KÉKKŐ VÁRA

Amennyire a történelem emlékezik (nálunk bizony rövid emlékezõ tehetsége van annak is), Kékkõ mindig a Balassák vára volt, innen is vették a nemesi elõnevüket.

Bár most is a Balassáké lenne, mert az õsfamiliákból, leszámítva a Hunyadiakat, Rákócziakat és Zrinyieket, a Balassák a legrokonszenvesebbek.

Akadt azokból minden; hadvezér, politikus, poéta, még rablólovag is, de magyartalan érzésû sohasem. Csináltak a Balassa-várakban sok mindenféle rossz dolgot, még hamis pénzt is, de hamis politikát nem.

A kékkõi vár, amely Nógrádmegye felsõ részében van, meredek sziklaormon, két órára Balassagyarmattól, nem sokat szerepelt. Felvonó hídja elõtt ritkán álltak ostromló hadak, faltörõ kosok és ágyúk. Még a török, majd a kurucvilág is nagyobb, említésre méltó kalandok nélkül suhant el a szép kurtosi völgy felett, amely a vár lábainál terül el, árnyas erdõcskével, hímes rétjeivel, kanyargó patakjával. Fent a sziklaorom szelíd gesztenye-erdõben folytatódik.

Csupán egyetlen olyan esemény fûzõdik a várhoz, amit a krónikaírónak nem szabad homályban hagynia, ami a dicsõ vitéz Balassa Imrével történt.

Valamiért megharagudott egyszer a feleségére, összefeleseltek, méregbe jött, állati dühében átfogta a szép Palásthy Krisztina derekát, de nem ölelésre, hanem fölemelte és a nyitott ablakon át lehajította a rémítõ mélységbe. Az asszony természetesen szörnyet halt.

No, ezt idáig megcselekedte egyszer, ha jól emlékszem Csicsó vár ura is, - hanem ami ezután következik, az már egészen új és eredeti eljárás.

A király meghallotta szegény Palásthy Krisztina rossz végét, nagyon fölháborodott emiatt s titkos megbizatásban küldött egy wallon csapatot, Schramm Mátyás kapitány vezénylete alatt, hogy vizsgálják meg a szállongó hírek mibenlétét és ha csakugyan úgy bánt volna feleségével a hatalmas várúr, fogják el és szállítsák Bécsbe.

Egy májusi estén érkezett meg a wallon csapat Kékkõ alá.

A semmit nem gyanító Balassa lebocsátotta elõttük a hidat, illõ vendégszeretettel.

Lent a legénységet vendégelte meg, fent pedig a kapitánynak csapott pompás vacsorát.

Hanem hovatovább mind jobban gyanakodni kezdett a gazda. A várnagya megsúgta neki, hogy a berugott katonák egyben-másban elszólták magukat, maga a kapitány is gyanúsan viselkedett s megérlelte Balassában a hitet, hogy ezek rosszban járnak.

S mikor vacsora után Schramm kérdezõsködni kezdett a gazdától a vár úrnõje felõl, akkor már megbizonyosodott.

- Nincs feleségem - mondá Balassa.

- Hogyan? - kiáltott fel a kapitány, mintha csodálkoznék - én mindig azt hallottam, hogy kegyelmed nõs ember.

- Meghalt a feleségem.

- Meghalt? Ah! Mi baja volt szegénykének? - ravaszkodott a kapitány.

- Az a baja volt, hogy leesett az ablakon száz ölnyi mélységbe.

Schramm uram hüledezve összecsapta a kezeit.

- Lehetetlenség! És hogy történt a szerencsétlenség?

- Elmondom kegyelmednek a legnagyobb õszinteséggel. Épen így vacsora után voltunk, ahogy most, az ablak ki volt nyitva, ép úgy, min most... valami családi ügyet magyaráztam a feleségemnek, úgy, ahogy ezt most kegyelmednek. Az asszonynak rossz nyelve volt, belekotyogott, valami szúrós szót mondott, én is egyet, erre meg õ mondott vagy hármat, dühbe jöttem, hozzá lépek így és azt mondom neki „meghalsz”, átfogom a derekát, úgy, ahogy most kegyelmedét, fölemelem, így ni s azzal zsupsz... egy erõs lökéssel kidobom az ablakon... úgy ahogy most téged, te gazember.

De ezt az utolsó szót már nem hallotta a wallon kapitány, mert akkor már menthetetlenül szállt alá a mélységbe. Még a meglepetésre sem volt elég ideje. Bezzeg majd csodálkozhatik a másvilágon.

Így menekedett meg a pallostól Balassa Imre. Hanem nyergelt is rögtön, s még az éj sötétjében elhagyta várát, hogy minél elõbb künn legyen Lengyelországban.

A király elképedt, mikor meghallotta az újabb csínyt s mindjárt kimondotta a fej- és vagyonvesztést.

Hanem hát a feje jó helyen volt Balassának, csak a javait szedte el a kincstár.

Tizenöt esztendeig bujdosott, míg végre kegyelmet kapott, hogy visszatérhet és elfoglalhatja a javait.

Megõszülten, megtörten indult vissza a bujdosó Balassa, de áldotta az Istent, hogy megláthatja még a hazát.

Lóháton jött Lengyelország felõl. Nem olyan sebesen már, mint ahogy kifutott, pedig most jobban sietett, de öregember alatt már nem úgy megy a ló.

Egy heti lovaglás után végre egy reggelen megpillantotta a kékkõi vár ormát.

Szíve nagyot dobbant az örömtõl. Nagyobbat mint kellett volna. A viszontlátás édes érzelmei megártottak neki. Az a bizonyos ablak, nem nagyobb innen messzirõl, mint egy szem, ránézett és megölte. Szélhüdés érte s holtan hanyatlott le lováról.

Most aztán nagy pör keletkezett a kincstár és Balassa-familia közt.

A kincstár azt állította, hogy a számüzetésben halt meg Balassa Imre, mielõtt még elfoglalta volna birtokait - tehát azok most a kincstárt illetik.

Ellenben a Balassák azt állították, hogy az a föld, amelyen lováról lerogyott, már az õ birtoka volt - tehát már otthon halt meg.

E körül folyt a kötekedés vagy harminc esztendeig. Tanukat állítottak pro és kontra, replikáztak, duplikáztak, míg végre a Balassák nyerték meg a pört, amely ekként szerencsésen végetért, az akkori ügyvédek nagy szomorúságára.