|

Eperjestõl délnyugatra épült Sóvár, egy oly nevezetes hegyen, amelynek
sóforrásai vannak. A krónika szerint az itt ásott sóból hozták a tótok Árpádnak
a meghódolás jelét.
Minden várhoz elég történeti rege
tapad, magyar zamatú regék, és nem efféle „fehér asszonyok”, akik közönségesen
minden európai várban kisértenek, nyíllal lelõtt lantos szelleme, az ablakból
kiugrott várkisasszony nyugodni nem tudó lelke, börtönben igazságtalanul
agyonnyomorgatott hõsök árnyéka. Ezeket hagyom én a holdkóros poétáknak.
Egyes apró históriák érdekelnek
engem, a Thurzó György lakodalmi meghívója Lietva várába, amelyet lóhátas
dobosok hirdettek szerteszét:
„Hivatalos rá mindenki s egy álló
évig tart.” (Az öreg elõdök is értették ám az úri tempót.)
Kisvárda várában az utolsó Krucsay
lefejeztette a feleségét, mert az anyának érezte magát s a Krucsay-családra egy
jóslat nehezült, hogy az utolsó Krucsay el fogja az országot árulni. Krucsay
Márton uram tehát azt gondolta: „Én az országot el nem árulom, hadd legyek hát
én az utolsó Krucsay.” Nem is lett a jóslatból semmi.
Palota várában (ahol Ujlaki volt
az úr) egyszer igazságos Mátyás is megfordult, akinek kedvenc eledele, a csuka
is ott volt a fogások közt; a várúr nagynehezen fogatott néhány csukát Csóron.
A csuka máját azonban nemcsak a király szerette, hanem a pákosztos szakácsné
is, minélfogva máj nélkül adta fel a halat az asztalra. A király behívatta
ebédközben s megkérdezte:
- Hol van ennek a csukának a mája?
A szakácsné elvörösödött, de csak
egy percre, pergõ nyelve gyorsan talált mentséget:
- Csóri csuka, nincsen mája.
Mire a király ép oly hirtelen
felelte:
- Palotai pálca, nincsen száma.
Ahogy várról-várra ugrik a képzelet,
mindenütt megvillan egy s más, ami megemlékezésre érdemes. Csak egy-egy morzsa
mindenütt. De összerakva mégis a multak hû képét adja.
Most azonban maradjunk egyszerûen
Sóvárnál, amelyet László király 1285-ben Micbán Simon fiának, Györgynek adományozott,
aki nemcsak a tatárok ellen küzdött vitézül, hanem Ottokár cseh királynak is
hátához szabdalta a kardját.
Nagy vitéz volt, lantosok
énekelték tetteit, amelyek közt nem a legutolsó, hogy Konrád német császárt is
megkergette.
- Urad vagyok - szólt Konrád,
mikor a csata hevében Micbán Györggyel összeütött.
- Eb ura vagy, fakó! - szólt
vissza Micbán s leütötte a császár fejérõl a sisakot s még fakó színû hajából
is leszelt éles acéljával egy ostorhegyre valót.
Szerette volna játékul hazavinni a
gyermekeinek, de még akkor nem voltak. Bezzeg lettek azután.
A krónika ezt ilyeténformán adja
elõ:
Egyszer alamizsnát kéregetett egy
koldus asszony Sóváron. A várúrasszony igen kegyes és jószívû teremtés volt,
aki szívesen osztott szegényeknek alamizsnát, - de a koldusasszony két
gyermekét, újszülött csecsemõket, ringatta éhségtõl kiaszott karjain. Ikrek
voltak az ártatlanok.
Az iker-szülést a kor, és így
Micbánné is, becstelenségnek tartotta.
- El a szemeim elõl, gyalázatos
teremtés!
- Kegyelmes asszony! Nincsen
maradásom sehol, még a kõrõl is elkergetnek, ha fejemet odahajtom.
-
Üldözzenek a vadak is, még a viharban sem legyen nyugodalmad. Szolgák,
kergessétek el!
Az
elkergetett asszony átokra emelte kezeit:
-
Hét gyermeked legyen, Micbánné egyszerre...
Az
átok megfogta. Micbánné hét gyermeket szült. Restellte a dolgot
kimondhatatlanul. Dajkájának megparancsolta, hogy egyet hagyjon meg, a többit
mind pusztítsa el.
A
dajka azonban megsajnálta a hat szép gyermeket, egy halász gondjaira adta és
visszament jelenteni, hogy mind a hat fiút a vízbe dobta.
A
szerencsétlen anya, aki a szégyennél inkább a gyilkosságot választotta, sohasem
mosolygott többé.
Rémképek
üldözték, látta fuldokolni gyermekeit s ilyenkor úgy tetszett, mintha a halál
megmaradt egyetlen fia, Simon, után nyújtotta volna ki fagyos kezeit.
- Nem, nem adom, - sikoltott
álmában éjjelente.
Keserves esztendõk teltek el. A
lelkiismeret folytonosan kínozta, sokszor volt azon a ponton, hogy férjének
mindent bevall, de bátorsága hiányzott.
A kis Simon nõtt, jól tudott bánni
a karddal, kopjával, kitünõen lovagolt s a tudományokból is kivett annyi részt,
amennyit akkor a magyar úrfiak kivettek. (Biz azzal nem lehetne manapság
oklevelet szerezni.)
De ehelyett az elsõ ünnepélyes
tornát pompásan megvívta, minek örömére nagy dáridót csaptak Sóváron.
Micbán szerette a halakat. A
legszebb darabokat halászták ki s majd két mázsa volt a préda, amit egy deli
halászlegény nagy könnyûséggel vitt a vállain.
A csatlósok éppen néminemû
fegyverjátékot próbálgattak, mikor a halat átadta a halászlegény s õ is
megemelt egy kopját.
- Tedd le, varjú, azt, ami a
sasnak való - mordult rá a csatlósok hadnagya, - nem értesz te ahhoz.
- Hátha értek, nagy jó uram.
- Gyepre állj akkor! Hozzatok
lovat a fiúnak!
A lovászok egy tüzes, makrancos
paripát vezettek le s elõre jót nevettek, hogy milyen kedélyes tréfa fejlõdik
most.
Egy elfutott Simon úrfiért s a
többi urakért. Mire ezek lejöttek, a fiatal halászlegény már hat harcedzett
csatlóst terített a porondra. A ló meg báránnyá szelidült alatta.
Ekkor maga Simon úrfi ült nyeregbe
s fél óráig hasztalan küzdöttek egymással. Micbánné ránézett a halászlegényre s
feltûnt neki, mennyire hasonlít Simonhoz.
Abbahagyatta a vitézi játékot s fölhivatta
magához. A fiú elbeszélte, hogy még öt testvére van otthon, akik mind ilyen
erõsek s akiket vele együtt a kapivári remete tanított tornára.
Micbánné legott kérdõre vonta a
dajkát s az bevallotta, hogy a hat fiút egy halász gondjaira bízta s mert úgy
gondolta, hogy az anya szíve egyszer majd csak meglágyul, maga ügyelt a
nevelésükre.
Mondani is alig kell, hogy
Micbánné mindent bevallott férjének, aki harag helyett szívbõl örült a hat szép
daliának.
Rögtön Sóvárra hozták
mindnyájukat, a halásznak nemességet eszközöltek ki s tõle származnak a Halászok.
Micbán hét fia hét nemzetség õse
lett és pedig a Csapy, Bocskay, Szötér, Ráskay, Eszényi, Kövesdy és a sósvári
Soós õse. (Ez a legutolsó familia még ma is él.)
1525-ben Sóvárt Katzianer János
generális a Zápolya pártján levõ Sósvári családtól Ferdinánd császár részére
elfoglalta, de 1528-ban visszakapták.
A vár nemsokára Zápolyáé lett,
akitõl Ferdinánd elhódította s 5521 aranyért az eperjesieknek zálogba adta. A
besztercei országgyûlésen ismét a Sóváriak kapták meg.
Végre 1547-ben császári paranccsal
lerombolták.
VÉGE
|