is jutott egy vár: Kosztolán. Királyi várerõsség volt hajdanában, s talán emlékezetes története se lenne, mint annyi másnak, ha véletlenül belé nem botlik Svehla vezér.
Svehla vezér cseh volt és a Mátyás király seregében szolgált cseh csapatjával jó zsoldért. De a barátság csak addig tartott, míg Mátyás a horvátok ellen nem indult.
Svehla vezér akkor így szólott:
- A csehek és horvátok majdnem egy nyelvet beszélnek, egy vérbõl valók. Vér a vére ellen nem harcolhat. Eressz engem haza, fölséges királyom!
A király a fejét csóválta: „Ritkaság a csehben ilyen becsületes ember!” Majd hangosan így szólt:
- Hát eredj, nem bánom. A kedvetlenül kihúzott kardnak, jól tudom, úgyis tompa az éle.
Ellátta költséggel s a cseh haza indult. Amint ment, mendegélt danoló csapatjával Morvaország felé, egyszerre eléjük tárult a reggeli szende napfény aranyában a gyönyörû völgy Kosztolán festõi várával.
- Ez a paradicsom! - lelkesedtek a csehek.
- Itt volna jó lakni... Vajat enni, olvasztott zsírt inni (mert ez a jólét netovábbja a cseheknél)!
- Hm, - mormogta Svehla vezér, - van egy jó eszmém, de egy kicsit vakmerõ.
Éppen arra ment egy cigányasszony. A vezér rákiáltott:
- Hej, vén szipirtyó, erre, erre! Tudsz-e jósolni?
- Mibõl? Égi jelekbõl? Az nem ér semmit. Az égnek nem hiszek, az messze van s csalárd.
- Én a tenyeredbõl jósolok.
- A tenyér? Az más. Az az enyém. Abban megbízom. Az nem csal meg. Nesze, fogjad s jól nézd meg, mi áll rajta.
A cigányasszony figyelmesen forgatta, nézegette a kéztõ-erek kúsza útját.
- Mondd meg, sikerül-e az a vállalatom, amire most gondolok?
- Sikerül.
- Magas állásban fogsz meghalni.
Ezzel a jóslattal körülbelül meg volt elégedve Svehla vezér és a csapatjához fordult:
- Hát tudjátok-e mit gondoltam? Itt van ez a tündér vidék, amire azt mondtátok, hogy „de jó volna itt lakni!” Hát lakjunk itt. Búza, fa, széna, víz van itt bõven s azonfelül annyi szép asszony, hogy Prágában sem több. Amott áll a vár, a királyé. Csinos fészek! Nehezebb volt építeni, mint beleköltözni. A király most el van foglalva a horvátokkal; vagy visszatér, vagy otthagyja a fogát. De akármi essék, ezt a várat most gyerekjáték lenne elfoglalni. Van is benne õrség, meg nincs is.
- Foglaljuk el! - rikoltották a hosszú cseh legények.
Így foglalták el Svehláék Kosztolánt csekély ellenállás után. Svehla egészen otthon érezte ott magát, megerõsítette, javíttatta, mintha örökre az övé lett volna, s mintha örökre benne akarna lakni.
Kiüzent Morvaországba, ahol akkor a „cseh testvérek”-nek nevezett vallásos párt fegyveresei munka nélkül lézengtek: jöjjenek be, lesz itt elég zsákmány és hadikaland.
Be is jöttek mintegy kétezren s Svehla valóságos kis király módjára parancsolt velük s pusztította a vidéket egészen Pozsonyig.
Még akkor nem volt távirdadrót, sok idõ beletelt, míg a király a dolgot megtudta, s még több míg a serege Kosztolánhoz érkezett, hogy a várat visszafoglalja.
Magyar Balázs uram vezette a sereget, aki nagy ellensége volt a cseh rablóknak. Alvezérei faltörõ kosokkal rendes ostromot akartak, Magyar Balázs tagadólag rázta a fejét:
- A cseheknek legérzékenyebb része a gyomra. Éhséggel akarom õket elpusztítani.
S körülvette a várat és csupán arra szorítkozott, hogy eleséget nem engedett bevinni.
- Nekünk jó dolgunk van idekünn. Ráérünk jóllakottan bevárni, míg õk kiéheznek.
A csehek tûrtek egy darabig, de Svehla elõre látta a borzasztó véget s nehányad magával az alagúton nagy titokban elmenekült Ó-Tura felé, hogy segítséget hozzon Morvaországból. Az õrségnek azonban azt mondták, hogy „bent fekszik betegen a szobáiban”.
Svehla-ra nem várt szerencse. Menekülésében elfogták az ó-turaiak s Magyar Balázs elé került.
Mátyás híres vezére nem soká törte a fejét, mit csináljon: egyszerûen felköttette Svehla uramat, szemben a várral, a legmagasabb fára, s fejére helyezte vezéri tollas kalpagját, hogy a vár népei rögtön felismerjék.
Fel is ismerték s lett nagy rémület. A gonosz rablók reszketve suttogták:
- Beteljesedett a cigányasszony jóslata: „magas állásban fogsz meghalni”.
De beteljesedett a másik is, hogy a „halála után gyõzik le”, mert a megijedt és kiéhezett õrség nyomban kitûzte a póznára a megadás jelét: a fehér kendõt.