KIRÁLYOK VÁRA

VISEGRÁD

Ami most a képviselõi „mandátum”, az volt régenten a vár. Minden szegény ábrándozó fiú álmaiban ott szerepelt végpontnak a vár. A középkori karriérhez mintegy hozzátartozott: alacsony viskóból elindulni egy szál karddal és sok viszontagság után várat szerezni.

Pedig az ilyesmi nem volt kis feladat. A királyt kivéve, akirõl fenn is maradt a közmondás: „Könnyû a királynak várat szerezni”. A hatalmas fõurak sokszor maguknak éltek, de okvetlenül a királynak haltak. A kincstár kezébe sûrûn hullottak a várak, kivált hadjáratok idején, a kihalt nemzetségektõl.

Más ember fiának azonban nehezen ment a várszerzés, mert vagy építeni kellett, mint Bebek Máté uramnak, aki a XIII. században annyi pénzt talált a Krasznahorka alatti téren, hogy egyszerre hét várat épített belõle, vagy kapni kellett a királytól, vagy elvenni haddal olyantól, akinek van, vagy pedig beleházasodni valami várba.

Ez utóbbi volt a legkönnyebb. Ezt cselekedték az emberek, mióta a világ világ, a legszívesebben. Még olyan hatalmas család is, mint a Habsburgok, házassággal szerezték országaikat s innen a találó mondás: „Bella gerant alii, tu felix Austria nube!” (Hadakozzanak mások, te, szerencsés Ausztria, házasodjál.)

Visegrádhoz még könnyebben jutottak a magyar fejedelmek: a honfoglaláskor itt találták készen. Visegrádot, mint neve is mutatja, a tótok építették, még pedig nem olyan értelemben, ahogy ezt most Budapest felõl szeretjük tréfálkozva mondogatni: nem mint napszámosok, hanem mint urak. Régenten tótból lefordítva „magas vár” (latinul „altum castrum”) néven fordul elõ az okmányokban. Semmi kétség, hogy már ezer év elõtt is ott állott azon a fönséges bércen, amely a Duna tükrében nézi magát s amely regényes hegyektõl övezetten, a szelíd természet bájával telt öbölbõl nyúlik fel merészen az égnek.

A szép királyi vár egy alvárral és egy védvárral volt biztosítva, úgy, hogy sok ideig bevehetetlen várnak tartották, mint késõbb Komáromot.

Ámbár a várak bevehetetlensége minden idõben csak önámítás volt s legjobb esetben a Bem okoskodása.

- Ha bevehetetlen a vár, akkor úgysem veszi be az ellenfél tõlünk, ha pedig beveszi, akkor nem bevehetetlen, tehát visszavehetjük tõle.

Visegrád leginkább a vegyes házbeli királyok alatt virágzott. Az Árpádok is sokszor megfordultak ott, sõt Salamon „ült” is benne másfél esztendõt. A tornyot, ahol el volt csukva, máig „Salamon tornyának” nevezik.

De legjobban szerette ezt a helyet Róbert Károly, aki a vár aljára pompás palotát épített s állandóan benne lakott. Egész palotasor volt akkor Visegrádon; a fõuraké, akik a királyi udvar fényét vetélkedve emelték.

Oláh Miklós érsek, aki már csak Mátyás halála után láthatta Visegrádot, mint szemtanú elragadtatással ír róla: „Bámulatra méltók voltak a függõ erkélyek, a dísz- és vadaskertek, az alabástrom és márványmedencés szökõkutak, amelyeket múzsák szobrai vettek körül. Négyszáz szobája volt a palotának, világraszóló fényben úszó. Az istállók márvánnyal vagynak bevonva. A vártemplom három alabástrom-oltárral és egy ezüstsípú orgonával ékeskedik.”

Itt követte el gyalázatos merényletét Kázmér herceg, Ulászló lengyel király fia, a szépséges Zách Klára ellen. A gaz csínyen, amelyben része volt a királynénak is, felbõszült az apa, Zách Felicián, s berontott éles kardjával a királyi termekbe, ahol háznépével éppen ebédnél volt Károly király.

- Életed a lányért, Erzsébet királyné! - s feléje sujtott.

A királyasszony sikoltva hárította el kezével a vágást. Négy ujja leesett.

- Gyermekemért gyermek! - ordította a feldühödt fõúr és a királyfiaknak rohant.

De szerencsére felugrottak a király emberei az asztaltól s felkoncolták a vérig keseredett öreget, mielõtt esetleg kárt tehetett volna a kis Lajosban, akibõl Nagy Lajos lett.

1335-ben olyan pompát látott Visegrád, aminõ még se azelõtt, se azóta nem volt Magyarországon. Keleteurópai értekezlet volt Károly királynál. Megjelent: János cseh király számos vitézével, III. Kázmér lengyel király a mesés fényû lengyel urakkal, Rudolf szász herceg, Boleszláv liegnitzi és Vladislav lanctritzi herceg, bíborba öltözött csatlósokkal, úgyszintén a német lovagrend meghatalmazottjai. A hadi játékoknak s az udvari ünnepélyeknek nem volt vége, hossza. A castelai püspök ilyen nyilatkozatra fakadt: „Aminõ Visegrád, olyan csak a paradicsom lehet”.

Visegrádon tartották királyaink, ami a legféltettebb javuk volt: a koronát és a kényes rabjaikat. Ide tette fogságba I. Lajos a nápolyi herceget, Mátyás király pedig a Podjebrád cseh király fiát és Vitéz János esztergomi érseket.

Sõt úgy is esett, hogy ahol a korona volt elcsukva lakattal, oda került maga a koronás fõ is, lakat alá.

1401-ben, április 28-án, Budán a rendek Zsigmond király elé járultak és szemére hányták törvénytelenségeit.

- Hát mit akartok velem tenni? - vágott közbe türelmetlenül Zsigmond, mert elunta a hosszadalmas panaszkitöréseket.

- Fogollyá teszünk, - mondá a nádor.

- Itt vagyok, fogjatok meg, de ne beszéljetek annyit.

Így került fogságba Zsigmond Visegrádra, ahol egy félszázad elõtt rútul bántak el szegény II. Károllyal, akit a Forgách Balázs csákányütéseitõl vérbe fagyva, félig holtan szállítottak Budáról Visegrádra.

Erzsébet királyné a rabhoz küldte udvari orvosát, hogy az mindennap küldjön csatlóssal Budára üzenetet a sebesült hogylétérõl.

„Sebei nem gyógyulnak. Nem él meg.” - Ez volt az elsõ üzenet.

A második, harmadik üzenet is ez volt, csak napok mulva fordult meg a dolog.

„Sebei gyógyulnak. Megél.”

A szegény doktor, aki nem értett a politikához, komolyan vette a maga gyógyítását, meg se álmodhatta, hogy most már éppen azért nem él meg. Egy éjjel megfojtották börtönében.

Mátyás halála után, mint minden, Visegrád is hanyatlani kezdett. Ulászló alatt elpusztult a négyszáz szobás palota. II. Lajos már csak annyira becsülte, hogy egyik szeszélyes percében 1518-ban odaajándékozta - a szakácsnéjának.

Megtört a fenséges fellegvár varázsa is. A két következõ zavaros században sokszor cserélt urat õ, a „bevehetetlen”. Hol elfoglalta a török, hol ismét visszavették tõle. Ép úgy vándorolgatott, mint az apró pipogya várak, míg végre I. Lipót, mert bizony õfelségének nem igen telhetett a magyar várakban valami nagy öröme, kiadta a rendeletet, hogy „szét kell hányni Visegrádot”.