A CSÁK FÉSZKE
A Vág mentén fölfelé, Beckón túl kitágul a szilaj folyam völgye, óriási hegyek szinte egymásra dõlnek körös-körül keretnek, míg végre Kosztolnánál meredek sziklán megvillan egy hatalmas romvár: Trencsén.
Itt székelt valamikor a leghatalmasabb magyar úr, Csák Máté, aki fittyet hányt a királyoknak és a törvénynek.
A romhalmazban egy-egy kövön a Thurzó címer látszik, másikon a Forgáchok koronás nõalakja domborodik ki, amott a Hunyadiak hollója röpköd, majd a Zápolya- vagy az Illésházy-címer kerül szemünk elé.
A kövek elbeszélik némán, hogy kik voltak ennek a várnak az urai.
A vár udvarán van egy hetvenhat ölnyi mély kút. Ehhez is tapad egy történet.
Trencsén urainak mindenük volt, ami szívüknek, szájuknak tetszett. Csak egy hiányzott s ezt az egyet még Csák Máté sem tudta elõteremteni. Nem volt a váruraknak vizük. Vizet nem adhatott nekik a király, a szikla pedig nem akart adni. Pedig ugyancsak bizgatták elégszer.
Szapolyai István, aki 1475-ben kapta meg a várat, egy portyázásból nagy zsákmánnyal tért meg. Sok lábas jószágot és törököt fogott. Mind a kettõ készpénz; mert a lábas jószágnak jó ára van és a rabokat is kiváltogatják apródonkint.
A rabok között volt egy gyönyörû leány, Fatime; szelid, finom, tartásban, modorban elõkelõ, elbájoló. Nagyon megtetszett Szapolyainénak, Hedvig tescheni hercegnõnek. Elkérte férjétõl a hölgyei közé.
Rá néhány hónapra elõkelõ török úr, Omar basa fia, jelent meg Trencsénben a várúrnál, hogy a török rabokat szeretné kiváltani.
- Azt igen okosan teszed. Olcsón engedem õket.
Megalkudtak az összegben, de a török ifjú még így szólt elõbb:
- Szeretném elõbb látni, hogy mit váltok ki.
- Nézd meg hát elõbb a portékát.
Levezette a rabokhoz. Az ifjú elhalványodott s remegve kérdezte:
- Mind.
- Õ tehát meghalt! - kiáltotta kétségbeesetten.
- Kicsoda?
- Nem, a feleségemnek ajándékoztam.
- Az lehetetlen. Amit egyszer feleségének ad a magyar ember, azt vissza nem veheti többé.
- Annyi aranyat adok érte, amennyit nyom - esengett a bég.
- Száz arabs lovat hajtok érte az udvarodra.
- Elég ménesem van, - felelte ridegen Szapolyai.
- Vizem nincs jó muzulmán. Fakassz nekem e kõsziklából vizet s én odaadom nemcsak Fatimet, de valamennyi rabot ingyen.
Ezzel nekilátott az ifjú és a rabokkal három hosszú évig vájta a kõsziklát mindig mélyebbre, mélyebbre, lankadatlan erõvel, szívóssággal, míg végre az emberi akarat elõtt meglágyult a kõ is és víz buggyant fel a mélységbõl.
Szapolyai szavát állta: a rabokat szabadon eresztette. A bég testileg megtörve e szemrehányó szavakkal vált meg tõle:
- Vized már van Szapolyai, de szíved nincs.
A Szapolyaiak akkor veszítették el Trencsént, mikor a trónra jutottak. János királytól ostrommal vette be Ferdinánd vezére, Baracskay Pál.
Ferdinánd odaadta zálogba Thurzó Elek országbírónak, a Thurzóktól a Forgáchokhoz származott, míg végre az Illésházyaknál állott meg hosszú évszázadokig.
Sok vidám, rózsaszínû napja volt Trencsénnek; lagzi, menyasszonyvárás, kendõadás. Itt ment férjhez Mária, I. Lajos leánya, luxemburgi Zsigmondhoz. Itt várták a magyar fõurak Podjebrád követeit, s fogadták mesés pompával Mátyás jegyesét. Itt jegyezte el magát Szapolyai Istvánné leánya, Szapolyai Borbála, Zsigmond lengyel királlyal.
A sötét napokból is kijutott. „Álgyúk sokszor dördülének, falak sokszor repedének”, különösen Illésházy István idejében, akitõl el is kobozta a várat Rudolf császár és odaajándékozta a bécsi kereskedõjének, Henkl Lázárnak.
A Csák Máté vára Henkl uramnál!
Minden várúr arcát pirosra festette a harag és a szégyen. Maga Bocskay István azt üzentette Trencsénbe, hogy egy rõffel fogja onnan Henklt kiverni. (Milyen boldog idõ, mikor még csak egy Henkl volt. Most már ezer van.)
1605-ben ostrom alá fogta Bocskay a várat és csakhamar bevette.
Okos ember volt, így gondolkozott:
- Most már kinek adjam? A saját embereim közül valamelyiknek? Ezek mindig marakodni fognak rajta. Ej, odaadom régi urának, Illésházynak.
Legott nyeregbe is ültette csatlósát, keresse fel levelével Illésházyt. A levél így szólott:
„Bevettem Trencsént. Kegyelmedé volt, hát nem adhatom én sem másnak.”
„Nagyságodé volt a vár, most nagyságodé a várúr.”
Hû barátja lett Bocskaynak ezután, s nagyban elõsegítette céljait, mert Trencsén vár nagyszerû ura, úgyszólván a Csák Máté hatalmát érte el, roppant népszerûsége és államférfiúi ügyessége révén.
Egyszer meglátogatta Mátyás fõherceg Trencsénben s bizalmas beszélgetésben elárulta, hogy király szeretne lenni.
- Tegyen meg felséged elõbb nádorrá, és akkor király lesz - mondta Illésházy.
- Az egy kicsit nehéz. Hanem kegyelmed tegyen meg elõbb királlyá és akkor nádor lesz.
Nemsokára király lett Mátyás fõherceg, Illésházy pedig 1608-ban nádor.
Nem volt tréfadolog sem az egyik, sem a másik, - de mégis könnyebb volt Illésházynak királyt csinálni Mátyásból, mint Mátyásnak Illésházyból nádorispánt.
Mert Illésházy protestáns volt, s a protestánst akkor szívesebben ültették máglyára, mint nádori székbe.