SÁROS-PATAK

„ERDÉLY VIZIKÁTORA”

A pataki várat a hagyomány szerint Retel építette. Retel pedig azon urak közé való volt, aki még látta Ázsiát s volt benne „odahaza”.

Együtt jött Árpáddal s kíséretében volt, midõn az a meghódolt országot öreg korában beutazta. Egy helyütt egy megáradt patakot gázolt át Árpád a lovával, de forgatagos helyre jutott s az örvény elkapta lovastul. Retel volt az elsõ, aki utána ugrott és kimentette.

- Fiam, - mondta Árpád, - ezt a szolgálatodat nem hagyhatom szó nélkül. Legyen ettõl a pataktól kezdve minden föld a tied!

- De meddig? - vágott közbe az irigy Ethe.

- A legközelebbi patakig, amit majd útközben találunk, - szabta ki az agg vezér találomra a birtokhatárt. (Egy pár ezer hold meg se kottyant akkor.)

Retel elfoglalta a birtokot és erõs várat épített a folyóparton, amelyet õs források Retelpataknak neveznek, csak késõbb cserélõdött ki a Retel elnevezés „Sáros”-ra.

A pataki vár sok kézen ment keresztül, míg a Rákócziakéba került. A Retel utódjaitól elcserélte I. Endre, akinek a felesége szívesen lakott benne, talán mert közelebb érezte magát benne hazájához, Kievhez. Azontúl hosszú ideig királyok lakóhelye volt. Itt született „Jószívû” Erzsébet királykisasszony is: valóságos katolikus szent, a késõbbi kálvinista fészekben. Hosszú ideig bírták a Perényiek. Itt lakott Lorántffy Zsuzsanna, majd Zrinyi Ilona, történelmünk e két nagy asszonya.

A sárospataki vár fénykora a Rákócziak idejére esik. Ezeknek a fõfészke. Kivált a II. Rákóczi Ferencé, akinek úgyszólván fejedelmi székhelye volt; itt tartott országgyûlést is a fényes leventék serege, ragyogó udvar nyüzsgött a komor falak közt.

Itt fejeztette le õ felsége 1708-ban Bezerédj Imrét, aki elárulta a kurucok ügyét. Derék vitéz volt. Mindenki sajnálta. S noha fejét vették a pataki várban, a babonás nép mégis azt beszélte, hogy a nagy hõst élve temették sírjába, mert tetemei fölött megmozdult a föld.

Ez a hír annyira terjedt s kedvetlenítette a népet, hogy a fejedelem megnyittatta a vártemplom ajtaját, kiemeltette s felnyittatta hajdúival a Bezerédj oda temetett koporsóját:

- Íme, lássák kegyelmetek, hogy két darabban vagyon õ kigyelme.

Régebben a pataki vár volt a Rákóczi-család kincsesháza is. A „vörös torony”, amelyet még V. István király építtetett, tele volt arannyal, ezüsttel. Az Erdélyben uralkodó Rákócziak ide szállították megtakarított pénzecskéjüket, mint biztos helyre. Az elmés erdélyi urak emiatt nevezték el „Erdély vizikátorá”-nak (hólyaghúzójának) a várat; mert a vizikátor kihúzza a testbõl a nedveket, a vörös torony pedig kihúzta Erdélybõl a pénzt.

Ezerhatszázhetvenben eredeti módon dézsmálta meg a Rákócziak aranyait egy kollégiumi diák.

Fogott valahol egy csókát s azt olyan ügyesen kitanította tolvajnak, hogy mindennap kétszer szállt föl a vörös toronyba, s egy kis nyíláson át beröpülvén, minden alkalommal egy koronás aranyat hozott ki csõrében a gazdájának.

Mikor már a fickó aranyai jócskán fölszaporodtak, agyonütötte a csókát s õ maga elköltözött végkép Patakról.

De a csóka bizony nem bírt kihordani annyit, amennyit a Rákócziak behordtak.

S viszont a Rákócziak nem bírtak összegyûjteni annyit, amennyi elég lett volna II. Rákóczi Ferencnek.

Amit a csóka meghagyott, elszedte a kétfejû sas. Az a madár, amely a labancok zászlóin feketéllett.

A háború költségei annyira fölemésztették a Rákóczi vagyonát, hogy „Erdély vizikátorának” az ura így szólt egy ízben panaszosan az erdélyi rendeknek:

- Még talán az a mente sem az enyém, ami rajtam van.