DRÉGELY
Szép helyen áll. Jobbra az egymást sûrûn váltogató hegy-völgy alkotta hullámok
fölött látni Nógrád csúcsát, a Dunára dülõ hegyeket, Naszály széles bérceit, a
környék mennykõfogóját, Szandát, a bujáki magaslatokat s a sötét Mátrát. Innen
át balra kéklenek a besztercei hegyek, amelyek félkörben kanyarodnak le a
csabragi hegycsoport délkeleti sarkáig a vár elébe.
Hogy mikor épült Drégely, teljesen a homályba vész. Elõször akkor bukkan fel a neve, midõn Albert király odaajándékozta Dénes esztergomi prímásnak. Azóta a prímások birtoka s igen jó karban tartják. Bél Mátyás szerint két várból állott, a külsõbõl és belsõbõl. A belsõbe kõsziklából vájt oly szûk ajtó vezetett, hogy ha két õr elállotta, sem kijönni, sem bemenni nem lehetett rajta. Az udvaron száz öles, kõbõl kivágott kút adta a vizet, a várak eme becses italát.
1552-ben Ali, a vitéz budai basa, mikor bevette Veszprémet, gyõzelemittasan igérte szultánjának:
- Addig nem nyugszom, míg Egert be nem veszem.
- Az lesz a legszebb boglár gyõzelmi koszorúdon.
Tehát Egerre fájt az Ali foga, de elõbb Egernek a segítõ várait kellett meghódítani, hogy aztán nyitva legyen az út. Drégely ellen indult.
Drégelynek abban az idõben két parancsnoka volt: Szondy György és Békefalussy Gergely. Az utóbbi szerencséjére nem volt otthon, vagy hogy szerencsétlenségére, mert ma talán az õ nevét is költõk balladái tennék fülbemászóvá, dicsõvé az utódok elõtt.
Szondy volt csak otthon. Mihelyt az ellenség érkeztét megtudta, összehivatta a várbeli asszonyokat, gyermekeket.
- Ti pedig készülõdjetek fel és hagyjátok el a várat, hogy semmi sem legyen útban, hogy semmi sem puhíthassa meg szíveinket.
Szedték a cók-mókot az asszonyok, gyerekek, csak két kis apród, Szondy két kedvence, vetette magát a vezér lábaihoz: hagyja õket maga mellett.
- Nem lehet, - mondta szigorúan a vezér - mert nehéz napok jönnek, nem nektek, gyermekeknek valók. A várat nem adjuk oda, csak a halálunk után.
- Mégis engedj minket, jó bátyánk, melletted! - könyörgött a két szõke fiúcska.
- Jó, hát maradjatok, kedves cselédkéim! - s a homlokon csókolta mind a kettejüket.
Másnap már ott volt az ellenség; nagy hévvel kezdte az ostromot, ámbár mint Tinódy énekli: „Négy álgyúja, hat tarackja néki csak vala”.
Nem igen lehetett jól fölkészülve, mert az elsõ ostromok nem sikerültek; sok török veszett el s egészen hasztalanul. A hatalmas falak sérthetetleneknek látszottak. Már-már kifogyott az Ali türelme, midõn sátrában jelentkezett Piger nevû oroszfalvi varga.
- Mit akar a kutyahitû gyaur? - kérdezte a basa kedvetlenül, - talán a bõrömet akarja kicserezni?
- Erõvel veled akar beszélni, kegyelmes úr, - mondta a szolgálattevõ tiszt. Tahir aga.
- Mondd neki, hogy nem érek rá. Beszélje el neked, mit akar.
A varga elégedetlen volt odakünn a válasszal.
- Sok idejébe fog a basának kerülni, hogy most rá nem ér.
- Közöld velem, jó ember, a dolgodat.
- Úgy? Láttad már te azt, vitéz aga, hogy egy turbánt valaki a lábára húzott szandálnak?
- Hát én sem mondhatom el a lábnak, amit a fejnek szántam.
- Ejnye pokolra való tisztátalan állatja - s kihúzta a handzsárját - mindjárt a fejedet viszem be a fejhez.
Szerencsére éppen megjelent a basa az ajtóban, s intett, hogy eresszék be a vargát.
- Mit akarsz? Röviden beszélj!
- Hatalmas basa, tudd meg, hogy az én apám kõmûves volt, õ építette a vár egy részét.
- Boszorkánymester volt, mert úgy építette a falakat, hogy a faltörõ kos, az ágyúgolyóbis nem árt neki.
- Okos ember volt az én apám, mert egy helyütt olyan gyengére építette, hogy egy óra alatt tönkre tehetnéd.
- Ne fecsegj nekem itt apádról, gaz kutya, hanem mondd meg, hol az a gyenge hely.
- Igen uram, de ez nekem az örökségem. Beláthatod hatalmas vezér...
- Mindent belátok. Annyi aranyat kapsz, amennyi a bõrödbe fér, ha igazat szóltál. Esküszöm neked Allahra.
A varga megnevezte a kapu alatti tornyot, leírta annak építési gyöngeségeit s fontos rendeltetését a várbeliekre nézve: megjelölte pontosan a helyet, ahonnan, mint a kártyavár, rögtön összeomlik.
- Jól beszélsz varga. Miféle származás vagy?
- No hát csak maradj itt a táborban; megkezdjük az ostromot a te fecsegésed szerint; ha nem jól talál elsülni, arra az esetre is megkapod az útravalót.
Nyomban neki szegeztette Ali az ágyúkat a kaputoronynak... és igazat mondott a varga, a torony, amelyet kétségbeesetten védelmeztek Szondy katonái, kis idõ mulva összeomlott, s maga alá temette Szondy sok katonáját s legvitézebb alvezérét, Zoltait.
Ezzel eldõlt a vár sorsa. Ali csodálkozott, hogy Szondy nem adja meg magát. Várt egy kis ideig, aztán megsajnálta: „Kár volna azért a derék vitézért. Nosza küldjetek el az oroszfalvi papért”.
Márton, az oroszfalvi pap, nagy furfangos lehetett, mert nemcsak Szondyt értesítgette fehér kendõ lobogtatással az ellenség állásáról, hanem az Ali bizalmát is bírta.
- Eredj, te becsületes pap, Szondy Györgyhöz, az én képemben. Mondd meg neki illõ szavakkal, hogy kár volna az életéért, adja fel a várat, ha már nem védhetõ. Amíg védhetõ volt, bizony nem üzentem. Vitéz a vitéztõl nem kívánhat gyávaságot, arra nem biztatja, de mire való az oktalanság a hõsködésben?
Elindult Márton pap; Szondy jó kedvvel fogadta.
- Az ég hozott, de Ali küldött.
Átadta az üzenetet és a saját rábeszélõ tehetségét sem kímélte.
- Ali becsületes ember, hanem én is az vagyok. Az üzenet, amit hoztál, nem ér semmit, hanem azért mégis jó, hogy eljöttél. Meggyóntatsz bennünket, akik még életben maradtunk. Talán csak nem veszi az egyház rossz néven - tette hozzá a rettenhetetlen hõs tréfálkozva - hogy a török követnek gyóntunk meg.
Mikor az oroszfalvi pap meggyóntatta a várbelieket, még egyszer megkérdezte:
- Semmit se üzen kegyelmed Alinak?
- De igen. Naplemente elõtt ott lesz az üzenetem.
Azzal elbocsájtotta Mártont és teljesen felkészült vitézeivel a halálra. Ami becses, értékes dolog volt a várban, olyan, ami valamiképp az ellenség erejét növelné, összehordatta az udvaron egy garmadára és meggyújtatta, szép, kevély paripáit elõvezettette és egyenkint átdöfte. Ne üljön azokon soha ellenség.
Majd kiválasztott a sok közül két török foglyot, felöltöztette õket drága ruhába, sok ajándékot adott nekik és rájuk bízta két apródját.
- Menjetek Alihoz, mondjátok meg neki nevemben, hogy én a halálra készülõdöm, nevelje két kis apródomat kemény katonának. Jobb kézre nem bízhatnám.
Ali naplementig türelmetlenül várta az üzenetet. Észrevette a nagy füstoszlopot, amely a vár udvarán gomolygott. Vajjon mi lehet az? Végre jelentették, hogy valami küldöttség közeleg a várból, két férfi, mindegyik egy gyereket vezet.
Mikor Ali megértette a várkapitány üzenetét, kibuggyant a szemeibõl a könny s végigfolyt deresedõ szakállán. Odalépett a két fiúhoz, megsimogatta õket gyengéden és a sátrába vezette.
- Fölnevellek benneteket, ahogy õ akarta, kemény katonának, keresztényeknek, magyaroknak.
Most aztán megindult a roham teljes erõvel a vár ellen, minden oldalról. A halál órája ütött.
- A résekhez vitézek! - vezényelt Szondy s kemény tûzzel fogadta a tóduló ellenséget. - A falakra! A falakra!
Felosztotta kisded elszánt seregét, hogy ide is, oda is jusson belõle:
- Menjünk a másvilágra, de egy-két törököt mindegyikünk vigyen!
Õ maga a kapuhoz rohant a legbátrabbakkal. Úgy küzdött mint egy Kinizsy. Egy golyó a térdét találta. Féltérdre rogyott, de a kezének nem volt semmi baja; jobbra-balra osztogatta vele a sebeket.
Mind erõsebben hangzott az „Allah”, egyre halkabban a „Jézus”, míg végre teljesen elhalt az utóbbi név, halálos hörgéssé vált a haldoklók ajkain, csak az „Allah” harsogott egyedül. Allah maradt a gyõztes.
Szondy is ott feküdt holtan a várkapu elõtt, sebekkel elborítva. Fejét ép most viszik Ali elé.
- Íme, itt a várkapitány feje!
Ali katonásan tisztelgett a fejnek.
- Derék vitéz volt, - mondta a meghatottságtól remegõ hangon s kezével az átellenben levõ hegyre mutatott. - Temessétek el oda, testével együtt, tûzzetek a sírjához gerelyt és zászlót!
S azóta ott a hegy tetején aluszik a nagy hõs, világhírû Zrinyi Miklósnál egy csöppet sem kisebb, sírját vad méhek döngik körül s nevét édes dalok ültetik át a szívekbõl szívekbe, emberöltõkön keresztül, világvégéiglen...
Miután elesett az õrség, Aliék vonultak be a várba, de a törökök savanyú arcot vágtak, mert zsákmányolni való nem volt.
- Uram, - szólt a varga, miközben odafurakodott a basához, - most már engem is elégíts ki!
A basa megvetõleg nézett az árulóra s intett két csausznak.
- Amit ígértem megkapod. Az ígértem, hogy annyi aranyat kapsz, amennyi a bõrödbe fér. Üssétek agyon tehát és nyúzzátok meg. Majd meglátjuk mennyi fér a bõrébe.
A csauszok megfogták az oroszfalvi vargát, kapálódzott, csikart, rúgott, harapott, de hasztalan. A basa parancsát teljesíteni kellett.
Varga uram bõrét lenyúzták, kikészítették, a basa teletöltötte szinültig arannyal, s elküldte a majszterné asszonyomnak Oroszfalvára.
* * *
Drégely negyven évig maradt török kézen, mígnem Pálffy Miklósnak vér nélkül sikerült visszavennie: a török õrség közeledtének hírére elfutott, szabad prédának hagyta.
Sõt, mint akkoriban mondták, a vár negyven év alatt váracsot szült. A törökök Drégely védelmére egy „Palánka” nevû kisebb várat építettek egy szomszéd hegynyelven, az Ipolyhoz közel. Most ez is Pálffy kezére jutott.