VENETURNÉ VÁRA
A CINKOTAI KÁNTOR ESETÉNEK MÁSA
Venetur egyszerû szegény kurta nemes ember volt a szép Háromszékben. Éppen a lencséjét fogyasztotta egy nap (vagy ötszáz esztendõvel ezelõtt), mikor rákopogtatott a vendég egy kiváló személyében. (Kiválónak hívják Székelyországban az idegent.)
- Adj Isten jó napot, nemes uram.
Fiatal utas lépett be, porral lepetten, de vidáman.
- Fogadj Isten, - szólott a gazda - kerülj beljebb, ha fáradt vagy, pihenj meg hajlékomban, ha éhes vagy, ülj mellém a tálhoz.
- Mi közöm hozzá. Elég ha tudom, fáradt vagy-e vagy éhes?
- No, akkor ide izibe a tálhoz, szógám. Hanem megállj csak, hová való vagy mégis?
- Budára.
- Hm. Nálatok meg szokták trágyázni a földet, hogy jól teremjen? Nekünk amúgy is jó. Megállj hát egy kicsinység, kiszaladok a konyhára és megtrágyázom valahogy ezt a lencsét.
Venetur csakhamar zsírt olvasztatott, füstölt kolbászt hozott le a kéménybõl, megöntötte zsírral s megtrágyázta kolbásszal a sovány eledelt, mielõtt a vendéget hozzá ültette volna, de bezzeg jól is laktak aztán belõle úgy, hogy alig bírt szuszogni gazda és vendége.
A zsíros ételre bor is kellett, nosza a szolgálóját elindította legott Venetur a kocsmába és minthogy hitele nem volt, az ünneplõ mentéjét vitte a leány a hóna alatt, a másik kezében meg a kancsót.
A kancsó visszajött tele, de a mente ott maradt. A vendég az ablakon át jól megfigyelhette ezt a szegénységet.
Nagy, meleg barátságot ittak aztán és a vendég meghítta a gazdáját, látogassa meg nemsokára Budán. Venetur parolát adott rá.
- Hát hol lakol ott, szógám, és ki után tudakozódjam?
- A várban lakom, íródiák vagyok a királynál. Csak Pál diák után kérdezõsködjél.
A székely megtartotta a szavát, a jövõ tavaszra elindult Budára, felkeresni Pál diákot. Könnyû volt megtalálni. A strázsán már tudták, tízen is ugrottak, hogy vezessék.
Sok szobán keresztül hurcolták õkelmét, míg végre az egyikben ott állott Pál diák testestül, lelkestül.
- No, szógám, itt volnék - kiáltotta vidáman a székely nemes, - csakhogy rád akadtam.
Pál diák leültette, nyájas szavakkal kérdezõsködött a háromszéki dolgokról: hogy áll ott a világ, mit csinálnak Apor uraimék, hát a szép Damokos leány férjez ment-e már? Iszik-e még nagyokat Kökösy uram? Megházasodott-e már Pótsa Dávid? Verekednek-e egymás közt a Mikó fiúk?
Addig-addig beszélgettek, hogy egyszer csak megterítettek a másik szobában s jelenteni jött egy lakáj:
- Felséges uram, kész az ebéd.
Venetur csodálkozva nézett szét, hogy kit szólítanak itt „Felségesnek”.
Pál diák észrevette s csakhamar kituszkolta vendégét maga elõtt az ajtón az ebédlõterembe, ahol karéjban álltak a fényes öltözetû nagyurak, s mélyen meghajoltak a belépõ diák elõtt.
- Ejnye, szógám - förmedt fel Venetur - hát mi ez? - Majd zavartan, habozva tette hozzá: - Csak tán nem te vagy az izé... a király?
- De bizony én vagyok véletlenül.
- No, még így sem jártam életemben. Ejnye, ejnye!
Tetszett a királynak, hogy a góbé nem esik térdre, mint más ember, hanem csak csodálkozik, s a csodálkozás egészen elfojtja benne az ijedelmet és hódolatot.
Asztalhoz ültették aztán, a király mellé, aki váltig kínálta a legjobb ételekkel és a legfinomabb tokaji borokkal.
- Most pedig jön a legjava, - szólott a király az ebéd végén a fõurak felé fordulva - de abból ti nem esztek, az egészen az én Venetur barátomnak készült, viszonzásul a lencséért, amellyel engem oly jó szívvel megvendégelt.
Egy görnyedõ szolga cipelte a roppant tálat és odatette a székely elé.
Telisdeteli volt arannyal. Úgy csillogtak ott a szép körmöci sárga csikók, mint a székely nemes szemei.
- Ez a tied, Venetur. Ez a lencséért van. Hanem megállj csak, majd én is megtrágyázom egy kicsit.
Kivett a zsebébõl egy marék drágakövet, gyémántot, smaragdot, keleti gyöngyöt s megszórta vele a tál tetejét.
- Mi is zsírozzuk ám az ételeket, Venetur barátom.
De már erre a nagy kegyre csakugyan térdre borult Venetur.
- Megállj! - folytatta a király. - Még tartozásban vagyok a mentéért, amelyet zálogba küldtél a kocsmába.
S ezzel levette a saját drága csattos mentéjét és a Venetur nyakába akasztotta.
- No urak ti is, - intett közben a fõuraknak.
Azok is hát Veneturhoz járultak s nehéz aranyos, ezüstös felöltõiket ráhányták, miközben meg-megtudakolta némelyek:
- Bírom bizony, akár hazáig! - felelte a góbé boldogan.
El is bírta, haza is vitte a sok mentét, kincset és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez. De bíz aztán azt csak a felesége fejezhette be, azért hívják a „Veneturné várának”.
Ez hát a székely mondák szerint a Veneturné várának eredete.
A dolog feltûnõen hasonlít a cinkotai kántor esetéhez. Mindegy, hátha Veneturral is megtörtént? Ki tudja! De ha mind a kettõ igaz, akkor ugyan nem igen volt érdemes, hogy az ember valamire való ruhát vegyen fel, ha a Mátyás udvarába ment, ahol ilyen tréfákat csinált az urak mentéivel a király.
A Veneturné vára közel van Berendhez, az oláh határszélen. Maradványai mutatják, hogy valaha erõs volt.
Nagy események nem fûzõdnek hozzá. Híre nincs a történelemben. De hát egy tál lencséért bizony untig elég ennyi is.