SÓVÁR
Eperjestõl délnyugatra épült Sóvár, egy oly nevezetes hegyen, amelynek
sóforrásai vannak. A krónika szerint az itt ásott sóból hozták a tótok Árpádnak
a meghódolás jelét.
Minden várhoz elég történeti rege tapad, magyar zamatú regék, és nem efféle „fehér asszonyok”, akik közönségesen minden európai várban kisértenek, nyíllal lelõtt lantos szelleme, az ablakból kiugrott várkisasszony nyugodni nem tudó lelke, börtönben igazságtalanul agyonnyomorgatott hõsök árnyéka. Ezeket hagyom én a holdkóros poétáknak.
Egyes apró históriák érdekelnek engem, a Thurzó György lakodalmi meghívója Lietva várába, amelyet lóhátas dobosok hirdettek szerteszét:
„Hivatalos rá mindenki s egy álló évig tart.” (Az öreg elõdök is értették ám az úri tempót.)
Kisvárda várában az utolsó Krucsay lefejeztette a feleségét, mert az anyának érezte magát s a Krucsay-családra egy jóslat nehezült, hogy az utolsó Krucsay el fogja az országot árulni. Krucsay Márton uram tehát azt gondolta: „Én az országot el nem árulom, hadd legyek hát én az utolsó Krucsay.” Nem is lett a jóslatból semmi.
Palota várában (ahol Ujlaki volt az úr) egyszer igazságos Mátyás is megfordult, akinek kedvenc eledele, a csuka is ott volt a fogások közt; a várúr nagynehezen fogatott néhány csukát Csóron. A csuka máját azonban nemcsak a király szerette, hanem a pákosztos szakácsné is, minélfogva máj nélkül adta fel a halat az asztalra. A király behívatta ebédközben s megkérdezte:
- Hol van ennek a csukának a mája?
A szakácsné elvörösödött, de csak egy percre, pergõ nyelve gyorsan talált mentséget:
Mire a király ép oly hirtelen felelte:
- Palotai pálca, nincsen száma.
Ahogy várról-várra ugrik a képzelet, mindenütt megvillan egy s más, ami megemlékezésre érdemes. Csak egy-egy morzsa mindenütt. De összerakva mégis a multak hû képét adja.
Most azonban maradjunk egyszerûen Sóvárnál, amelyet László király 1285-ben Micbán Simon fiának, Györgynek adományozott, aki nemcsak a tatárok ellen küzdött vitézül, hanem Ottokár cseh királynak is hátához szabdalta a kardját.
Nagy vitéz volt, lantosok énekelték tetteit, amelyek közt nem a legutolsó, hogy Konrád német császárt is megkergette.
- Urad vagyok - szólt Konrád, mikor a csata hevében Micbán Györggyel összeütött.
- Eb ura vagy, fakó! - szólt vissza Micbán s leütötte a császár fejérõl a sisakot s még fakó színû hajából is leszelt éles acéljával egy ostorhegyre valót.
Szerette volna játékul hazavinni a gyermekeinek, de még akkor nem voltak. Bezzeg lettek azután.
A krónika ezt ilyeténformán adja elõ:
Egyszer alamizsnát kéregetett egy koldus asszony Sóváron. A várúrasszony igen kegyes és jószívû teremtés volt, aki szívesen osztott szegényeknek alamizsnát, - de a koldusasszony két gyermekét, újszülött csecsemõket, ringatta éhségtõl kiaszott karjain. Ikrek voltak az ártatlanok.
Az iker-szülést a kor, és így Micbánné is, becstelenségnek tartotta.
- El a szemeim elõl, gyalázatos teremtés!
- Kegyelmes asszony! Nincsen maradásom sehol, még a kõrõl is elkergetnek, ha fejemet odahajtom.
- Üldözzenek a vadak is, még a viharban sem legyen nyugodalmad. Szolgák, kergessétek el!
Az elkergetett asszony átokra emelte kezeit:
- Hét gyermeked legyen, Micbánné egyszerre...
Az átok megfogta. Micbánné hét gyermeket szült. Restellte a dolgot kimondhatatlanul. Dajkájának megparancsolta, hogy egyet hagyjon meg, a többit mind pusztítsa el.
A dajka azonban megsajnálta a hat szép gyermeket, egy halász gondjaira adta és visszament jelenteni, hogy mind a hat fiút a vízbe dobta.
A szerencsétlen anya, aki a szégyennél inkább a gyilkosságot választotta, sohasem mosolygott többé.
Rémképek üldözték, látta fuldokolni gyermekeit s ilyenkor úgy tetszett, mintha a halál megmaradt egyetlen fia, Simon, után nyújtotta volna ki fagyos kezeit.
- Nem, nem adom, - sikoltott álmában éjjelente.
Keserves esztendõk teltek el. A lelkiismeret folytonosan kínozta, sokszor volt azon a ponton, hogy férjének mindent bevall, de bátorsága hiányzott.
A kis Simon nõtt, jól tudott bánni a karddal, kopjával, kitünõen lovagolt s a tudományokból is kivett annyi részt, amennyit akkor a magyar úrfiak kivettek. (Biz azzal nem lehetne manapság oklevelet szerezni.)
De ehelyett az elsõ ünnepélyes tornát pompásan megvívta, minek örömére nagy dáridót csaptak Sóváron.
Micbán szerette a halakat. A legszebb darabokat halászták ki s majd két mázsa volt a préda, amit egy deli halászlegény nagy könnyûséggel vitt a vállain.
A csatlósok éppen néminemû fegyverjátékot próbálgattak, mikor a halat átadta a halászlegény s õ is megemelt egy kopját.
- Tedd le, varjú, azt, ami a sasnak való - mordult rá a csatlósok hadnagya, - nem értesz te ahhoz.
- Gyepre állj akkor! Hozzatok lovat a fiúnak!
A lovászok egy tüzes, makrancos paripát vezettek le s elõre jót nevettek, hogy milyen kedélyes tréfa fejlõdik most.
Egy elfutott Simon úrfiért s a többi urakért. Mire ezek lejöttek, a fiatal halászlegény már hat harcedzett csatlóst terített a porondra. A ló meg báránnyá szelidült alatta.
Ekkor maga Simon úrfi ült nyeregbe s fél óráig hasztalan küzdöttek egymással. Micbánné ránézett a halászlegényre s feltûnt neki, mennyire hasonlít Simonhoz.
Abbahagyatta a vitézi játékot s fölhivatta magához. A fiú elbeszélte, hogy még öt testvére van otthon, akik mind ilyen erõsek s akiket vele együtt a kapivári remete tanított tornára.
Micbánné legott kérdõre vonta a dajkát s az bevallotta, hogy a hat fiút egy halász gondjaira bízta s mert úgy gondolta, hogy az anya szíve egyszer majd csak meglágyul, maga ügyelt a nevelésükre.
Mondani is alig kell, hogy Micbánné mindent bevallott férjének, aki harag helyett szívbõl örült a hat szép daliának.
Rögtön Sóvárra hozták mindnyájukat, a halásznak nemességet eszközöltek ki s tõle származnak a Halászok.
Micbán hét fia hét nemzetség õse lett és pedig a Csapy, Bocskay, Szötér, Ráskay, Eszényi, Kövesdy és a sósvári Soós õse. (Ez a legutolsó familia még ma is él.)
1525-ben Sóvárt Katzianer János generális a Zápolya pártján levõ Sósvári családtól Ferdinánd császár részére elfoglalta, de 1528-ban visszakapták.
A vár nemsokára Zápolyáé lett, akitõl Ferdinánd elhódította s 5521 aranyért az eperjesieknek zálogba adta. A besztercei országgyûlésen ismét a Sóváriak kapták meg.