A VÁRAK KIRÁLYA

Ha Hunyadi János nem tett volna semmit, csak azt, hogy õ nevelte Mátyás királyt, már azért is híres lenne.

Vagy ha nem tett volna egyebet, mint hogy õ építette fel Vajdahunyadot, már abból is ráismernének, hogy nagy embernek kellett lennie, aki koránál magasabban szárnyalt.

De hát Hunyadi János cselekedett még egyebet is. Szent István királytól kezdve le egészen Deák Ferencig, keresztül-kasul nyitogathatjuk, fürkészhetjük történelmünk fiókjait, míg egy olyan nagy alakra találunk, mint Hunyadi János. Azaz, hogy nem találunk.

Minden csodálatos, ami keze nyomát viseli. Még ez a vár is, amely a Zalasd vize feletti sziklán kevélyen hirdeti a középkor fényét, mûvészetét és ízlését.

Szinte megismerni, ki mit épített e hatalmas, tündér szépségû várból.

Ezek a karcsú tornyok, a csúcsíves építészet remekei, ezek a szép cirádás erkélyek, e gyönyörû kidudorodások, ezek Hunyadi Jánoséi.

A rendetlen, összegyömöszölt bástyák, erõdök, szembosszantó melléképületek a Bethlen Gábor meg a többi tulajdonos kezenyoma.

Mert sok kézen járt a vár. Mátyás király fiára, Corvin Jánosra hagyta, aki itt tartotta egyszerû udvarát, amelyben Fráter György is apród volt.

Corvin már ekkor felismervén a fiú nagy tehetségeit, és mondogatta:

- Keserves lesz még ez a te buksi fejed Erdélynek, ha idejekorán le nem szelik.

Corvin halálával nejéé lett a vár, majd zálogképpen (tizenkétezer forintban) az enyingi Törökökhöz jutott, ezek kihaltával pedig a fejedelemre, Bethlen Gáborra szállt.

Egy Bethlen-leány (Katalin) révén, aki a kalandos Zólyomihoz ment férjhez, Zólyomiaké lett Vajda-Hunyad, akik, apa és fiú, fejedelemségre vágyakoztak: börtönbõl börtönbe vándoroltak s elkobzások útján a vár kézrõl-kézre járt.

Apaffy Mihály uram õ nagysága „holmi tartozások” fejében Thököly Imrének adta.

De Zólyomi Miklós sem pihent s a portánál örökké mozgatta a maga dolgait.

Apaffy uramra nem egyszer ráreccsentettek. Egy eredeti levél fenn is maradt.

Atyámfia!

Zólyomi a fényes portánál panaszkodott, hogy Hunyad vára Thökölynél van. Barátom uram, ez nem illett. A dicsõséges szultán parancsa, hogy Zólyominak minden vagyona visszaadassék. Ezt tehát megértsd.

1667 június 15-én

Kara Musztafa, kaimakám.

A jámbor természetû Apaffy (akivel ilyen hangon beszélgettek a szultán vezérei) ijedten rohant Teleki nyakára a levéllel:

- Lássa Teleki Mihály uram, mit cselekszik.

És Teleki Mihály uram látta is, - mert jól tudta, hogy Kara Musztafa levele csak annyit jelent: „Küldjetek ismét egy kis pénzt.”

Vitte is rögtön a levelet Thökölyhez.

- Láthatja kegyelmed, mit kell csinálni.

Thököly is látta; mindjárt összecsomagolt egy pár zacskó aranyat s küldte Telekinek, Teleki pedig Musztafának, miután visszatartott a maga számára is valamicskét.

Így ismétlõdött ez igen gyakran, míg végre Zólyomi halálával teljesen háborítatlanul székelt Hunyadon Thököly, s fényes udvart tartott német õrséggel. Hogy mibõl állt az akkori „fényes udvar”, mutatja a hunyadvári lajstrom, amely szerint a várnak az õrségen kívül a következõ személyzete volt: Egy várnagy, egy gazda, egy számadó, kulcsár, káplán és egy diák. Ezek valamennyien ezerkétszázkét forintba kerültek évenkint.

Talán fölösleges mondani, hogy Thököly Imrétõl is elkobozták s a vár Apaffyé, majd az Apaffyak után a kincstáré lett.

Minden gazdájánál sok viszontagságot állott ki, de megaláztatást csak ennél. A kincstár ugyanis 1852-ben a császári hivatalnokokat szállásolta el a Hunyadiak büszke várában.

Az újabb idõk nem nagyon kedveznek a váraknak. Szerepük elmúlt, mert hasznuk elmúlt. A legerõsebb sasfészkek is leomlottak. Idõk foga, háborúságok zivatara, emberek közönye, gondatlansága, királyok ügyetlenkedése sok vár elpusztulását okozta.

Vajda-Hunyad is sokszor járta már a végét. De hatalmas megalkotója olyan talizmánnal látta el, hogy minduntalan felújúlt. A nagy Hunyadi mûvészetet hagyott lehelni a kövekbe.

A kövek szilárdsága nem mentette volna meg Hunyadot, de a mûvészet lehellete parancsolón hirdeti rajtok: „Nekem meg kell maradnom”.

Áll is; romjaiból régi fényében, alakjában újjáépítették. Talán éppen szakasztott olyan, mint újkorában. Alant a kis Zalasd patak csörög rejtelmesen. Fenn a szép tornyok, fülkés bástyák csalóka igézetbe fogják a vándort.

Mohón tapad szeme a cikcakkos százféle ablakokra, hogy nem jelenik-e meg valamelyikben Hunyadi János sisakos fejével, vállára boruló hullámos hajával, vagy a szelid arcú nagyasszony, Szilágyi Erzsébet, amint éppen szólítgatja valahonnan a gyerekeket: „Laci, Matyi, hol vagytok?”