A CSÁK FÉSZKE

TRENCSÉN

A Vág mentén fölfelé, Beckón túl kitágul a szilaj folyam völgye, óriási hegyek szinte egymásra dõlnek körös-körül keretnek, míg végre Kosztolnánál meredek sziklán megvillan egy hatalmas romvár: Trencsén.

Itt székelt valamikor a leghatalmasabb magyar úr, Csák Máté, aki fittyet hányt a királyoknak és a törvénynek.

A romhalmazban egy-egy kövön a Thurzó címer látszik, másikon a Forgáchok koronás nõalakja domborodik ki, amott a Hunyadiak hollója röpköd, majd a Zápolya- vagy az Illésházy-címer kerül szemünk elé.

A kövek elbeszélik némán, hogy kik voltak ennek a várnak az urai.

A vár udvarán van egy hetvenhat ölnyi mély kút. Ehhez is tapad egy történet.

Trencsén urainak mindenük volt, ami szívüknek, szájuknak tetszett. Csak egy hiányzott s ezt az egyet még Csák Máté sem tudta elõteremteni. Nem volt a váruraknak vizük. Vizet nem adhatott nekik a király, a szikla pedig nem akart adni. Pedig ugyancsak bizgatták elégszer.

Szapolyai István, aki 1475-ben kapta meg a várat, egy portyázásból nagy zsákmánnyal tért meg. Sok lábas jószágot és törököt fogott. Mind a kettõ készpénz; mert a lábas jószágnak jó ára van és a rabokat is kiváltogatják apródonkint.

A rabok között volt egy gyönyörû leány, Fatime; szelid, finom, tartásban, modorban elõkelõ, elbájoló. Nagyon megtetszett Szapolyainénak, Hedvig tescheni hercegnõnek. Elkérte férjétõl a hölgyei közé.

Rá néhány hónapra elõkelõ török úr, Omar basa fia, jelent meg Trencsénben a várúrnál, hogy a török rabokat szeretné kiváltani.

- Azt igen okosan teszed. Olcsón engedem õket.

Megalkudtak az összegben, de a török ifjú még így szólt elõbb:

- Szeretném elõbb látni, hogy mit váltok ki.

- Nézd meg hát elõbb a portékát.

Levezette a rabokhoz. Az ifjú elhalványodott s remegve kérdezte:

- Csak ennyi?

- Nos igen.

- Mind itt van?

- Mind.

- Õ tehát meghalt! - kiáltotta kétségbeesetten.

- Kicsoda?

- Az én jegyesem, Fatime.

- Nem, a feleségemnek ajándékoztam.

- Õt akarom kiváltani, uram.

- Az lehetetlen. Amit egyszer feleségének ad a magyar ember, azt vissza nem veheti többé.

- Annyi aranyat adok érte, amennyit nyom - esengett a bég.

- Elég aranyam van.

- Száz arabs lovat hajtok érte az udvarodra.

- Elég ménesem van, - felelte ridegen Szapolyai.

- Hát mid nincs?

Szapolyai nevetett.

- Vizem nincs jó muzulmán. Fakassz nekem e kõsziklából vizet s én odaadom nemcsak Fatimet, de valamennyi rabot ingyen.

- Add rá nemesi szavadat.

Ezzel nekilátott az ifjú és a rabokkal három hosszú évig vájta a kõsziklát mindig mélyebbre, mélyebbre, lankadatlan erõvel, szívóssággal, míg végre az emberi akarat elõtt meglágyult a kõ is és víz buggyant fel a mélységbõl.

Szapolyai szavát állta: a rabokat szabadon eresztette. A bég testileg megtörve e szemrehányó szavakkal vált meg tõle:

- Vized már van Szapolyai, de szíved nincs.

A Szapolyaiak akkor veszítették el Trencsént, mikor a trónra jutottak. János királytól ostrommal vette be Ferdinánd vezére, Baracskay Pál.

Ferdinánd odaadta zálogba Thurzó Elek országbírónak, a Thurzóktól a Forgáchokhoz származott, míg végre az Illésházyaknál állott meg hosszú évszázadokig.

Sok vidám, rózsaszínû napja volt Trencsénnek; lagzi, menyasszonyvárás, kendõadás. Itt ment férjhez Mária, I. Lajos leánya, luxemburgi Zsigmondhoz. Itt várták a magyar fõurak Podjebrád követeit, s fogadták mesés pompával Mátyás jegyesét. Itt jegyezte el magát Szapolyai Istvánné leánya, Szapolyai Borbála, Zsigmond lengyel királlyal.

A sötét napokból is kijutott. „Álgyúk sokszor dördülének, falak sokszor repedének”, különösen Illésházy István idejében, akitõl el is kobozta a várat Rudolf császár és odaajándékozta a bécsi kereskedõjének, Henkl Lázárnak.

A Csák Máté vára Henkl uramnál!

Minden várúr arcát pirosra festette a harag és a szégyen. Maga Bocskay István azt üzentette Trencsénbe, hogy egy rõffel fogja onnan Henklt kiverni. (Milyen boldog idõ, mikor még csak egy Henkl volt. Most már ezer van.)

1605-ben ostrom alá fogta Bocskay a várat és csakhamar bevette.

Okos ember volt, így gondolkozott:

- Most már kinek adjam? A saját embereim közül valamelyiknek? Ezek mindig marakodni fognak rajta. Ej, odaadom régi urának, Illésházynak.

Legott nyeregbe is ültette csatlósát, keresse fel levelével Illésházyt. A levél így szólott:

„Bevettem Trencsént. Kegyelmedé volt, hát nem adhatom én sem másnak.”

Mire visszaírt Illésházy:

„Nagyságodé volt a vár, most nagyságodé a várúr.”

Hû barátja lett Bocskaynak ezután, s nagyban elõsegítette céljait, mert Trencsén vár nagyszerû ura, úgyszólván a Csák Máté hatalmát érte el, roppant népszerûsége és államférfiúi ügyessége révén.

Egyszer meglátogatta Mátyás fõherceg Trencsénben s bizalmas beszélgetésben elárulta, hogy király szeretne lenni.

- Tegyen meg felséged elõbb nádorrá, és akkor király lesz - mondta Illésházy.

A fõherceg mosolygott.

- Az egy kicsit nehéz. Hanem kegyelmed tegyen meg elõbb királlyá és akkor nádor lesz.

Illésházy meghajtotta magát.

- Ám úgy is jó.

Nemsokára király lett Mátyás fõherceg, Illésházy pedig 1608-ban nádor.

Nem volt tréfadolog sem az egyik, sem a másik, - de mégis könnyebb volt Illésházynak királyt csinálni Mátyásból, mint Mátyásnak Illésházyból nádorispánt.

Mert Illésházy protestáns volt, s a protestánst akkor szívesebben ültették máglyára, mint nádori székbe.