KRASZNAHORKA

Tótul azt jelenti: „gyönyörû erdõcske”, hanem ez a név nem illik rá, mert egy mészkõsziklás hegyen áll, amely éppen nem tûri meg a fát, hanem kopáron fehérlik messze vidékre.

A vár keletkezését így mesélik kukoricahántás közben a gömörmegyei öregek:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag juhász ezen a tájon, de olyan gazdag volt, hogy nem tudott az aranyaival mit csinálni.

A gazdagsága onnan lett, hogy mikor egyszer a nyáját legeltette a Somhegyen, nagy rakás aranyat talált és egy követ. Hazavitte az aranyakat, a követ pedig odaadta a gyerekeinek, hogy játszadozzanak vele.

Késõbb észrevette, hogy a kõ éjjel világít.

- Hm, ez jó lesz - gondolta - legalább nem kell fáklyát égetni!

S elvette a követ a gyermekektõl.

A követ azonban meglátta nála egy izmaelita s meg akarta tõle venni.

Száz dénárt ígért érte.

- Nem adom a követ pénzért, mert pénzem van, hanem odaadom egy borjas tehénért.

Az izmaelita elhozta a tehenet, de a juhász gyerekei nagyon szerették a követ, hát így szólott:

- Nem adom oda a követ a tehénért sem.

- Hát tudod mit - mondta az izmaelita - egy egész gulyát adok érte.

Szeget ütött most a juhásznak a fejébe ez az ígéret s miután ezentúl minduntalan kérték, csalogatták tõle a követ a környéken lakó bérlõk, és még messze földrõl is jöttek evégbõl hozzá ravasz kalandorok, belátta, hogy a követ nem tarthatja tovább magánál, mert megölik érte, hanem hát ha már így van, elviszi ajándékba magának a királynak.

Ült pedig akkoriban a trónon IV. Béla.

Ehhez ment a juhász s átadta neki a követ, hogy jó lesz vele játszani a királyi gyerekeknek.

Béla király megörült a kõnek, mert gyémánt volt s olyan nagy darab, hogy ki sem lehetett mondani az értékét.

Nagy tisztességgel vendégelte a juhászt s tetszésére bízta, hogy kérjen tõle valamit.

- Csak azt engedd meg királyom, hogy hét juhaklot építhessek magamnak a földeidre.

No ugyan ezt a csekélységet miért tagadta volna meg a király a juhásztól?

Hazament a juhász s hét várat épített a talált aranyon, Tornát, Cseszneket, Berzetet, Sólyomkõt, Pelsõczöt, Szádvárt és Krasznahorkát. Tudom, megörült nekik a király, mert bizony szükség volt rájok nemsokára.

A juhászt Bebeknek hítták s nevével sokszor, sok századon át találkozunk a történelemben.

Negyedik Béla óta egész Ferdinándig mindig a Bebek-családé volt Krasznahorka. Együtt támadt e család a várral s míg csak állt, mindig övé volt.

Pedig nehéz harcokat kellett itt vívni nem egyszer. Legnevezetesebb ezek közt, midõn Bebek Ferencet az 1556-iki országgyûlés Ferdinándtól való elpártolásáért számadásra hívta fel; mivel pedig nem jelent meg, számûzetésre ítélték s ellene Detrik és Pukheim vezéreket küldték teljes hadi felszereléssel s több mint ötezer katonával.

1556-ban kisasszonyok elõtti vasárnapon, a várbeliek kitörtek az ostromlókra, szétverték õket s egész Rozsnyóig kergették, ágyúikat és hadi felszereléseiket pedig elfoglalták.

Sokáig is így csúfolták az osztrák-pártiakat országszerte: „Mikor megyünk Krasznahorkára?”

A Bebekek után a koronáé lett a vár és királyi kapitányok védelmezték. 1575-ben Andrássy Péter uramat találjuk ott kapitányul, aki Erdélyben valami praktikába keveredett Báthory István fejedelem õ nagysága ellen s miután emiatt rengeteg javaitól megfosztották, ide Magyarországra menekült s itt Rudolf király mint „ideiglenes alkalmazást” adta neki e várkapitányságot.

De az Andrássy-családnak nagyon megtetszett ez a hely s az „ideiglenességbõl” olyan „véglegesség” lett, hogy még 1945-ig az Andrássyaké maradt a máig lakható vár.

Természetes, hogy a megtartása ezentúl se volt kényelmes dolog. A kuruc csaták nem zajlottak le nyomtalanul fölötte sem. Hol a kurucok lõtték, hol a labancok, amint ezek voltak künn vagy benn. Kétszer is megcserélõdött a szerep!

Egyszer a Thököly ellen küzdõ Schulcz tábornok egy álló esztendeig tartotta megszállva nagy haddal s még sem vehette be, míg a vár ura aztán hallotta Thököly bukását, s maga is átment az udvar hûségére.

Jó Rákóczi Ferenc kurucai egy pár év múlva megint csak benéztek s harcoltak benne.

Hanem aztán ez „utolsó” is volt.

Azóta mély csend van Krasznahorkán. A harcos idõk jeléül legfeljebb néhány ócska ágyú ásít ott a várfokon, egyike pláne ezzel a bemutatással: „Franciscus Bebek me ferri jussit 1547”. („Bebek Ferenc hozatott engem, 1547-ben”.)

Jó is ez a csend ott.

A vár egyik kápolnájában üvegkoporsóban egy szép asszony fekszik fekete ruhában, Andrássy Istvánné Serédy Zsófia. S az a szép asszony mégsem tud egészen elaludni, mégsem tud elporladni.

Csodának mutogatják a holttetemet, mely kétszáz éve már ott fekszik mereven, de azért olyan, mintha tegnap temették volna oda. A ruha elporlad rajta idõnkint, új fekete ruhába öltöztetik újra, de nem tud elenyészni, porrá lenni... mintha várna-várna valakire...