SELMECVÁRA

A mulatságos emlékû II. Ulászló királynak a kincstáráról tudvalévõ dolog, hogy mindig üres volt. És nem is csoda; de csoda aztán, hogy a kincstárnokai mégis többnyire meggazdagodtak. Hogy történhetett ez, nem fejtegetem.

De hogy így kellett lennie, bizonyítja Roesel Rázmán esete is, aki az akkori kornak valóságos Rothschildje volt. Pedig egyszerû selmeci polgár vala s igen lelkiismeretes kincstári igazgató. Róla beszélték azt, hogyha egymás mellé rakná egy vonalban az aranyait, Budáig érne a pompás sárga szalag...

Roesel Rázmán 1520-ban meghalt s egy derék fia maradt, meg egy csodaszép leánya, Roesel Borbála. A végrendeletben két gyermekére hagyta vagyonát, azonban Lõrinc, a fiú, nemsokára szintén meghalt és a töméntelen kincs mind a szép és kényes Borbáláé lett.

Sereglettek is a Roasel-házba kérõk mindenünnen. A nagy örökségnek híre ment sebesen szerte az országban. Jöttek az elszegényedett lovagok szerencsét próbálni, hogy hátha megtetszenének a leánynak, sõt egy-egy kincsvágyó fõúr is akadt köztük.

De Borbálát elkapatta a nagy vetélkedés meg a roppant vagyona; elhatározta, nem megy férjhez máshoz, csak királyi herceghez.

És ebben volt is valami okosság. A szegény királyi familiának valóban jól esett volna akkoriban, ha valamelyik tagja gazdag feleséget hoz a házhoz. No de azon is múlt, hogy nem is igen volt fölösleges herceg.

Borbála azonban (nehogy azt higyje valaki) nem élt ám ezalatt apáca-életet, hanem kárhozatos rossz útra tévelyedett. Selmeci háza a tivornyák bûnös fészke lett. Úgy, hogy becsületes polgárok keresztet vetettek magukra, mikor az utcán megpillantották az angyal alakjában járó ördögöt, sõt még akkor is, ha a háza mellett elmentek.

Történt, hogy ezekben az idõkben a nemes városi magisztrátus akasztófát állíttatott éppen szemben a Roesel leányasszony házával.

Az akasztófa pedig akkor még nagyon is nélkülözhetetlen közigazgatási eszköz volt; - annyi volt az akasztani való, hogy, mint valami fontos hivatal, az akasztófa alig jutott néha-néha üresedésbe.

Roesel Borbála, mikor kitekintett az ablakon, gyakran összerázkódott ijedtében, látván, amint lógázza a vihar az akasztott ember tetemét...

Ráírt a városra, hogy vigyék el az ablakai elõl az akasztófát.

A magisztrátus visszaírta, hogy õ ott akasztat, ahol neki tetszik.

- Már pedig az az akasztófa nem ott lesz - erõsködött Borbála.

- De bizony azért is ott lesz - üzengette Buriusz János bíró uram.

S amit a szép kisasszony föltett az elkeseredett versengésben, végre is hajtotta ravaszsággal; egy ideig nem bolygatta a dolgot, aztán ajánlatot nyújtott a városhoz, hogy õ várat akarna építeni, mely Selmecnek nehéz háborodott idõkben menhelye lehet majd, hát engedje meg neki a magisztrátus; õ csak annyit köt ki, hogy oda építhesse, ahova akarja. Persze, hogy nagy örömmel engedték meg (az ördögtõl is el kell fogadni a jót, - mondogatták a tanácsbéliek) és Borbála felépítette a várat oda, ahol az akasztófa állt.

De mikor készen volt az egész, mind a négy szöglettornyával, hatalmas külsõ falaival, Buriusz János uram nem élt már, az akaratos, szilaj Borbála kiment akkor a temetõbe udvarlóival és megrúgta Buriusz sírját a sárga cipellõjével.

- Hallja-e kegyelmed, Buriusz János uram. Az én váram áll az akasztófa helyén!

* * *

Így épült fel a selmeci vár. Roesel Borbála szegényen, majdnem koldusként, megvetetten halt meg 1575 szeptember 15-én.

A selmeci várnak soha sem volt valami különös hadi jelentõsége.

Mert a körülfekvõ várak: Csábrág, Kékkõ, Zólyom, Bozók, mind a bányavárosok védelmére voltak szervezve. A bányavárosok kincseit védték, hogy oda ne juthasson az ellenség.

De ha egyszer Selmecre bejut, hát akkor mit védjen már a selmeci vár?

Rákóczi hadjárata alatt a selmeci vár is kuruckézbe jutott. S itt folytatták aztán a béketárgyalásokat.

Legutoljára barátok lakták.

Most pedig lakatlan, de vidámabb, mint akár Roesel Borbála idején; pajkos diákgyerekek labdáznak az udvarában.