36.

MK - MAUKS ILONÁNK

[Szklabonyán, 1872. július 11.]

Kedves Ilonám!

Megint érzékenykedik. Én nem tudom, mit beszéltek H[orváthék], de akármit mondtak is mihelyt kegyed nem törõdik vele, én sem törõdöm. Teljes életemben a nyilvános közélet embere akartam lenni, és az is leszek. Tudom jól, hogy igen sokat és sokféleképpen beszéltek is már talán rólam, és fognak ezután. Ez a fátum dolga, hogy rólam sokat beszéljenek. Éppen, mint magáról, mert aránylag ahhoz, amennyi kevés tért foglal el, roppant sokat beszélnek kegyedrõl. Például az anyámnak valaki azt beszélte (azaz tudom is, hogy ki), hogy az utcán folytonosan szivarozik, aztán grimaszt vág mindenkire. Egy másik asszony pedig azt mondta: eljár a lutheránus templomba, aztán közbeszól a prédikációba, úgyhogy egyszer a pap, illetõleg a káplán kénytelen volt megállani, hogy ön folytassa a prédikációt. Biz én már nem tudom, hogy az illetõ asszonynéném elbeszélése szerint folytatta vagy nem azután a szent beszédet. A harmadik asszony azt beszélte, hogy egyszer addig táncolt a gyarmati majálison, míg formáliter elájult.

Egyszóval, mindenki tud magáról mondani valami újat, valami meglepõt, valami nem igazat. No de hát ez mind nem tesz semmit, mert én tudom, hogy nem így van, az anyám elõszeretetét pedig (mellesleg legyen mondva, mert az nem is lényeges dolog, hogy az anyám szereti-e vagy sem?) régen meg tudtam nyerni így, ismeretlenül is, a maga számára; úgyhogy már most is nagyon szereti, s olyan gyönyörrel nézem, mint haragszik meg, ha magát szidják az itteni asszonykák, mint például a Kürtösi papné, F.né. N. M.né.

Azonban ez nem is tartozik a dologra, csupán annak illusztrációjául mondom el, hogy mennyi mindenféle bolondot beszélhetnek még rólam is, akiket imitt-amott megsértettem, ha még a tisztelt M[auks] atyafiság is, akiknek még soha egy hajszálát sem görbítettem meg, s kiket sokkal ostobább firmáknak ismerek, mintsem hogy valaha szóba álljak velök, hacsak azért nem, hogy egyet nevethessek a paraszt úrhatnámság ezen drasztikus torzalakjain, mert mellesleg mondom, majd agyon kacagom néha magamat azon a jeleneten, mikor egyszer V[eres] J[ános] maguknál magyarázta a magas állami politikát és, hogy milyen nagyszerû volt a Jókai beszéde.

- Hát mit mondott? - kérdezte tõle valaki.

- Nem lehetett abból, édes pajtáskám, egy szót sem meghallani, olyan nagy lárma volt, felelte a nagyra hívatott férfiú.

Hát még mikor P[lachy] Zs[igmond] tagja volt az összeíró bizottságnak, aztán elkezdte a kaszinóban magyarázni az 1848. I. t. c. értelmezését: no, ha még akkor sem ájultam el a nevetéstõl, most már vértezve vagyok mindenféle kacagógörcsök ellen.

Istenem, hát lehet annál komikusabb dolog a világon, mikor ez a két ember mégis azt hiszi magáról, hogy õk »okos emberek«. Ha, mondom, ez a tisztelt atyafiság is, annak dacára, hogy semmit se csinálok nekik, folytonosan ellenem beszél maga elõtt, hogyne beszélne a többi ember. Sõt a M[auks] hazafiak odább is mennek. Azt beszélték valahol, hogy én illetlenül viselem magamat irányukban, tehát õk is fel vannak jogosítva magukat illetlenül viselni irányomban. Az már tökéletesen igaz. Én nem is kívánom, hogy nekem pukedlizzenek, többet mondok, ha egész életükön keresztül illetlenül viselik magukat irántam, én azt még csak észre sem veszem, mert nekem kisebb dolgom is nagyobb, mint hogy azt vizsgáljam, hogy ugyan milyen fizionomiát vág tekintetes V[eres] J[ános] úr, mikor az utcán velem találkozik.

De még azért sem haragszom, ha rólam beszélnek, ámbár az kissé mégis bosszant, hogy a »Cica« agárról egyenesen rám ugrik a beszéd.

Miért nem is maradnak inkább az agár mellett? Ahhoz már meglehet, õk is értenek egy kicsit.

Még azt sem kívánom tõlük, hogy a novelláimat olvassák, nem olyan ostoba népnek írom én azt, mint õk. Az olyan publikumnak ezelõtt háromszáz esztendõvel írkálgatott Balassa Bálint, meg a jó öreg Gvadányi. El is határoztam, hogy a legújabb novellámat, a »Fõispáni ebédek«-et lefordíttatom Vithalm G.[uszti]-val franciára, s közlöm a Journal Amusant-ban azokon se tanulhasson <Veres János> silabizálni.

Egyebekre nézve pedig maradok nekik õszinte tisztelõjük.

Ami H[orváthék]-at illeti... itt már tisztelet, becsület... ezek ellen nincs semmi kifogásom. Mintha hallanám, hogy mit beszéltek: 1. elmondták, hogy én magát gúnyolom, 2. hogy sokkal könnyelmûbb vagyok, hogysem bennem bízni lehessen, aztán nem is vagyok én arra elég komoly ember, hogy valakit szeressek. 3. hogy õszinte nyilatkozataimból kivették, miszerint fel sem veszem magát, inkább terhemre van ez a viszony, s azt sajnálom, hogy szóról-szóra nem tudom mindazt, amit mondtak, mert szóról-szóra mind lemagyaráznám, amit beszéltek.

Igaz, hogy nekik joguk van ezt feltenni rólam, mert én csakugyan <gyakran> vicceltem magát; arra a kérdésre pedig, hogy szeretem-e? azt feleltem: »Talán nem, talán igen«. Én azt hiszem, hogy csak úgy belejukkoltam magam abba a gondolatba, hogy szeretem.

Sok ilyet mondtam, amit unalmasnak s kissé hosszasnak találok itt elsorolni. De hát ezt mind azért mondtam, hogy a titkaimat nem szeretem az ilyen locsogó asszonyi nyelvekre bízni. Annyi kombinációja van magának, hogyha csakugyan úgy éreznék, de magát mégis bolondítani akarnám - azt a tapintatlanságot nem teszem, hogy H[orváth] Ilona elõtt õszintéskedjem azzal, hogy nem szeretem, mert tudnivaló dolog elõttem, hogy az kegyednek általa ziher tudomására fog jutni.

Aztán, mikor én nálok voltam, éppen úgy állott a dolog, hogy azt hittem, miszerint maga félbeszakította a mi viszonyunkat, tehát olyan irányban kellett beszélnem, hogy »bánom is én«, majd csak elfelejtem valahogy.

Ha még egyebet is beszéltek, s emiatt kegyed nyughatatlan, annak csak kegyed az oka, mert nem õszinte, mert ha az lenne, pozitív tudom, hogy eloszlathatnám aggodalmait. Annyira számot tudok adni minden tettemrõl, hogy ön mindeniknek megpillantja a rugóját és indítóokát. És ez az indítóok mindenütt olyan, hogy magát megnyugtatja, mihelyt látja.

Pedig már kértem egyszer, hogy legyen õszinte egészen. Semmit sem kívánok magától, annyi parányi kedvezményt sem, mint a hajszál, s én megteszek érte mindent, csak õszinte legyen. S most veszem észre, hogy most legkevésbé az.

Én az egész életen át ezt az egyet kérem. Beszéljen a világnak, amit tetszik, azt nem bánom, hanem nekem mondjon el mindent. Mint ahogy én beszélek mindenfélét másoknak, de magának mindig õszintén.

Nem azt értem ezalatt, hogy a D[essewffy] féle históriát beszélje el. Én tudom, hogy az nem igaz. Hazudott, aki mondta. D[essewffy] g[róf] nem szereti magát. Egyszer nekem félóráig tartott prelekciót, hogy milyen ostobaság az tõlem, hogy én magának udvarlok - de sohasem mondott egy kisebbítõ szót sem. Én ösmerem D[essewffy] g[rófot], jótállok érte. Higgye meg, hogy H[orváth] I[lka] a hibás.

Én már régóta bosszankodom rajta, hogy maga olyan nagyon szereti Ilonát. Pedig az ugyancsak nem érdemli meg azt a szeretetet. Nekem sok okom van nemcsak gyanítani ezt, hanem meggyõzõdve is lenni róla. Természetesen egy nõ õszinteségének tartozom azon kötelezettséggel, hogy el nem árulom, »miért«. Az a nõ pedig éppen õ maga. Hogy egyszer õszinte volt irántam kegyedet illetõleg, nem viszonozhatom azzal, hogy most azért megfosztani törekedjem barátságától. Hanem csak így elvontan mondom, mint gyanítást, hogy õ meg korántsem szereti ám magát, hát én fel nem foghatom, hogy maga miért van olyan nagyon utána?

Ezt sem azért mondom, mintha én akarnám válogatni barátnéit, mert nekem mindegy, akárkivel barátkozik. Nekem akárki beszélhet maga felõl, amit akar - az mindegy. Én tudom, milyen. Meglehet, hogy nem olyan, mint aminõnek ismerem és tartom. De nekem mégis olyan, aminõnek »én ismerem és gondolom«, mert bennem is megvan az a tulajdonság, hogy mindig a magam fejével gondolkozom, és a saját eszmém és elhatározásom mellett semmiféle embernek meg nem tûröm a véleményét, ha mindjárt Deák Ferencnek hívják is, ha az enyémmel ellenkezik.

Nekem senki sem elég nagy arra, hogy imponáljon és senki sem olyan kicsiny, hogy én akarjak neki imponálni. De én nem is fogok csalódni magában soha, arról jótállok, abból az egyszerû okból, mert nem tartok magára sokat.

Például én nem tartom valami rendkívüli szépségnek, inkább úgy rémlik néha, hogy nekem nem is tetszik - hanem csak szeretem. Szeretem, magam sem tudom miért, és érzem, hogy akkor is szeretném, ha most nagyon csúnya lenne egyszerre.

Nem tartom okosnak sem... sõt néha elszomorít az a gondolat, hogy mi nem fogjuk egymást megérteni - nekünk elütõ életnézeteink, ábrándjaink vannak. Ön a földön szeret fényleni, én a föld felett. Ön nem fogja az én lelkemnek röptét követni tudni. Ez meglehet, hogy nem igaz, meglehet, maga túl fog engem szárnyalni.

Mint ahogy kedves, élénk esze uralkodik felettem most, úgy fog felettem uralkodni mindig. Én csak hiszem ezt így, és nem fog meglepni, ha így lesz...

Tudom azt is, hogy maga nagyon arisztokratikus hajlamú, kevély, hogy az igazi szót, a gõgöst ne használjam, hogy mindent fitymál a világon, és ez az, amit én legkevésbé szeretek önben: meg vagyok gyõzõdve, hogy emiatt sok bajunk lesz... de én számot vetettem már azzal is... Isten neki. Ott a korponai kerület. A maga boldogságáért megteszem azt a bolondságot, hogy elordíttatom a nevemet egyszer a nagybátyám munkásai által, mint képviselõjelöltét. Már gondolkodtam róla. Aztán elköltöm a vagyonom felét magának azért az öröméért, hogy egyszer a zászlóra stikkelhesse nevemet pecsovics színekkel. Az igaz, hogy megbukom, de megmarad arisztokratikus jellegnek a sok bevert fej Zólyom tubákszínû virányain. A szegénység aztán jó tanító a demokráciára.

Azt is tudom, hogy rossz, nagyon rossz, mindig kedvetlen, haragos, ami nekem mind nem tetszõ dolog.

Aztán ösmerem még egy egész csomó hibáját. Ha összeszámítom, hát semmi jót nem találok magában, kivévén azt az egyet, amit milliószor jobban becsülök, mint ragyogó szépséget, fényes lángelmét, kedves szendeséget, szerénységet - tudom, hogy van magában jellem.

És ezt a tudatomat meg nem bírja ingatni soha senki. Ezt egyedül önmaga képes megingatni.

Ez feleletem arra az érzékenykedésre, hogy én talán sajnálom, miszerint a lányos mamák semmibe sem vesznek.

Törõdöm is én a lányos mamákkal. Nagyobb dolgom az annál, hogy minden nap kétszer alszom el a büntetõjog mellett, s most, mikor száraz dolgokat kell olvasgatnom, folytonosan novellaírásra van kedvem, míg Gyarmaton, mikor novellát lehetett írnom, állandóan arra volt kedvem, hogy magával fûzzük mindig tovább-tovább ezt a mi életnovellánkat, amelynek most már legegyszerûbb helyein is nagy bonyodalmat látunk.

Különösen maga.

Én is óhajtanék magával már egyszer sokat beszélni, mert sokat írni elvégre is nem akaródzik, hanem az majdnem lehetetlen kívánság, mert otthon nem lehet, sokan vannak. Nincs is egyátaljában kedvem Mohorára menni sok okokból. A zsélyi fürdõben szinte keveset beszélhetünk. Legfeljebb Gyarmaton majd, ha bejön, csak siessen kérem, minél elõbb bejönni.

Önt õszintén szeretõ

Mikszáth K[álmán]

Még azt akarom mondani, hogy minél gyakrabban írjon, nekem rendesen nagy örömet okoznak levelei, mondhatni, hogy itt, Szklabonyán, unalmas óráimban egyedüli élvezetemet az képezi, hogy kegyedre gondolok, hogy emlékezem szavaira. »Frisitcse« ön fel ezt az emlékezetet minél gyakrabban levelei által.

Lächerlich.

Elõször elhatároztam, hogy csak egy lapot írok: azután elhatároztam, hogy »no hát karmolok még egy lapot«, most meg már a harmadik lapot veszem elõ, annyira nem tudok elválni a magával való beszélgetéstõl.

Most különösen azért is, mert esik az esõ. Ilyenkor nagyon egészséges dolog idebenn elmélkedni a szobában - maga felõl.

Le nem írom ugyan minden gondolatomat maga felõl, ami eszembe tolul, hadd jusson máskorra is - hanem mert még egy egész tiszta lapom van, hát leírom pontosan a H[orváth] I[lká]-vali beszélgetést.

- Mikor volt Mohorán - kérdezte H[orváth]né.

- Nagyon régen. (Pedig elõtte való nap voltam.)

- Hát Ilonkát hol látta utoljára?

- Itt.

- Hát mért nem megy?

- Nem vagyok kíváncsi õt látni.

I[lka] még egyszer szántszándékosan beleintrikált egy magános sétába, és ott megkérdezte:

- No, ugyan vallja meg, hogy maga nem szereti Ilonkát... és hogy sohasem udvarolt neki?

- Hogy tudja?

- De hát minek bolondítja?

- No, mert kénytelen vagyok vele. Az elsõ lépés maga után vonja a többit.

- Igaz! De hát miért nem igyekezik végét szakítani.

- Hát nem bánom, nekem elég mulatságos, node különben is jelenthetem, hogy máris vége van.

- Ah! Mindjárt sejtettem, mert Ilona élénken tudakozódik utolsó levelében a szécsényiek felõl. Randevút ad nekik általam vasárnap a zsélyi fürdõbe. Mindjárt gondoltam, mert különben nem járnának eszébe a szécsényiek.

(Igaz, maga hûtlen!! Még ezért meg se szidtam!)

Erre aztán H[orváth] I[lka], amint meggyõzõdött róla, hogy köztünk csakugyan szakadás van, vérszemet kapott, és elkezdte rágalmazni magát, hogy okosan teszem sat, mért olyan maga, hogy mindent elhisz, sõt kezdeményez is... úgy kell... legalább tanul ebbõl a jövõre.

És mindennek indító oka az volt, hogy így félrevezettem a nemes családot, miután már elõbb aláírattam velük egy váltót, amelyrõl erõnek-erejével azt akarta H[orváth] V[alér], hogy én fizessem ki (s amiatt a derék ember mai napig haragszik rám), mondom, az indító ok az volt, hogy a végén megkérdezhessem:

- Ugyan mondja meg nagysád: mostmár úgyis mindegy... szeretett az az Ilonka valaha? Igazán szeretett az engem?

Erre H[orváth] I[lka ] így válaszolt:

- Biz azt nehéz meghatározni. Én azt hiszem, hogy vannak percei, mikor nagyon szereti magát, s viszont vannak percei, mikor egészen közönyös ön irányában. Roppant szeszélyes szegény.

Azután még egyszer említette H[orváth]né, mikor én valamelyik mondására kegyednek nem emlékeztem:

- Istenem, szegény Ilona, hogy tudja minden szavát, amit mondott, míg ellenben ön nem emlékezik az övére...

Azonkívül még egyszer jöttek szóba.

Azt mondtam, hogy a Sramkó fiskálist acélmetszetekkel közöltetem, magát lerajzoltatom olyan búbos schinonnal, meg olyan soványnak, mint Kottlik Zirzabella. Nellit pedig gombolyagnak, egy kört s annak tetejébe egy fõt.

És ebbõl került ki alkalmasint magának az a szemrehányása, hogy »én gúnyolom magát«!

Most már tehát körülményesen megírtam, hogy mit beszéltem H[orváth] V[alérék]-kal. Ha e tárgy körül forog a felõlem mondott véleményük, akkor maga könnyen meg fogja azt magyarázni.

Most olvasom, hogy a Miskolci Kiházasítási Egylet igazgatósága mind elsikkasztotta a pénzeket. Milyen jó, hogy maga nincsen biztosítva: mostmár megint malõrje volna.

Legújabb novellámat, amennyiben az tán a legjobb, amit eddig írtam, elküldeném Nelkának, de nem bírom bepakkolni, bele nem fér a levélbe.

Nelkáról jut az eszembe az a dolog, hogy maga mindig odaadja neki olvasni a leveleimet, mert észrevettem szavaiból, hogy olyan dolgokat tud, amit csak mi ketten tudhatunk. Ezt csak abból a szempontból nem szeretem, mert Nelka elõtt restellem magam az olyan pongyola levelekért, mint aminõket magának írok. Az egész világnak okos levelet írok, csak a szüleimnek ostobát és rosszat, meg magának. Mert magának az is jó.

Ezért a gorombaságért bocsásson meg, inkább megmagyarázom mindjárt.

Mert vagy szeret - vagy nem.

Ha szeret, akkor bizonyosan kedvesek lesznek soraim, akármilyen pongyolák is, mint ahogy kedvesek nekem a magáéi egész pongyolaságukban, sokkal kedvesebbek, mintha gonddal volnának írva: mert akkor látnám, hogy az irály mesterkélt, mûvészi, átgondolt - míg így úgy jelennek meg kedves sorai, amint azok csiszolatlanul tollára jönnek egyenesen lelkébõl: meg nem hamisítva az irály mesterkéltsége által. És ebben rejlik kettõnk között leveleinknek becse: hanem egy harmadik személy, az már egészen más, ott már illõ toalettbe kell a gondolatokat öltöztetni.

Vagy pedig nem szeret, de nekem ezt az esetet a filozófía szerint sohasem szabad feltennem... mert ha fölteszem, akkor nagy szamár vagyok, ha szerelmes levelet írok mégis.

De most már a harmadik lap is kifogyott. Negyedik lapot meg már nincs idõm leírni - mert a postás már indulófélben van.

B[érczy]ék itteni vizitjérõl jövõ levelemben írok, ti. mikor maga ír, mert én azt szeretném, ha mindennap kétszer írna.