SOMLYÓ VÁRA

ABAFFY MIHÁLY URAM RAVASZSÁGA

A Magura Hegység hármas bérce olyan, mintha az ország címerébõl a hármas halom lenne. Ez alatt porladozik a somlyói vár, amely a fellegvárból, az erõdbõl és a tulajdonképeni várból állt.

A somlyói vár sohasem volt valami nagy erõdítmény, hírét, nevét is onnan veszi, mert a Báthory-ház somlyói ágának (s ebbõl támadtak fejedelmek és a nagy lengyel király) nemesi elõnevéül szolgált. A Báthoryak bölcsõje a somlyói vár, amelyet egykor Báthory László szerzett, a felesége, Pókay Anna útján.

A Magura hegységgel szemben meredezõ „Púpos” hegy oldalában ma is mutogatják a szilágy-somlyói lakosok azt a kis barlangot, ahol az õskorban egy sárkány-kígyó lakott, amelyet a Báthoryak õse ölt meg. Innen is van a címerükben a három sárkányfog. Természetesen monda az egész. S hogy több legyen eggyel a csodadolog, ott van a Magura völgyében a „Pokoltó” is; egy kis tavacska, melynek a néphit szerint nincs feneke. Aki beleesik, csak a pokolban áll meg. Ez a legbiztosabb útja a pokolra jutásnak.

A vár a Báthoryak idejében élte fénykorát; ezek szívesen tartózkodtak itt, s egyre építgették, szépítgették. Maga a lengyel király és testvérei is itt születtek és a somlyói ág utolsó gazdag örökösnõjét, Báthory Zsófiát is itt kérték ki II. Rákóczi György erdélyi fejedelem részére. Történelmi eseményeket azonban Somlyó nemigen élt meg, mert ez az eldugott hely nemcsak hogy a hadak útjába nem esett, de egy csomó vár: a nagyváradi, székelyhídi, ecsedi, erdõdi és szatmári erõdök valóságos védõgyûrûvel vették körül.

Egyetlen egyszer közelítette meg az ozmán uralom fénykorában egy jókora török csapat, amirõl ijedten értesítette az „Õrhegyen” állandóan tartózkodó õrszem a vár Somogyi nevû parancsnokát.

Somogyi uram maga is meghökkent, alig volt néhány szál ember õrsége: itt bizony a védelem lehetetlenség.

- De hát mit csináljunk? Fölvonassuk a csigahidat? - kérdezték az udvari cselédek.

- Hasztalan. Az csak gyerekjáték! - felelte a várparancsnok s kétségbeesetten tördelte kezeit.

- Mennyi lehet az az ellenség? - kérdezte most Koczka Gábor nevû dobos.

- Lehetnek vagy négyszázan, - világosította fel az õrszem.

- No, akkor szüret - kiáltott fel a dobos. - Elkergetem én azokat egymagam.

A többiek nagy szemeket meresztettek Koczka Gáborra, hogy talán megbolondult.

De Koczka jól tudta, mit beszél. Fogta a dobot, s elballagott vele a völgybe, ahol elkezdte teljes erejébõl verni.

A dobszó ezerszeresen visszhangzott a Magura völgyeiben. Azt vélték a hegyek mögül közelgõ törökök, hogy óriási táborba találnak belebotlani, ahol több a dobos is, mint náluk a harcos és olyan szépen visszafordultak, mintha Koczka Gábor uram diktálta volna nekik. Még tán ma is szaladnak, ha valahol meg nem álltak.

A Báthoryak kihaltával a vár is nagy hanyatlásnak indult. I. Apaffy Mihály idejében már inkább hadi raktárul szolgált s az egyik részében halálra ítélt közönséges gonosztevõk, gyilkosok, gyújtogatók raboskodtak. Olyan hely volt, mint mostan Illava. Még a gazembereknek is csak a söpredékét, a legalját zárták Somlyóra.

Ebben az idõben a krónikák szerint Tapolcsányi Ferenc uram volt ott a várnagy. Egy éjjel azzal költötték fel õ kegyelmét, hogy megérkezett Gyulafehérvárról a hóhér.

Legott felkelt és felöltözködött.

- Mi baj van? - kérdé a bakótól.

- Alkalmasint munka lesz, mert parancsot kaptam, hogy ide jõjjek.

- Az lehetetlen. - Rab ugyan van vagy huszonkilenc, de még egy ellen sincs ítélet.

- Hm, azt én nem tudhatom. Az én parancsom a fejedelemtõl jön.

Erre aztán nagy tûnõdések és fejtörések mellett megint levetkõzött Tapolcsányi uram és elaludt. De csakhamar megint felrázták.

- Egy szekér van itt a fejedelem õnagyságától és egy staféta.

- A fejedelemtõl? - hebegte. - Mit parancsol õ nagysága?

- Keljen fel kegyelmed azonnal és jöjjön ki az udvarra, ahol a szekér van, - mondta a fejedelmi megbízott suttogva. - Ott megtudja a többit.

Egy nehéz láda volt a szekéren, s abban, mikor felbontották, tíz rendbeli aranytól, ezüsttõl csillogó fõúri öltözet. A kihímezett csipkés ingtõl kezdve egész a kócsagos, bogláros kalpagokig, csalmákig. Fölséges szattyán csizmák, aranyos sarkantyúkkal, bíboros dolmányok, drágaköves gombokkal.

- Kié ez a nagyszerû ajándék? - kérdezte a várnagy csodálkozva.

- Ebbe felöltöztet kegyelmed tíz rabot.

- Rabot? - hüledezett õkegyelme. - Hiszen soh´ se volt ezeken egy becsületes ruhadarab. Mind ágrólszakadt tolvajok és gyilkosok. Ne tréfáljon velem kegyelmed.

A fejedelmi megbízott megmutatta Apaffy parancsát, hogy a várnagy mindenben engedelmeskedni tartozik a parancsainak s titokban tartani mindeneket, fejvesztés terhe alatt.

Mit volt mit tenni, mint nyomban felöltöztetni a rabokat a ragyogó köntösökbe. Azok ugyancsak csodálkoztak. Szuricska János, a megrögzött híres nagyenyedi tolvaj, mindjárt le is szaggatta a saját dolmányáról az aranygombokat és elrejtette a börtön falába vájt lyukba. Annyira vérében volt a lopás, hogy önmagát is meglopta.

Nagy ujjongás támadt közöttük, mikor ilyen díszben látták egymást.

- Mi lehet ez, atyafiak? - tanakodtak egymás közt. - Talán megbolondult a fejedelem?

- Hátha megesett rajtunk a szíve? Látta, hogy szegény embereknek nem vagyunk alkalmatosak és most megtesz bennünket fõuraknak.

Eltalálták, félig. Ott künn a hóhér ezalatt kopácsolta a vérpadot a legényeivel. Mire megvirradott, már készen volt. De jó is, hogy sietett, mert alighogy elvégezte, ismét dörömböztek a várkapun.

- Hej, ki van odakünn?

- Nem kisebb személy, hékás - felelte egy hang kívülrõl - mint maga Teleki Mihály uram és a török császár biztosa.

Persze, hogy rögtön nyílt a kapu s hajadon fõvel fogadta az õrség Teleki uramat, az Apaffy hatalmas miniszterét.

Néhány kocsin jöttek. Naláczy uram és a török császár biztosa, egy pocakos Tahir nevû csausz. A másik kocsin Pataki uram ült, az országos ítélõmester és Krista Mihály, a kancellista; egy pár udvari drabant ült a harmadik kocsiban.

Teleki Mihály legott félrehítta a várnagyot.

- Fel vannak a rabok öltözve? - suttogta.

- Igen.

- Helyesen van. Ki fogunk belõlük végeztetni néhányat, érti-e kend? Az ítélõmester olvasni fogja a neveket, aztán ha egy-egy nevet kiált, kegyelmednek helyén legyen az esze, ne törõdjék semmivel, csak hozza a rabok közül azt, amelyik a kezeügyébe esik. Érti-e?

- Megértettem.

- No, hát lássunk hozzá.

A vérpad már készen volt, a hóhér is a bárdjával. Teleki Mihály uram két széket hozatott a maga és a csausz számára. A többiek hadd nézzék állva a kivégeztetést.

Az ítélõmester elkiáltotta az elsõ nevet:

- Bánffy Gábor!

Erre aztán elõvezették Valics Juont, aki az apját gyilkolta meg, s akin csak úgy tündökölt a sok boglár és csak úgy zörgött a rengeteg arany csatt.

A hóhér suhintott egyet és leesett Juon feje.

A csausz pedig felírta a noteszkönyvébe ékes török betûkkel: Bánffy Gábor.

Az ítélõmester új nevet kiáltott:

- Béldi István!

Nemsokára a Béldi István feje is legördült. (Tulajdonkép Pató Marcinak hítták a kivégzettet, a mordályégetõk bandájából való volt.)

A csausz megelégedetten mosolygott. Hát még mikor aztán sorba jöttek Erdély legfényesebb nevei: Kemények, Zeykek, Bethlenek.

Midõn végre a tizedik vére is szétfreccsent, a fölbukkanó nap sugarainál, Teleki Mihály ünnepélyesen fölkelt és megszorongatta a csausz kezeit.

- Most immáron eleget tettünk a felséges szultán parancsának.

Mire a csausz kötekedve jegyezte meg:

- A felséges szultán mintegy tíz fõúr kivégeztetését követelte a példaadás végett az iránta tanusított engedetlenségért, és a „mintegy” alatt tizenegyet is kívánhatna az ember.

- Igen, de kilencet is.

- Jól van jól, de én a tizenegyhez ragaszkodom.

- Hm, akkor én meg a kilenchez.

- Felebbezzük a dolgot a nagyvezirhez - mondta a csausz - ha õ kerekszámban tíznek mondja a „mintegy tízet”, én nem bánom, még azt se bánom, ha kilencnek mondja.

- Jól van! - felebezzünk - szólott Teleki Mihály - de akkor támassza fel nekem elõbb csausz uram a tizedik lefejezett urat. Ahol van ni a törzse... és imhol a feje...

Erre aztán elnevette magát a csausz és aláírta a jegyzõkönyvet, hogy az õ jelenlétében eleget tettek a felséges szultán kívánságának.

Ilyen bolond dolgok is történtek valamikor azokban az idõkben, amiket mi sóhajtozva „régi jó világnak” nevezünk.