MESÉS VÁRAK
Ezekrõl is meg kell emlékezni, mert ezekbõl van a legtöbb, kivált székelyföldön,
ahol, mint már említettük, a várak egy részét az óriások építették.
De az óriásoknak segítettek az erdélyi krónikás urak is, akik minden hegyre, minden dombra, egy-egy várat tesznek, illetõleg minden földkidudorodáson egy hajdankori vár nyomait sejdítik.
Volt is tagadhatatlanul sok ilyen, a régi pogány világból a székely rabonbánok várai és még elõbbrõl a rómaiaké - hanem a nagyobb fele sohasem volt.
Óriások, tündérek építették az efféle várakat és õk is lakták. Egyik hegyrõl a másikra lépegettek, mikor sétáltak.
A torjai várúr leánya lent játszadozott a völgyben s a kötényébe szedte a szántóvetõ székely góbékat ékestül, ökröstül s úgy vitte föl nagy örvendezve órás apjához: „Nézd, papa, milyen kedves kis játékszert találtam”.
A Karsfal melletti török várban bûvös bivalyok és agarak õrzik a föld alatt levõ kincseket.
Rapsonné váráról és boszorkány-asszonyáról rengeteg monda kering a nép közt.
Milyenek is voltak azok a régi boszorkányok? Szépek, délcegek, várakban laktak, arannyal átszõtt bíboros rokolyát viseltek, négy lovon jártak, hadakat vezettek, királyfiakat vertek szerelem bilincseibe, varázslatos füvekkel, bájitallal, selyem hajzatuk bûvös erejével.
A késõbbi korban azután odalett a szépséges arc, leomlottak a büszke várak, négyes fogat sem jutott, egyszerû seprõn vagy pemetén lovagolgattak a Gellért-hegyre, kecskebak, esetleg varangyos béka képében. És égették õket Szegeden, Nagy-Enyeden, mindenfelé.
Ma ellenben már sem nem égetik õket, sem nem lovagolnak, otthon húzódnak meg a csöndes falvakban, egyre szûkebb helyen, a néphit egyik szögletében. Nincs is már egyéb foglalatosságuk, mint hogy a tehenek tejét megrontják.
Így fogy, így törpül az idõk végtelenségében minden.
Hej, mikor még Rapsonné vára állott Parajd mellett! Még most is ott vannak a romok a rendkívül magas hegyen, amelyet alant északról a Kis-Juhod vize, délrõl a Szilas patak locsolgat.
A gyönyörû Rapsonné ördöngõs mesterséggel építette hajdan e kevély fészket. Egy bûvös kakas és macska hordta föl neki ilyen magasra az építési anyagot.
Egy csodálatos, sziklába vájt út nyomai is láthatók. Ez sem lehet emberi mû; sok is volna emberkéztõl. Rapsonné asszonyom az ördögökkel csináltatta.
Egyszer ugyanis magához idéztette a fõördögöt és így szólt hozzá:
- Csinálj nekem bûbájos utat Tordáig; alkudjunk meg, mit kérsz érte?
- Egy hegy aranyat és egy völgy ezüstöt - mondta Rapsonné.
- Kész az alku, - szólt az ördög, - tegyük írásba...
Õs székely betûkkel felírták Rapsonné patyolat karjára az alkut, a másik példányban pedig az ördög piszkos fekete bõrére. Ez pótolta akkor a közjegyzõi intézményt.
Az út készen lett hat nap alatt és mikor Tordán az Istentiszteletre harangoztak, Rapsonné akkor indult meg aranykerekû kis kocsiján olyan szélsebesen, hogy mire beharangoztak, már akkorra ott imádkozott a templomi ülõhelyen.
Egyszer a Gergely nevû kocsisának, amint a négy lovat hajtotta, lefordult a kalapja a fejérõl és leesett az útra. A kocsis le akart szállni, hogy fölvegye.
- Ne bántsd, Gergely fiam, - figyelmeztette Rapsonné. - Ülj veszteg. Öt óra járásnyi föld az, innen a kalapodig.
Pedig éppen csak abban a szempillantásban esett le a Gergely kalapja s még se volt más megoldás, mint újat venni a tordai kalaposnál.
(Bezzeg milyen utak voltak addig, míg az ördög csinálta õket és nem a vármegye!)
Hanem az ördög is megjárta. Hiába, nem jó az asszonyokkal üzleti vállalatokba bocsátkozni. Mikor sátán uram eljött a fizetségért, az asszony gúnyos nevetésben villogtatta meg a hófehér fogsorát.
- Hát a hegy aranyért, völgy ezüstért jöttél?
- A szerzõdés szerint, szép nagyasszonyom!
Kivett a zsebébõl egy aranypénzt és egy ezüstpénzt. Összeszorította kis kezét ökölre és a kidudorodó ujj-csuklókra rátette felül az aranypénzt.
Mire egy szempillantás alatt egyet fordított a kezén, a tenyérmélyedésbe csúsztatta az ezüstpénzt és pajzán mosollyal mondta:
- Itt a völgy ezüst. Ki vagy fizetve.
Az ördög ámult-bámult s kétségbeesetten rohant... azaz csak rohant volna a fiskálishoz, - de mikor még az ördögök ott fönn éltek, bizony nem voltak fiskálisok. Bölcs az isteni gondviselés: elég egy fajtából egy szakosztály; minek rontották volna az egymás üzleteit.
De ha az ördögön is kifogott Rapsonné, bezzeg megjárta Zeta vár ura a két hajadon leányával, a szõke Bórával és a barna Nemerével, miért az Istennel kötekedett.
Ahol a kis Dezsák patak a Küküllõbe szakad, ott a kiszélesedett Cselõ völgy felett emelkedik egy meredek trachit-sziklás hegycsúcs: azon állott Zeta vára, amelyet a pogány fõúr, Zeta építtetett.
A keresztény vallás már akkor elkezdte hódításait. Zeta fia is fölvette a keresztséget. Apja értesült errõl s midõn a fiatal dalia hazatért, becsukatta elõtte a várkapukat.
A testvérei, Bóra és Nemere, kijöttek a várfokra és átkozták a fivérüket.
- Nem kell keresztény Isten, ide ne hozd.
- Majd elmegy az oda magától is.
- No, ahhoz ugyan nincs ereje, - kacagtak a fõúri lányok gúnyosan.
De ijedt sikolyra vált a kacagás, mert irtózatos bömbölés, moraj hallatszott a föld gyomrában, majd megrendült a föld és meghasadt, mire a hatalmas falak részint összeomlottak, részint lesüllyedtek. A keresztény Isten megmutatta nekik az erejét.
Akik éjszakánkint szélcsendes idõben a várhegy körül õgyelegnek, nagy sírás-rívás jajjait hallják azóta a hegy gyomrából.
Nem régen (Úgy a Mátyás király korában) egy Botházi nevû ember bemászott a hegyüregbe. Nyílásról nyílásra lépdelt és ráakadt a jajgató leányokra, akik a Zeta kincseit õrzik ott.
- Miért nem jöttök ki a napvilágra? - kérdezte tõlük az ámuló Botházi, - ti volnátok odakünn a legszebbek.
- Nem mehetünk el innen bizonyos ideig - síránkozott Bóra.
- Meddig?
- Nekem addig kell itt maradnom, míg az asszonyok kovásszal dagasztanak.
- Jó hosszú határidõ, - morogta magában Botházi. - Hát te, kedves húgom? - tudakolta aztán Nemerétõl.
- Én addig maradok, míg a tehenek melegen adják le a tejet.
Szóval, ha Botházi tudósítása igaz, akkor nem egyhamar lesz még szerencsénk a tisztelt kisasszonyokhoz.
Száz meg száz ilyen várunk van nekünk, amelyeknek történetét krónikák föl nem jegyezték, hanem csak a néphagyományban élnek, forognak - kacsalábon.