GÚNYVÁR

Szép dolog a virágbeszéd, sõt a legyezõbeszéd is divatban volt egy idõben az elõkelõ szalonokban, de mi ez mind a várakkal való beszélgetéshez képest.

Ezt a nagyúri mulatságot megcsinálta János Zsigmond király 1562-ben.

A székelyek rossz fát tettek a tûzre. Mikor kardra került a viszály I. Ferdinánd és János Zsigmond közt, a székelyek Ferdinánd mellett nyilatkoztak. Leginkább a pixidárusok, akik Ausztriától remélték megszorított kiváltságaik helyreállítását.

„Nem kell János Zsigmond!” Ez a kiáltás zúgott végig a székely bérceken.

Össze is gyûltek a vajai rétre vagy negyvenezren, a nagytermetû Pálfalvi Nagy György vezérlete alatt.

- Halál János Zsigmondra és az urakra!

Még akkor nem sok ideje múlt a Dózsa-lázadásnak. Nagyon öreg emberek még emlékeztek rá. És a fiatalok szerették volna megkóstolni.

A király ellen indultak; közben zsákmányoltak a nemesi portákon. Hanem a király sem aludott, ellenök küldte az oláh származású Majláthot, aki Marosvásárhelynél szétverte a felkelõket.

Rossz napok jöttek most a székelyekre. Kiváltságaikat még kisebbre szorította a király, és a nagytermetû Pálfalvi György sem maradt olyan nagytermetûnek; megkisebbedett egy fejjel. Nemkülönben a többi fõnökök, akik a segesvári országgyûlés határozatából szintén halállal lakoltak.

De a szikra még mindig ott parázslott a székely földön, a kifolyt vér el nem oltotta. János Zsigmond, hogy a további lázadásokat megfékezhesse, két várat épített, egyet Udvarhelyen, egyet nem messze attól Várhegyen.

Az egyik várnak ezt a nevet adta: „Székely támad”, a másik várnak ezt a nevet adta: „Székely bánja”.

Egy kövekbõl rakott, bástyákkal erõsített, tornyokkal ékesített, nehéz ágyúkkal fölszerelt gúnyirat!

A két vár tehát nagy szálka volt a székelység szemében. Elég volt említeni õket, hogy arcukba kergesse a vért.

Sokáig nem lehetett a szégyent tûrni. 1599-ben az egyik gúnyvárat (a várhegyit) széthányta a haragra lobbant székelység úgy, hogy kõ kövön nem maradt.

Az udvarhelyi fészek sokkal erõsebb volt, csinosabban, nagyobb gonddal építették; imitt-amott most is látszik a falakon egy-egy megkopott, elmosódott farkas (a Zápolyák címere), néhol pedig az Izabelláé: a kígyó.

De ha százszor erõsebb lett volna is, addig nem nyughattak a vitéz székelyek, míg az a farkas rájok vicsorította a fogát és a kígyó nyakuk körül tekerõdzött.

Nekiestek egy nap az udvarhelyi várnak is és lerontották, de nem valami nagy szerencsével, mert a lacfalvi országgyûlés rájok parancsolta: „Építsék fel újra!” Építsék fel a saját szégyenüket. Keservesen esett ez a téglahordás.

János Zsigmond halála után az államé lett a vár, majd II. Rákóczi György odaadta Kemény Boldizsárnénak ötezer forintban. Késõbb a Gyulai családé lett, míg végre Pekry Lõrinc kuruc vezér haragjában székelyekkel lebontatta.

Romjai ma is állanak, de a székely már nem bánja. Ami seb volt valamikor, most kellemes emlék. Régi neve is már a regéé. Egyszerûen „csonka várnak” hívják. Farkastej nõ az udvarán s kígyó csúszik a gyom között - mintha itt még mindig a János Zsigmond címerállatai szerepelnének.