ÉRSEK-ÚJVÁR

Majdnem minden várhoz tapad valami esemény. Holics várából Bakics Péter, Detrekeõ vár ura, elrabolta a Révay Ferenc uram nejét, Forgách Zsuzsannát. Galgóc várában ott van a Lehel tornya, amelyet a marahánok ellen viselt háborúban építtetett a nagy kürtû vezér s amelyben el is van temetve. Nyitra-Zsámbokréton napokig tartózkodott Róbert Károly, midõn hadai Csák Máté ellen harcoltak. Egy hû solymára ide hozta meg hírét a gyõzelemnek; lihegve érkezett a csatatérrõl, s kétélû kaszáját, amellyel viaskodott, tölgyfakoszorúval ékesítette. A király megörült a hírnek s a hírhozót nyomban ott megtette nemes embernek, „Zsámbokréthy” névvel s címerébe adta a kétélû kaszát. Sempthe várát 1657-bõl egy hõs asszony, Cséfalvay Pálné teszi emlékezetessé, akit a törökök elraboltak, de aki azokat útközben, amíg aludtak, leölte. Drégel nevét Szondy György dolga tartja. Tátika, Somlyó, Csobánc romjait a költõ regéi aranyozzák meg.

Egyszóval valami apróság minden várral történt, de nem mindeniknek adhatunk helyet könyvünkben. Csak a kiválóbbakra szorítkozunk.

Ezek között is elsõ helyet érdemel Érsekújvár, amelyet 1540 táján Várday Pál, esztergomi érsek építtetett a törökök ellen, a Nyitra vize partján Leék, Görög, Gugh és Nyárhíd falvak összeszögellésénél.

Eleinte csak gúnyolódtak a prímással:

- Papi vár. Misékkel fogják védeni.

De késõbb a legfontosabb hadiponttá nõtte ki magát, amelyért folytonosan versenyeztek, majd a török, majd az ausztriai ház, majd a hadakozó erdélyi fejedelmek. Az egész XVII. században szinte szakadatlanul folytak a harcok Érsekújvár kapui elõtt.

Rudolf királytól elvette a várat Bocskay István, Bocskaytól megint visszaszerezte az osztrák 1607-ben, az osztráktól újra elhódította Bethlen Gábor, amikor az õrség adta fel, miután elfogta és lefegyverezte saját parancsnokát, Koháry Pétert.

Az osztrákok nagyon fájlalták a vár elestét s a császár Bucquoi vezért bízta meg a visszahódítással:

- A vár a mienk legyen, - mondta a császár, - akármennyi vérbe kerül is. Sõt a pénzt sem sajnálom.

Bucquoi nagy haddal indult ellene, és hét hétig ostromolta roppant erõvel.

Már ingadozott a vár, feladási hírek szivárogtak ki az ostromlottak körébõl s ezer kimerülési jel mutatkozott. Bucquoi boldog volt, csak egy dolog keserítette, hogy a hódítás dicsõségét és a zsákmányt meg kell majd osztania a magyarokkal.

Az irigység rossz tanácsadó. Elõhívatta a magyar tiszteket és így szólt, mivel õ volt a teljhatalmú:

- Önöket hazabocsátom. Nincs semmi szükségem a csapataikra.

De ezzel az elhamarkodott lépésével ugyancsak megjárta, mert alig néhány napra rá ott termett ötezer huszárjával Horváth István s megtámadta Bucquoi uramat, akinek német zsoldosai nem bírtak elegendõ ellenállást kifejteni. Szétszórták õket, mint a polyvát, magát Bucquoi-t is leterítette egy Csongrádi nevû katona fegyvere. Szerencsés lövés volt: nemességet és uradalmat hozott Csongrádinak.

1663-ban török kézre került a vár s huszonkét évig nyögte a félholdat, míg a törököktõl gróf Caprara Aeneas nagy vérontás közt visszavette.

De úgy volt megírva a csillagokban, hogy a császár sem bírhatta sokáig.

Jött II. Rákóczi Ferenc s az õ hatalmába került a vár. Itt székelt Bercsényi Miklós sokáig, ideállította a bástyákra a híres rézágyúit amelyet az értéküket vesztett „pro libertate” („a szabadságért”) feliratú garasokból öntetett, s ezt a feliratot vésette rá:

Numus eram patriae, nervus belli arque moneta,
Nunc libertatis vindico jure boans.
A haza pénze valék, harc eszköze és emelõje,
Most a szabadságnak dörgve vívom jogait.

Rákóczi leveretése után az osztrák lerontatta a várat: hogy soha többé ne lehessen másoké.