CSÓKAKŐ
Fehér vármegyében Csurgó és Mór között düledeznek a Csókakõ romjai.
Csókakõ várának is érdekes regéje van. Miként adta oda Zsigmond király... de nem vágunk a krónika elé, amely eléggé mulatságos, még ha nem igaz is.
De igaz is lehet. Én legalább, ha akarom, valamennyiben hiszek, ha nem akarom, egyben sem hiszek.
Mert valamennyi váradományozási történet közt a legismertebb, legnyilvánvalóbb a Mária királynõ adományozása, aki azt kiáltotta a Kis Károlyra rohanó Forgácsnak:
Vágd
csak, fiam, vágd, Forgács
Tied leszen Gyimes és Gács.
Nos, igen szép, de mégsem egészen valószínû, hogy õ felsége ráért volna ebben a borzasztó pillanatban versben beszélni.
Már ennél mégis igazabb lehet a Csókakõ története, amely a Zsigmond alatti török háborúkra ereszkedik vissza.
Háborút viselni akkor is nagy mulatság volt; kevesebbe is került, de némi üggyel-bajjal bizony akkor is járt.
Ma lekopogtatnak sürgönyt s „berukkol” mindenki. Valaha nehézkes parancs ment violaszín pecsét alatt. Hát még a Zsigmond idejében? Ha katona kellett, semmit sem firkáltak, hanem fegyvereseket gyûjteni útnak indították a véres kardot, hogy keresse össze a többit.
A kard aztán elment. Hírnök hordozta véresen az országban és gyûltek a hadak a zászló alá.
Hát mondom, háborúra készült a király s a véres kardú heroldok szigorúan hirdették a nemesi kúriákon:
- Aki József napkor nem lesz a táborban, fejét s jószágát veszti.
El is ment mindenki a kitûzött napra, kivált a dunántúli nemesek, várurak ültek nyeregbe roppant számmal. Mert hát úgy volt felállítva a kérdés „fej vagy nyereg”. S a fejét mindenki jobban szereti, mint ahogy útálja a nyerget.
Somogyban például mindössze két jámbor nemesrõl verte a hír, hogy magokat a hadból kivonják, erdõkön, padlásokon bujdokolnak.
A somogyi várispán kerestette is darabontjaival a két gyávát. Azok látták is õket felbukkanni, hol nyomukban voltak, hol elveszítették; lápokban, ingoványokban; elfogni nem bírták. Az egyik nemesnek Berkészi Balázs volt a neve, a másiké Berkészi István.
Annál jobban csodálkozott Apul, a várispán, mikor a táborba ért és Zsigmond melegen szorongatta meg a kezét:
- A kend vármegyéje a legkülönb. Az egyetlen, amelybõl az utolsó szálig minden ember bejött.
- Nem lehet az uram. Két otthon maradt gyámoltalanról én magam is tudok. Az egyik Berkészi István, a másik Berkészi Balázs.
- Már pedig nekem pedig így jelentették.
- Akkor bizony félrevezették nagyságodat.
- Majd mindjárt meglátjuk - szólt Zsigmond s legott parancsolta Csupor alvezérnek: szólítsa név szerint a somogyi hadat, ha közte van-e a két Berkészi testvér?
- Igenis, itt vannak, nagyságos királyom.
Zsigmond nevetve mondta Apulnak:
- Úgy látszik kendet vezették félre, Apul uram.
- Már úgy lesz valahogy - dörmögte röstelkedve.
Bosszankodott. Egy kis kudarcnak is beillett az eset. Mégsem lehet ezt ennyiben hagyni. Menten a táborból hazaküldte Mihály nevû apródját a várnagyhoz, azzal a paranccsal, hogy példásan büntesse meg azokat, akik a Berkészi-féle híresztelésbe befolytak s õt fölültették.
Lóra ült az apród, ment, hol ügetve, hol sebesen, ahogy a ló bírta, de mire hazaért Budáról Somogyba s ott elvégezte Kristóf várnaggyal a dolgokat, aztán mire megint Budára visszaért s onnan, kérdezõsködések szerint, mindenütt a Duna folyása mellett a tábor után ment, s mikor végre elért Galambócra, majd Nikápoly alá, már akkor vége volt a háborúnak. Csak a diadal-lakomára ért jókor.
A fényes gyõzelem örömmámorba hozta a királyt: madarat lehetett fogatni vele. Ami csak zsákmány és üres birtok volt az országban, mind kiosztogatta azok között, akik kitüntették magokat.
Mihály apród sietett fölkeresni az urát:
- No, mi újság otthon? - kérdezte Apul.
- Az az újság uram, hogy Berkészi uraimék most is otthon ülnek a sutban. Azaz bujkálnak kukoricaföldeken, pincékben és barlangokban.
- Az lehetetlen.
- Tulajdon szememmel láttam mind a kettõt. Üldöztem is õket Kristóf várnaggyal.
- Megfoghatatlan - dünnyögte Apul s ment egyenesen a királyhoz, hogy elmondja neki.
- Nadragulyát evett kend - pattant fel a király, - hogy mindig ezen a két emberen lovagol. Nemcsak hogy itt vannak, hanem ki is tüntették magukat derekasan; jó harcos mindkettõ. Csókakõ várát nekik szántuk.
- És mégis... Engedje meg királyi nagyságod, hogy színrõl színre lássam õket.
- Nem bánom. Ugorj fiam, Perényi - fordult az apródhoz - intézkedjék a vezér, hogy a két lovag sátrunkba jõjjön.
Nemsokára két alacsony, zömök vitéz lépett be a királyhoz.
- Berkészi Balázs és István vagytok?
- No látod, Apul! Derék lovagok vagytok, hûségeteket, bátorságotokat ím megjutalmazzuk. Tiétek és utódaitoké Csókakõ vára és uradalma. Hanem most már húzzátok föl sisakrostélyaitokat, hogy szemtõl szembe megismerkedjünk.
- No, mi az? Le azt a sisakot! - parancsolá a király türelmetlenül.
A sisakot levették; két szép harmatos nõi arc tündöklött elõ a mogorva páncélmezbõl s gazdag hajfonatok hullottak a harcosok vállaira.
- Ahá! - kiáltott fel Apul. - A Kata meg az Éva asszony. Jó napot kedves hugocskáim. Hát ehhez is értenek kegyelmetek?
- Kegyelem, kegyelem a férjeinknek!
Csodálkozásában alig tudott szóhoz jutni az uralkodó, majd végre e szavakkal fordult az urakhoz:
- Amely országban ennyi bátorság van a nõi szívekben is, ott fölösleges büntetést szabni a gyávaságra.
Aztán intett a nõknek, hogy lépjenek közelebb.
- Ti pedig, vitézlõ asszonyok, megkapjátok, mint igértem, Csókakõ várát és uradalmát. Férjeitek életben maradnak a ti kegyelmetekbõl, de nevük örök idõkre elenyészik, kitöröltetik a nemesek jegyzékébõl, s a két családnak a ti nevetek alatt lesz folytatása a jövõben.
Így lettek a Berkészi István uram maradékai asszony neve után Kathák, a Berkészi Balázs uraimé pedig Evvák.
Az összegyûlt fõurak lelkes „éljen”-nel helyeselték a király szavait, míg õ mosolyogva fûzte karjára a két vitéz menyecskét.
- Ez a csata az asszonyoké volt. Menjünk, elvezetlek benneteket méltó társatokhoz: Rozgonyinéhoz; ha ugyan megtaláljuk hamarjában - de ahol látom ni elõcsillanni... a tengerzöld ruháját.