BECKÓ VAGY BOLONDÓC
Zsigmond király idejében a hatalmas Stibor vajda volt a legbolondabb okos ember (akit pillanatnyi szeszélyek vezettek néha a legkomolyabb dolgokban). Ellenben Beckó volt a legokosabb bolond.
Óriás birtokain vadászatot rendezett Stibor vajda egy napon. Mint az indus nábobok, a Vág melletti kis király is ezernyi hajtóval, száz meg száz társzekérrel és roppant vendégrajjal verte föl az õserdõk csöndjét.
Szájhagyományok szerint egy ebédre éppen ama kopasz szikla alatt települt meg a vidám társaság, amelyen késõbb az ország legszebb vára állott. Derült hangulatba hozta a vajdát ebéd alatt a házi bolondja, a virgonc eszû Beckó.
- Vajjon mit csinál most Zsigmond király? - tünõdött a fõurak egyike, mire a bolond ezt felelte:
- Adósságot.
Bezzeg kitört erre a hahota mindenfelé.
A nyitrai püspök a hatodik kupa bornál azon kezdett sopánkodni, hogy miért nem hisznek a zsidók a Krisztusban? Abba is beleszólt Beckó:
- Ugyan hogy is hihetnének ott a fiúban, ahol az apa örökéletû?
Talált a felelet, ez is, az is. Úgy szórta Beckó a szikrákat, mint a legnemesebb kõ a színeket. Mindenki bámulta. Maga Stibor vajda is egészen odáig volt.
- No Beckó - mondta, - ma nagyszerû voltál.
- Az szoktam lenni, - felelte mosolyogva a bolond.
- Hálás leszek érte, - folytatta Stibor.
- Nem szoktál az lenni, - vágott vissza a bolond.
A vendégek gúnyosan mosolyogtak a gazda rovására, ami kissé felbosszantotta Stibort.
- Jól van, jól. Én azt kívánom, építs nekem erre a sziklára itt fölöttünk egy várat; szebbet Visegrádnál.
És néhány nap mulva csakugyan elkezdõdött az építkezés, vésték a kemény sziklába az alapokat.
Persze Stibor vajda kitalálta az építkezés legokosabb módját, az igazi közmunkát; aki a hegy alatt ment el, lett légyen az lengyel kereskedõ, vándorló legény, vagy bárkinek a jobbágya, azt befogták és tíz napig dolgoznia kellett, hogy aztán tovább mehessen. Ha szekéren jött, vagy lóháton, annál jobb, mert a szekérnek és lónak is hasznát lehetett venni az építés körül. Még az átutazó urak és úrasszonyok sem voltak kivételek: egész kíséretükkel ott marasztalták õket nyolc napig. Ha már bolondnak épül a vár, hadd legyen egészen bolond az építési módja is.
Pár év mulva fölépült a vár, olyan fényesnek, elragadónak, hogy a „legszebb”-nek tartották az országban. Stibornak magának is nagyon megtetszett, mikor elõször meglátogatta az immár várúrrá lett Beckót.
- Te Beckó, nekem ez a vár nagyon tetszik.
- Annyi aranyat, amennyit te magad egy zsákban elbírsz és egy másik várat.
- Nem bánom, cserélek egy föltétel alatt: legyen a vár a tied, de viselje az én nevemet.
Ez a vár építésének a meséje. Így lett halhatatlanná Beckó. De a mesének folytatása is van, amely szomorú véget szánt Stibornak.
Ott lakott Beckón, ott tartotta fia lakodalmát is Széchen Katalinnal. Egy álló évig és egy napig tartott a dáridó. Az elsõ napon nagy kegyetlenséget követett el Stibor: egyik szolgáját, aki kedvenc vadászebét megütötte, ledobatta a szikla tetejérõl a mélységbe. Az utolsó napon (éppen egy évre rá) ebéd után pityókosan ledõlt a várkertben a gyepre szundikálni. Mérges kígyó mászott elõ a bokorból és kivájta az alvó fõúr szemeit. Stibor fölriadt az irtóztató fájdalomtól, õrülten futott a sziszegõ kígyó elõl, amely üldözte. Futott, futott világtalanul... aztán meg röpült; mert mikor arra a helyre ért, ahonnan a szolgát ledobatta, lezuhant és szörnyethalt a mélységben.
Roppant birtokait fia örökölte, akiben az 1438. évben kihaltak fiágon a Stiborok, s Beckó az alsólendvai Bánffyaké lett királyi adomány útján. Ostromló had nemigen nyugtalanította Beckót, mert erõs is volt, hozzáférhetetlen helyen is állott, mindössze egyszer próbáltak szerencsét az Ibrahim budai basa arra kalandozó hadai, de Bánffy Kristóf benn a várban föl sem vette, gúnyos levelet dobatott le az ostromlók közé:
„Jó reggelt kívánok kegyelmeteknek mind közönségesen; ha sikerül a várat bevenniök, kalapot emelek kegyelmetek elõtt.”
Biz az nem sikerült. Eltakarodtak szégyenszemre s a gyönyörû sziklavár a „bevehetetlenség” hírébe esett. Zajtalan, békés fészek volt, ahol nyugodtan írhatta Bornemissza uram a Bánffyak védelme alatt református prédikációit.
Még tán ma is állana Beckó, ha a Bánffyak lendvai ága ki nem hal s a vár nem kerül hat atyafira. Amit az ellenség nem bírt véghez vinni, megtette a hat tulajdonos. Közös lónak túrós a háta, közös háznak csurog a födele.
A beckói várban, amelybõl egy-egy hatodrész illetett meg egyet, senki sem lakott, senki sem javított semmit többé. Villám ha lecsapott, szél ha valamit letépett, idõ, amit megrongált, úgy maradt.
Lassankint rom lett; de olyan rom, amely még ma is mutatja Stibor királyi fényûzését: a kõbe vésett Stibor-címerek, a mûvészi faragványok. Sõt a festõk ecsetjét is igénybe vette a hatalmas vajda. Az ivóterem düledék falain még most is jól ki lehet venni két képet, egy táncoló medvét a vezetõjével s egy oroszlánnal vívó lovagot.
A rege szerint két holló röpköd szüntelen az omladék fölött. E két holló Stibor és gonosz neje, Dobrochna, akik arra vannak elátkozva, hogy õrizzék a várat, míg egészen egyenlõvé nem lesz a föld színével.