37.

MK - MAUKS KORNÉLIÁNAK

[Szklabonya, 1872. július 17.]

A m. kir. tudományos akadémia egyik felétõl.

A tekintetes tudományos akadémia másik felének

Mohorán

Tisztelt féltudós társaság!

Ma Elek napja van. Persze az idén ez is csak olyan nap, mint a többi, hanem tavaly meg­tartottuk emberül, s mikor már jól el voltunk ázva, a néhai emlékezetû Tersztyánszky Tóni a dohányzacskójából elõvett egy gyûrött papirost, s erõvel azt kezdte vitatni berugott állapo­tában, hogy az »százforintos« bankó. Még hajlandó voltam is hinni, hogy az - mert hát csak nem õrzené, gondoltam, a legbecsesebb helyen, a dohányzacskójában, ha nem lenne banknóta.

Pedig mégsem volt banknóta, hanem a nagysád verse, az »elsõ vers«, mely annyira meghatott, hogy mai napig is eszemben maradt a címe: »Szerelmesek sétái«.

No hát ennek a fényes monumentális dolognak éppen ma van évfordulója. Ma van írói pályá­jának »egy éves jubileuma«, mely tisztességes alkalomból meg nem volt szabad feledkeznem magáról, hogy szerencsekívánatommal üdvözöljem, annak dacára, hogy nekünk, tudósoknak szokás szerint talán inkább irigykedni illenék egymásra. Én azonban alkalmazkodom Hugó Viktor írótársunk mondatához, ki ezt mondja: »legalább látszólag éljünk jó egyetértésben«.

Ah istenem, az a látszat! Az a boldogító, édes nagy »semmi«! A »tettetés« a legmagasztosabb, legmûvészibb tulajdonsága az embernek!

Különben az »emberisme« már a maga szakmája; tehát nem írok róla. Nekem semmi közöm hozzá. Elég bajom van a magam szaktudományaival.

Azt hiszem, legméltóbban is töltöm be ezen levelemet úgy, ha rövid jelentést teszek negyedévi mûködésemrõl az illetõ tudományágakban.

I. A nyelvészet: Hm! Ez csak a mesterség! Aztán hogy értem én azt! Mennyire haladtam benne! Valami tizenkét nap elõtt egy arcképet küldtem Mikszáth Miklósnénak Szliácsra, aki egy betût sem tud magyarul, mert tõsgyökeres olasz lány. Természetesen kénytelen voltam neki németül írni. Nagyszerû levél volt. Én ugyan nem tudom milyen, mert magam sem értem egészen, hanem némelyek le is írták magoknak. Egyébiránt annyi példányban kering már, hogy magának is ideírom másolatban. Hadd lássa, hogy mennyire sikerült Goethét máris utólérnem. Íme:

»Lieber Juliette!

Hier schikke dir meine photographie. Ich bin freilich nicht gut getroffen, weil meine frizura war dann schöne. Du erkansz mich von diesen bild nicht. Aber in diese briefe photographire ich meine rede, und das wird sein gröszere „Andenk” für dich, als meine fizionomie.

„Das stil ist selbst der mentsch” - sagt eine dumme francözische Dichter... also meine deutsche stil bin - „ich”.

Da hast „mich”.

Grüsz der grosze János, und der kleine Kálmán« stb. No, ebben hála istennek sokra vittem! - most már átmehetünk.

II. A politikára. Hanem ebben már aztán igazán otthon vagyok. Ámbár kutya erõs tudomány ez is. Egy negyedévig (Januáriustól Áprilisig) tanultam a »baloldaliságot«, most meg ebben a másik évnegyedben tanulom a »jobboldaliságot«. Egyszóval állhatatos vagyok az állhatatlanságban.

III. A füvészet. Ebben sem maradtam hátra. A füvek közül különösen a dohányt vettem vizsgálódásaim tárgyául. Csak azt restellem, hogy a nemes állam nem ingyen adja az anyagot tudományos vizsgálódásaimhoz. Más füvek iránt ellenszenvvel viseltetem. Ezt a szakmát szerettem volna kegyednek beosztani, de természetesen nagysád sem vállalhatta azt el, mert egy bizonyos fûtõl, a »petrezselyem«-tõl nagyon undorodik. Pedig az mégsem olyan bosszantó, mint a dohány; mert legalább »olcsón« árulják.

IV. A régészet. Ez kedvenc tudományom. A régészeti tárgyak közül különös elõszeretettel foglalkoztam Gyarmaton »Marival« - itt meg a »Freilein Cilkával«. Mindakettõ imádandó teremtés - különösen ez az utóbbi. Arról nevezetes, hogy csak »egy« foga van. Isten ments, hogy ezt meghallja Imády. Mert még ezt az egy fogat is ellopatja »mammuth lapockának«. 63 éves, már nem soká él. Holta után azt az egy ép »fogát« végrendeletileg nekem hagyja. Én meg rávésetek. Hadd olvassák le onnan az aggszûzek - az eroberung listájukat. A nyelvét is szeretném - hanem az élni fog még holta után is: ha csak »külön« agyon nem ütik. Pedig azt is ideadja, mert megígértem, hogy nem »spirituszba«, hanem »kávéba« tartom a kedves jószágot.

No, hanem most már elég volt magamról ennyi. Nem akarok hosszasan dicsekedni. Ebbõl is láthatja, hogy az idõt nem vertem el hiába. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy kegyed, az akadémia másik fele, mennyire haladott a saját fakkjában [fach]? Szépirodalmi téren »Az egy szép leány története« kiváló jelenség, amennyiben új dolog, hogy a már egyszer meghalt embereket újra feltámasztja. Haladunk... Most már nincs egyéb hátra, mint hogy még egy ilyen címû mûvet írjon: »A nõk a világteremtés elõtt«. Erre a mûvére én is kíváncsi leszek. A szépirodalommal, úgy mellesleg, én is kezdek foglalkozni, s egy olyan jeles mûvet írtam e napokban, hogy már a címe is elbájolja az egész vármegyét: mert »Fõispáni ebéd« a címe.

Egy éves írói jubileumának tiszteletére itt küldöm ajándékba az arcképemet. A csizmákat azért vágtam le mert az én Sándor barátom egyenesen a budai hegyekrõl jött magát levétetni sáros csizmával, midõn én távozó félben voltam Pestrõl - s õ egész életében meg nem bocsátaná, ha »dámák« elõtt sáros csizmával mutatnám be. Arcképem csizmás részét majd elküldöm neki Pestre: miután ez éppen hatalmas anyag lesz egy jó »élcre« - melyrõl majd élõszóval valamikor.

A pletyka terén semmi új. Ha csak »Galgóczi« agyonlövetését nem vesszük eseménynek, mert minket poétákat érdekelnek az olyan bolondságok, amiket szerelmi hóbortból követ el a gyarló mindkét nembeli ifjúság. Szeretjük az ilyen nemes érzelmeket, de utána nem csináljuk. És ebbe[n] rejlik az igazi filozófia. Nagysád nagyobb filozóf, mint én - hát nem prédikálok sokat... Én éppen tegnap sütöttem ki, »hogy a szerelem csak szokás«. És errõl egy nagyobb bölcsészeti értekezést fogok írni.

E napokban olvastam el másodszor »Sramkó« nevû beszélyemet. Nagysádnak igaza van; én csakugyan nem írtam ott le »rangjához« illõn. Holtig sajnálni fogom. Bocsásson meg! Külö­nösen restellem azt a plágiumot, hogy a kegyed fekete szemeit odaadtam Ilonka kisasszonynak. Ezt már nem bocsáthatom meg magamnak, még magam sem. Hát mért nem reklamálta, mikor még kézirat volt? Most már nagysád lesz »A kékszemû«, nem Ilonka k. a.

Egyebekre nézve, hála Istennek, egészséges vagyok... kissé unom magamat... ma azonban roppant revolucionális szellem szállott meg; az anyám libáit, amiket hizlalt, ellopták mind az éjjel, csak a kacsákat hagyták meg: no, hanem ki is ütött nyomban a forradalom. S mikor ezt a levelet ezen a helyen írom, javában dühöng a veszedelem: a deli Örzsinek és a kövér Marcsának halálbüntetés terhe alatt meghagyatott, hogy ezentúl éjjel nem szabad a szerelmes lovagoknak az udvarba bejárniok, mert a XIX. század uralkodó eszméi nyomán könnyen megbocsátható tévedésbõl »lány szív« helyett »lopnak« »libát«. Az bizony sokkal megtörténik, hogy »libára« talál, ahol »lányt« keres.

A két szerény hölgy szomorúan pityereg az udvaron, én pedig rettenetesen elkezdek káromkodni - mert most veszem észre, hogy a túlsó lapot belemártottam az asztalon kiömlött fekete kávéba.

De bontakozzunk ki e - tragédiából!

Éljen a komédia!!!

Ilonka kisasszonyt tiszteltetem, s ajánlom, ha már tudós akadémián tag nem lehet is, legalább »levelezõ« tagnak válasszuk be - s azzal maradok

Szklabonyán jul. 17. 1872.

A tekintetes félakadémiának

hûséges másik fele

M. K.

U. I. A kávé-satirungot bocsássa meg; ha olyan hosszú nem volna az átkozott akadémikusi levél, másodszor írnám le. No de azt hiszem, mi tudósok nem sokat adhatunk az etikettre. Ha az etikettet szem elõtt akartam volna tartani - akkor higgye el, meg sem születtem volna. Aztán mi ketten vagyunk a »kultúra« terjesztõi az országban. Miért ne hoznánk divatba mi a kávéval leöntött levelezést? Legyen az, ezentúl, »nóbel«!