VENETURNÉ VÁRA

A CINKOTAI KÁNTOR ESETÉNEK MÁSA

Venetur egyszerû szegény kurta nemes ember volt a szép Háromszékben. Éppen a lencséjét fogyasztotta egy nap (vagy ötszáz esztendõvel ezelõtt), mikor rákopogtatott a vendég egy kiváló személyében. (Kiválónak hívják Székelyországban az idegent.)

- Adj Isten jó napot, nemes uram.

Fiatal utas lépett be, porral lepetten, de vidáman.

- Fogadj Isten, - szólott a gazda - kerülj beljebb, ha fáradt vagy, pihenj meg hajlékomban, ha éhes vagy, ülj mellém a tálhoz.

- Azt sem kérdezed ki vagyok.

- Mi közöm hozzá. Elég ha tudom, fáradt vagy-e vagy éhes?

- Mind a kettõ vagyok.

- No, akkor ide izibe a tálhoz, szógám. Hanem megállj csak, hová való vagy mégis?

- Budára.

- Hm. Nálatok meg szokták trágyázni a földet, hogy jól teremjen? Nekünk amúgy is jó. Megállj hát egy kicsinység, kiszaladok a konyhára és megtrágyázom valahogy ezt a lencsét.

Venetur csakhamar zsírt olvasztatott, füstölt kolbászt hozott le a kéménybõl, megöntötte zsírral s megtrágyázta kolbásszal a sovány eledelt, mielõtt a vendéget hozzá ültette volna, de bezzeg jól is laktak aztán belõle úgy, hogy alig bírt szuszogni gazda és vendége.

A zsíros ételre bor is kellett, nosza a szolgálóját elindította legott Venetur a kocsmába és minthogy hitele nem volt, az ünneplõ mentéjét vitte a leány a hóna alatt, a másik kezében meg a kancsót.

A kancsó visszajött tele, de a mente ott maradt. A vendég az ablakon át jól megfigyelhette ezt a szegénységet.

Nagy, meleg barátságot ittak aztán és a vendég meghítta a gazdáját, látogassa meg nemsokára Budán. Venetur parolát adott rá.

- Hát hol lakol ott, szógám, és ki után tudakozódjam?

- A várban lakom, íródiák vagyok a királynál. Csak Pál diák után kérdezõsködjél.

A székely megtartotta a szavát, a jövõ tavaszra elindult Budára, felkeresni Pál diákot. Könnyû volt megtalálni. A strázsán már tudták, tízen is ugrottak, hogy vezessék.

Sok szobán keresztül hurcolták õkelmét, míg végre az egyikben ott állott Pál diák testestül, lelkestül.

- No, szógám, itt volnék - kiáltotta vidáman a székely nemes, - csakhogy rád akadtam.

Pál diák leültette, nyájas szavakkal kérdezõsködött a háromszéki dolgokról: hogy áll ott a világ, mit csinálnak Apor uraimék, hát a szép Damokos leány férjez ment-e már? Iszik-e még nagyokat Kökösy uram? Megházasodott-e már Pótsa Dávid? Verekednek-e egymás közt a Mikó fiúk?

Addig-addig beszélgettek, hogy egyszer csak megterítettek a másik szobában s jelenteni jött egy lakáj:

- Felséges uram, kész az ebéd.

Venetur csodálkozva nézett szét, hogy kit szólítanak itt „Felségesnek”.

Pál diák észrevette s csakhamar kituszkolta vendégét maga elõtt az ajtón az ebédlõterembe, ahol karéjban álltak a fényes öltözetû nagyurak, s mélyen meghajoltak a belépõ diák elõtt.

- Ejnye, szógám - förmedt fel Venetur - hát mi ez? - Majd zavartan, habozva tette hozzá: - Csak tán nem te vagy az izé... a király?

Pál diák mosolygott.

- De bizony én vagyok véletlenül.

Venetur a fejét vakarta.

- No, még így sem jártam életemben. Ejnye, ejnye!

Tetszett a királynak, hogy a góbé nem esik térdre, mint más ember, hanem csak csodálkozik, s a csodálkozás egészen elfojtja benne az ijedelmet és hódolatot.

Asztalhoz ültették aztán, a király mellé, aki váltig kínálta a legjobb ételekkel és a legfinomabb tokaji borokkal.

Ízlett is Veneturnak minden.

- Most pedig jön a legjava, - szólott a király az ebéd végén a fõurak felé fordulva - de abból ti nem esztek, az egészen az én Venetur barátomnak készült, viszonzásul a lencséért, amellyel engem oly jó szívvel megvendégelt.

Egy görnyedõ szolga cipelte a roppant tálat és odatette a székely elé.

Telisdeteli volt arannyal. Úgy csillogtak ott a szép körmöci sárga csikók, mint a székely nemes szemei.

- Ez a tied, Venetur. Ez a lencséért van. Hanem megállj csak, majd én is megtrágyázom egy kicsit.

Kivett a zsebébõl egy marék drágakövet, gyémántot, smaragdot, keleti gyöngyöt s megszórta vele a tál tetejét.

- Mi is zsírozzuk ám az ételeket, Venetur barátom.

De már erre a nagy kegyre csakugyan térdre borult Venetur.

- Megállj! - folytatta a király. - Még tartozásban vagyok a mentéért, amelyet zálogba küldtél a kocsmába.

S ezzel levette a saját drága csattos mentéjét és a Venetur nyakába akasztotta.

- No urak ti is, - intett közben a fõuraknak.

Azok is hát Veneturhoz járultak s nehéz aranyos, ezüstös felöltõiket ráhányták, miközben meg-megtudakolta némelyek:

- Bírod-e még?

- Bírom bizony, akár hazáig! - felelte a góbé boldogan.

El is bírta, haza is vitte a sok mentét, kincset és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez. De bíz aztán azt csak a felesége fejezhette be, azért hívják a „Veneturné várának”.

Ez hát a székely mondák szerint a Veneturné várának eredete.

A dolog feltûnõen hasonlít a cinkotai kántor esetéhez. Mindegy, hátha Veneturral is megtörtént? Ki tudja! De ha mind a kettõ igaz, akkor ugyan nem igen volt érdemes, hogy az ember valamire való ruhát vegyen fel, ha a Mátyás udvarába ment, ahol ilyen tréfákat csinált az urak mentéivel a király.

A Veneturné vára közel van Berendhez, az oláh határszélen. Maradványai mutatják, hogy valaha erõs volt.

Nagy események nem fûzõdnek hozzá. Híre nincs a történelemben. De hát egy tál lencséért bizony untig elég ennyi is.