|

Majdnem minden várhoz tapad valami esemény. Holics várából Bakics Péter,
Detrekeõ vár ura, elrabolta a Révay Ferenc uram nejét, Forgách Zsuzsannát.
Galgóc várában ott van a Lehel tornya, amelyet a marahánok ellen viselt
háborúban építtetett a nagy kürtû vezér s amelyben el is van temetve.
Nyitra-Zsámbokréton napokig tartózkodott Róbert Károly, midõn hadai Csák Máté
ellen harcoltak. Egy hû solymára ide hozta meg hírét a gyõzelemnek; lihegve
érkezett a csatatérrõl, s kétélû kaszáját, amellyel viaskodott,
tölgyfakoszorúval ékesítette. A király megörült a hírnek s a hírhozót nyomban
ott megtette nemes embernek, „Zsámbokréthy” névvel s címerébe adta a kétélû
kaszát. Sempthe várát 1657-bõl egy hõs asszony, Cséfalvay Pálné teszi
emlékezetessé, akit a törökök elraboltak, de aki azokat útközben, amíg aludtak,
leölte. Drégel nevét Szondy György dolga tartja. Tátika, Somlyó, Csobánc
romjait a költõ regéi aranyozzák meg.
Egyszóval valami apróság minden
várral történt, de nem mindeniknek adhatunk helyet könyvünkben. Csak a
kiválóbbakra szorítkozunk.
Ezek között is elsõ helyet érdemel
Érsekújvár, amelyet 1540 táján Várday Pál, esztergomi érsek építtetett a
törökök ellen, a Nyitra vize partján Leék, Görög, Gugh és Nyárhíd falvak
összeszögellésénél.
Eleinte csak gúnyolódtak a
prímással:
- Papi vár. Misékkel fogják
védeni.
De késõbb a legfontosabb
hadiponttá nõtte ki magát, amelyért folytonosan versenyeztek, majd a török,
majd az ausztriai ház, majd a hadakozó erdélyi fejedelmek. Az egész XVII.
században szinte szakadatlanul folytak a harcok Érsekújvár kapui elõtt.
Rudolf királytól elvette a várat
Bocskay István, Bocskaytól megint visszaszerezte az osztrák 1607-ben, az
osztráktól újra elhódította Bethlen Gábor, amikor az õrség adta fel, miután
elfogta és lefegyverezte saját parancsnokát, Koháry Pétert.
Az
osztrákok nagyon fájlalták a vár elestét s a császár Bucquoi vezért bízta meg a
visszahódítással:
- A vár a mienk legyen, - mondta a
császár, - akármennyi vérbe kerül is. Sõt a pénzt sem sajnálom.
Bucquoi nagy haddal indult ellene,
és hét hétig ostromolta roppant erõvel.
Már ingadozott a vár, feladási
hírek szivárogtak ki az ostromlottak körébõl s ezer kimerülési jel mutatkozott.
Bucquoi boldog volt, csak egy dolog keserítette, hogy a hódítás dicsõségét és a
zsákmányt meg kell majd osztania a magyarokkal.
Az irigység rossz tanácsadó.
Elõhívatta a magyar tiszteket és így szólt, mivel õ volt a teljhatalmú:
- Önöket hazabocsátom. Nincs semmi
szükségem a csapataikra.
De ezzel az elhamarkodott
lépésével ugyancsak megjárta, mert alig néhány napra rá ott termett ötezer
huszárjával Horváth István s megtámadta Bucquoi uramat, akinek német zsoldosai
nem bírtak elegendõ ellenállást kifejteni. Szétszórták õket, mint a polyvát,
magát Bucquoi-t is leterítette egy Csongrádi nevû katona fegyvere. Szerencsés
lövés volt: nemességet és uradalmat hozott Csongrádinak.
1663-ban török kézre került a vár
s huszonkét évig nyögte a félholdat, míg a törököktõl gróf Caprara Aeneas nagy
vérontás közt visszavette.
De úgy volt megírva a
csillagokban, hogy a császár sem bírhatta sokáig.
Jött II. Rákóczi Ferenc s az õ
hatalmába került a vár. Itt székelt Bercsényi Miklós sokáig, ideállította a
bástyákra a híres rézágyúit amelyet az értéküket vesztett „pro libertate” („a
szabadságért”) feliratú garasokból öntetett, s ezt a feliratot vésette rá:
Numus eram patriae, nervus belli arque moneta,
Nunc libertatis vindico jure boans.
A haza pénze valék, harc eszköze és emelõje,
Most a szabadságnak dörgve vívom jogait.
Rákóczi leveretése után az osztrák
lerontatta a várat: hogy soha többé ne lehessen másoké.
|