FOGARAS

A hagyomány szerint Apor László vajda építette Fogaras várát 1299-ben. Ugyanaz az Apor, akinek a lányába beleszeretett Ottó magyar király. A vén Apor odacsalogatta koronástul, aztán elfogatta, bezáratta a várába, a koronát pedig ott tartotta magánál.

Mozgalmas történelmi események fûzõdnek ez ódon, sajátságosan síma falakhoz.

Fölelevenül a mult, amint ide belép az ember. Íme a nagy terem, ahol annyi nevezetes országgyûlés folyt le. Amott, abban a szögletszobában feküdt a ravatalon I. Apaffy Mihály 1690. április 15-én. A kápolna is ép még. Ide jártak imádkozni Erdély fejedelemasszonyai. (Mert e vár sok ideig volt a fejedelemnõk tulajdona.) Északkeleti részén vannak a földalatti börtönök. Sok úri lakó volt ezekben is. Itt senyvedt Haller János, Cserey János, a makacs Béldi Pál. Fényes és szomorú képek tolódnak egymásra.

De Fogaras, pusztán, mint épület, történelmi érdekessége nélkül is, méltán lekötheti a magyarok figyelmét, mert õsvárainak egyik legszebb példánya.

Hosszú, fölszedhetõ híd vezet a várba a víztartón át. A vár fala négyszögletben tornyosul köröskörül. Minden szögleten egy bástya, hat ágyúra való. Építhette Apor eredetileg, de a többi gazdák is toldották, újították. Látszanak a falakon a Báthoryak sárkányfogai, imitt-amott a Bethlen Gábor hattyúi.

A szép Fogaras várával egy nagy uradalom is járt, a „Fogaras földe”; valóságos hercegség. A XVI. században a Nádasdyak kezén találjuk, akik Fogarasföld örökös urainak címezték magukat. Nádasdy Annának keze révén jutott a vár Majláth István birtokába.

Nyugtalan lelkû ember volt Majláth István. Zápolya õt és Balassa Imrét nevezte ki Erdély vajdáivá, de rövid idõre rá Ferdinándhoz csaptak át.

Zápolya most sereget küldött ellenük s ostromolni kezdte Fogaras várát Török Bálint. A vár erõs volt, Majláth nevetve hányt fittyet az ötezer ostromlónak. Szégyenszemre vissza kellett vonulnia a királyi seregnek.

Zápolya most országgyûlést tartott Tordán, megidéztette a pártos vajdákat s minthogy nem jelentek meg védekezni, hûtlenségi pört akasztott a nyakukba.

Balassa megijedt. Kegyelmet kért. Meg is kapta. Majláth ellenben ezt üzente dacosan:

- Tessék, mérkõzzünk össze! (s behúzódott erõs várába).

Zápolya dühbe jött s nyomban megindult Budáról nagy sereggel Fogaras alá, hogy majd megtanítja õ Majláthot! Azonban meghalt útközben Szászsebesen, 1540. július 21-én. Majláthnak csakugyan szerencséje volt, hát mindegyre merészebb lett és nagyravágyóbb.

Maga hirdetett most már tartománygyûlést Segesvárra s ott ismét fölvették Balassával a „vajda” címet. „Özvegyasszonnyal, gyerekkel kikezdeni nem nagy virtus.”

Hanem az özvegy királynénak jó pártfogója akadt: a szultán, aki nyomban leküldte Erdélybe a nikápolyi basát, Bala béget, az izgága fõúr ellen. Majláth ismét behúzódott az õ „Fa-garasába”. (Egy fagaras, amely többet ér az ország összes rézgarasánál.)

Az ostromot megkezdte Bala bég, de csakhamar belátta, hogy gyenge seregével s fogyatékos ostromszereivel nem tudja bevenni a várat.

Nem csüggedett azért, ügyes észjárású ember volt. Valahol kerített magának egy fickót, aki azelõtt bent a várban szolgált Majláthnál és ajánlkozott neki, hogy jó pénzért hasznos fölvilágosításokat ad. Som Ferencnek hítták az illetõt.

Som uram roppant csodálkozott, hogy Bala bég mindenrõl kérdezte a világon, csak a vár berendezésérõl, erejérõl, az õrségrõl nem. Mert Som uram sok várban, sok hadi kalandban megfordult és szakember volt az árulásokban. Bala bég minduntalan Majláth István uramról tudakozódott s úgylátszott, pompásan mulat annak a bolondságain, apró-cseprõ cselekedetein. Jóképû ember-e? Szeret-e csinosan öltözködni? Vannak-e furcsaságai? Gõgös-e a magatartása?

Som uram sokat tudott róla beszélni, de egyszer mégis kikottyantotta:

- De hát mire való mindez néked, kegyelmes Bala basa? Ne beszéljek inkább a várról?

- Nem szükséges, édes fiam. Szó, ami szó, neked bizalmasan megmondom, Majláth István uramat én szeretném megtenni erdélyi fejedelemnek.

Egyéb sem kellett Som uramnak. Jól sejtette Bala bég, hogy ezzel a hírrel nyomban a várba megy, mivelhogy kétkulacsos ember õ kegyelme; de éppen ilyen kellett most neki.

Somot csakugyan beeresztették a várba (lehet, hogy éppen odatartozó volt) s elmondotta Majláthnak a basa megjegyzését. Ezzel aztán olyan szút eresztett be a hiú fõúr fejébe, amely ott erõsen kezdett rágcsálni s mikor az ostromló basa követet küldött hozzá, hogy szeretne vele négyszemközt beszélni, Majláth megindította az alkudozást e találkozás tárgyában.

„Kész vagyok elmenni” - üzente Majláth - „de mivel biztosítasz, hogy nem vagy rossz szándékban?”

„Kezeseket küldök be, - üzente vissza Bala bég - négy török fõtisztet, köztük az édes testvéremet, Hasszán béget.”

„A kezesek nem elég, - folyt tovább az alkudozás - hanem esküt is tégy, hogy bántódásom nem lészen.”

Bala bég megesküdött ünnepélyesen az alkoránra tett két ujjal, a Majláth két követe, Horváth Péter és Boér György elõtt:

- Esküszöm Allahra és Mohamedre, az õ szent szakállára, hogy én Majláth Istvánt, míg ez a nap az égen jár, egy ujjal sem bántom.

Nem volt már semmi kétség. Július 22-én elhagyta a várat Majláth. A hídon ott várta a négy kezes, aranyos ruhákban, drága kócsagos turbánokban.

Mikor Majláth kijött a kapun, azok egyenként belépkedtek rajta. A kapu becsapódott utánuk.

Majláth gyors léptekkel sietett az ostromló táborba, a vezéri sátor felé; teli tüdõvel szívta a friss reggeli levegõt. Mert még korán volt. A nap csak az imént kelt föl a hegyek mögül s üdítõ fényt lövellt szét, nem lankasztó forróságot; a vezéri sátort elöntötte olvasztott arannyal, ragyogott, villogott a kopják hegyén.

Bala bég eleibe jött messzirõl s megölelte, megcsókolta, úgy vezette be a sátorába. Egész nap etették, itatták nagy fejedelmi bõkezûséggel, a basa bókokkal és szép szóval tartotta, s valahányszor közbeszólt Majláth, hogy „térjünk a tárgyra, mert vissza szeretnék menni”, a basa elszomorodott, hogy olyan rosszul érzi magát nála, és mindig az lett a megállapodás, hogy elég hosszú a nap, majd ráérünk a dolgunkat megbeszélni, - hiszen nem sokból áll az.

Pedig bíz az elég sokból állt, mert mihelyt a nap lealkonyodott, belépett a sátorba két csausz, és lefogván Majláth István uramat, kezdték kedélyesen megkötözni.

- Hát ez az esküd? - ordította dühösen a vajda.

Bala bég egykedvûen fonta át kezeit mellén.

- Arra esküdtem édes fiam, hogy addig nem lesz bántódásod, míg ez a nap az égen jár, - de nem kötelez immár semmi, mivelhogy a nap lealkonyodott; gyõzõdj meg róla magad is, édes fiam, ha majd kivisznek innen, mert nem szeretném, ha a jellememben kételkednél.

- Hát a kezesek? - hörögte Majláth.

- Azok bizony egyszerû janicsárok, akikért nem érdemes búsulni.

Így jutott fogságba Majláth István, ott is halt meg Konstantinápolyban a börtönben.

* * *

Két évtized mulva egy másik Majláth István támadt Békés Gáspárban, egy lugosvidéki köznemesben, akibe sok nagyravágyás és erõs kalandortermészet szorult.

Békés bejött Erdélybe, ahol nagyon megkedvelte a fejedelem. Ekkor föltette magában: „Ez a Fogaras enyém lesz egykor”. Majláth István fia, Majláth Gábor ült akkor benne.

Békés megkörnyékezte, elhitette a jámborral, hogy elõbb-utóbb elfogják, mert atyja bûnében részesnek hiszik; legjobb lenne, ha eladná az uradalmát s kimenekülne külföldre.

A gyámoltalan Gábor szót fogadott, harmincezer forinton odadobta a fejedelemnek Fogarast s kifutott az országból.

Célját érte Békés; a fejedelem neki ajándékozta Fogarast. Most már Erdély leghatalmasabb nagy ura lett s föltette magában: „A fejedelmi süveg is enyém lesz egykor.”

S majd csak hogy be nem teljesedett. Békés éppen a prágai udvarnál mulatott, mikor János Zsigmond meghalt 1571-ben s õt ajánlta halálos ágyán utódjának. Annyira szerette.

Váltott lovakon sietett haza Prágából, de akkorra már meg volt választva az új fejedelem: Báthory István. Bevette magát most Fogarasra s mint egy kis király, packázott a fejedelemmel, és pártot gyûjtött.

A fejedelem midenféleképp próbálta hûségre bírni a pártost, de Békés egyre dacolt, míg végre Bánffy György vezérlete alatt sereget küldött Báthory Fogaras ellen. Tizenkilenc napig tartott a kemény ostrom, de most az egyszer sikerrel - mert Fogaras inogni kezdett s maga Békés is csak éjjel tudott elmenekülni, posztóba bevont patájú gyors lovakon.

A szekéren, amelyet a négy ló nesztelenül húzott, egy nagy hordót szállítottak. Abban a hordóban kuksolt beszegezve Békés Gáspár, a trónkövetelõ.

Kifutott Prágába, de nemsokára visszatért még egyszer, gyûjtött sereggel, azonban Kerelõ-Szent-Pálnál csatát vesztett.

Így jutott Fogaras a fejedelmek birtokába s maradt is véges-végig, t. i. II. Apaffy Mihály haláláig. De csakis fejedelmeknek való birtok volt az. Magányos úri ember kezében valóságos átok; harminchárom mérföldnyi területével könnyen kísértetbe hozta az embert, hogy valami egyébnek kívánkozzék, mint a kis erdélyi udvar egyik alázatos csillagának.

A telhetetlen vakmerõ emberre mai napig azt mondják Erdélyben:

- Hová megy õ kelme? Kerelõ-Szent-Pálra!