38.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonya, 1872. július 27.]

Kedves szeretett Ilonám!

Egyrészt haragszom, hogy minduntalan felújul lelkében ez az egészen alaptalan gondolat, melyet kegyed csupa elmésségbõl sötétnek nevez, hogy már én nem szeretem. Másrészt nagyra­becsülöm, hogy ha már egyszer ezt vette fejébe, legalább megírja, s ezáltal megható bizalmának adja újabb jelét, mely nagymértékben fokozza szerelmemet, ha az már úgyis nem volna elég nagy.

Nagyon kíváncsi vagyok megtudni, hogy honnan gondolja, miszerint már nem szeretem, mert én tudtommal nem adtam rá okot. Írja meg kérem.

Legfeljebb két ok lehet, ami erre a hiedelemre vezethette. Az egyik az, hogy az én körülményeim még jó darab ideig nem engedik, hogy a célhoz jussunk, meg másrészrõl a maga körülményei azon idõ alatt távol tartanak egymástól. Igaz, ez a távolság kellemetlen, és könnyû veszélyesnek elképzelni, mert az is. Egy fél év alatt egész Európa átváltozhat, nemcsak két ember, aki ritkán találkozik. Egy fél év alatt kegyed még más valakibe lehet szerelmes, már azt a másvalakit el is felejtheti, és egy harmadikat szerethet, s én, ha el tudtam felejteni B[érczy] M[arit] a maga kedvéért, nem lehetetlenség elképzelni, hogy magát is elfelejtem egy harmadik kedvéért, mert a távolság, mint már mondtam is egyszer, olyan mint a szél, vagy nagyobbra szítja, vagy végképp eloltja a lángokat.

Hanem hát hála istennek, ez még eddig nem következett be, nálam a távolság inkább szította, mint lohasztotta a szerelmi lángokat. És nem is valószínû, hogy bekövetkezzék. (Hogy miért nem valószínû, megírom bõvebben legközelebbi levelemben, valamikor szerda táján, amikor több idõm lesz.) Elõbb azonban elvárom a maga levelét, melyben megírja, hogy miért gondolja, hogy nem szeretem - hogy mik azok a sok olyan dolgok, amiket nem volt bátorsága nekem megírni eddig.

A másik ok az lehet, hogy talán hallotta, miszerint B[érczy] M[ari], amióta Alsóesztergályon van, minden másodnap eljár az Anyámhoz vizitbe. (Tegnap is ott volt, mikor a levelet kaptam - azért nem válaszolhattam egy nappal elõbb.) Igaz, hogy ezen különben is pusztán Anyámat illetõ látogatásai kegyedben jogosan kelthettek gyanút (ha hallott róluk), hogy már talán nem is szeretem, mert B[érczy] M[ari] egykori ideálom, akit valaha éppen úgy szerettem mint magát. De ez csak képzelõdés, mert õszintén mondhatom, hogy B[érczy] M[arinak] minden vizitje után egy fokkal mindig jobban szeretem magát, mint ezelõtt. (Hogy miért - ezt is a jövõ levelemben fogom megírni.)

És B[érczy] M[ari] jól tudja azt, hogy magát szeretem, s nem valami nagyon vettem észre, hogy vissza akarna hódítani - sõt inkább egy darab idõ óta dicséri magát. Hanem azon mégis bosszankodik, ha én dicsérem, mert az »Egy nõ, aki Paul de Kockot szeretné olvasni« címû beszélyemet apró darabokra szaggatta. De itt is csak személyes hiúsága szerepel, mert már õ érzéketlen minden iránt, ami nem rendkívüli. Azt már megérte, hogy egy báró udvarolt neki (Podmaniczky), hogy egy miniszter fia bolondult bele, hát ez már neki mind suvix... Hanem az már végtelenül bosszantja, hogy õróla még eddig nem beszél nyomtatott történet a lapok hasábjain... ez fáj az õ rengeteg hiúságának. Azért mondta nekem tegnap: »Ön istennõket farag magának a levegõben!«

Különben elég ebbõl ennyi, rövid akarok lenni ezúttal. Mert ezer ívnyi írásomnak is az lenne a vége, hogy én csupán magát szeretem s hogy eddig is apprehendálom, miszerint voltak olyan elmondandó dolgai, amikhez nem volt bátorsága. Kegyed megint rosszul számított, mikor nem volt eddig is bizalmas, mert az ön varázsereje éppen bizalmában rejlik. Ha egyszer megszûnik hozzám bizalmas lenni, akkor talán el fogom tudni felejteni - de addig soha. Mert a szerelem jön, megy... s nem állandó, csak ott, ahol bizalommal van összekötve. Csak a bizalom tarthat fel a különféle kísértések közt.

Csak egy példát mondok.

Ha teszem azt, most valaki más lett volna a kegyed helyén, aki szeret ugyan engem, de nem viseltetik olyan imádandó bizalommal hozzám, s arra a gondolatra jön, amire ön jött, hogy én már nem szeretem - természetesen õ is hidegebbé, tartózkodóbbá válik irántam, mit én annak lettem volna kénytelen magyarázni, hogy már õ nem szeret - s ön tudhatja, ha így történik, készebb lettem volna a szívemet hagyni megrepedni inkább, mintsem egy kérlelõ szót ejtsek ki. De a kegyed bizalma, melyet én százszor többre becsülök szerelménél, most is mind a kettõnket megmentett sok kellemetlen órától.

És megment attól is, hogy valaha más valakit szeressek, mert már ez a bizalom egészen enyémmé emelte önt most is, mikor még nem az enyém, s a világ összes lánya elõtt önnek szerez elsõséget az én szememben, mert akármilyen ragyogó szép arcot látok is, ezen kölcsönös bizalmunknál fogva már nem is tudom azt érdekkel nézni, mivel lelkemben a maga alakját teszik kimondhatatlan édessé az olyan ostoba kis apróságok, minõk például az, hogy mikor ezt vagy amazt a históriát bizalmasan megvallotta, egyes leveleinek naiv odaadó kifejezése, a nõpápa elõadására készülõdés, az Ipoly melletti mászkálások, s. a. t.

Minden más arc »idegen« elõttem a magáé mellett, még ha tündér szépségû is... Ha »csak« szeretném, s »csak« kegyed is szeretne, akkor könnyen el tudnám felejteni... hiszen akármennyi igézõ szép arc van, amelyik nekem tetszik. De maga nekem több, mint egy szép arc, maga már életszükség, maga már »az én Ilonám«, akit megszoktam a magaménak nevezni, akinek már tárgyai vannak itt: az öreg lugas a kertben arra való, hogy ha kijövünk Szklabonyára, maga ülhessen oda... a múlt héten megajándékozott T[ersztyánszky] T[óni]? két pisztollyal, az arra való, arra tettem el, hogy abból tanulunk célbalõni ketten, a nagy fa a temetõben lesz a cél - éppen 35 lépés az ablaktól... Egyszóval ezer meg ezer tárgyat kötöttem már össze a maga nevével, s ez mind üressé, mind fölöslegessé válna elõttem, kihalt volna az egész világ - az ön szerelme nélkül.

Ha csak szeretném, az könnyen megtörténhetne, hogy egy szép reggelen azt mondanám: »Isten önnel. Én már mást szeretek. Bocsásson meg, de a szívnek nem lehet parancsolni.«

És ön meg is bocsátana nekem, mert ön is tudja, hogy a szív változékony, s nem lehet neki parancsolni - de az ön bizalma, mely mint valami drága kincs reám bízása terhel, melyet megõriznem kell - mely minden gondolatomat önhöz vezeti, mely figyelmemet, akaratomat önhöz köti, az a bizalom nem enged távoznom öntõl soha. Mert a szerelem akaratlan, s semmi kötelességet nem ró annak vállaira, aki elfogadja, legfeljebb a viszonzásét, s ez a szerelem olyan, mint a buborék.

Például az O[kolicsányi] szerelme ön iránt, önt semmiféle kötelezettségre nem készti, mert ennek sem maga, sem O[kolicsányi] nem oka, hogy szereti, hanem a bizalom az már más, különösen olyan fokon, mint aminõn már eddig áll közöttünk, az már akaratos, meggondolt dolog, s ez olyan a szerelem mellett, mintha a viaszkot acélba foglalnák - elõbb mindig az acélnak kellene elkopni, hogy a viaszkot elolvaszthassa a nap.

Ez pedig nemcsak olyan költõi hasonlat, amit csak azért írtam ide, hogy a sok, unalmas dolog közt egy velõs szóvirággal is találkozzék levelemben - hanem valódi igazság, sok gondolkozás eredménye.

Nincs annyi ékesszólásom, sem tudományom, hogy a dolgot bõvebben kifejthessem, amelyhez eddig a világ valamennyi tudósa is csak konyítva szólt hozzá, de még fáradságot sem vehetek magamnak, hogy korrektebb modorban, bõvebben szortírozva fejezhessem ki ezen itt kuszáltan leírt eszméimet, mert hiszem, hogy kegyed igyis meg fogja érteni, hogy mirõl akarok beszélni... hogy amíg bizalmasak fogunk tudni lenni egymáshoz, addig bizonyosan fogjuk is egymást szeretni, de amikor valamelyikünk megszûnik bizalmas lenni a másikhoz, akkor már csak talán szeretni mégis fogjuk egymást.

Én érzem azt, hogy csak úgy tudnám elfelejteni, ha elõbb elvesztve bizalmát, megszûnnék kegyedet olyan angyalian, odaadónak, nyíltnak, õszintének s irántam egészen a túlságig gyengének ösmerni, s így lassan-lassan elmosódna lelkembõl a hosszas távollét alatt az én végtelenül jó, engem a magáénak tekintõ Ilonám (mert csakugyan el is kellenék akkor mosódnia), s legfeljebb a szép dacos Mauks Ilona maradna eszemben, aki nekem tetszik, s akit igen könnyen fel tudnék cserélni egy új szép és dacos B[érczy] M[ariv]al, aki szinte tetszene nekem.

Ez a különbség!

Hogy ön a túlságig »gyenge« irántam, nem azért emeltem ki nagyobb betûkkel, mintha azért a tulajdonságáért dicsérni akarnám, mert az hiba, hogy gyenge - de olyan hiba, amelyért még­egyszer jobban szeretem, mint anélkül, s amely hibájával soha ebben az életben nem fogok visszaélni.

Most már írhatok másról.

Vasárnap Zsélybõl elmentem Gyarmatra a színházba, hanem a darabból nem láttam semmit, mert H[ámory?] folyton kegyed felõl fecsegett és én természetesen szívesebben hallgattam oda.

Hétfõn váratlanul meglátogatott B[alás] J[ózsef], azzal is kegyed és a felesége felõl elmél­kedtünk. Délután átmentünk Kékkõbe, <a gróf neheztel rám, hogy kompromittáltam azzal, miszerint elhíreszteltem, hogy a programját én írtam.

Ha jól emlékszem, én egyedül magának mondtam ezt el, s maga alkalmasint elmondta az édesanyjának, ki aztán Bobok elõtt is szememre vetette - s így jutott közszárnyra ez a hír, mely J[ózsefet] is bosszantja, de engem mégjobban, mert komolyan ígértem meg, hogy titokban tartom.>

Ne értsen félre, nem neheztelésbõl említem, csak azért, hogy máskor titoktartóbb legyen, még az ilyen apró dolgokban is... És meglehet, hogy nem is ezen az úton jutott köztudomásra, hanem talán a beavatottak árulták el, aztán az összes grófi familiáért se tennék magának szemrehányást, önnek egy mosolyáért szívesen elviselem a félvilág haragját.

A könyvekért azért nem küldtem, mert T[ersztyánszky] Miska jött haza, s hozott elég olvasnivalót, majd csak inkább neki alkalmatlankodom.

Betegsége miatt hála istennek nem volt idõm aggódni mert levélkéjével egyidejûleg jött ide egy mohorai szolgáló, akit megláttam, s megkérdeztem, hogy jár-e magukhoz, mikor volt ott utoljára és látta-e magát?

Azt felelte, hogy csütörtökön látta, nem volt semmi baja.

Ebbõl azt kombinálom egész határozottan, hogy már nem beteg! Ha pedig nem beteg, akkor reménylem, nemsokára teljesíti ígéretét, mely szerint néhány napra bejön Gyarmatra. Kérem, tudósítson akkor! Azonban addig is elvárom levelét, mely mindig boldoggá teszi azt a napomat, amelyen kapom.

Csináljon nekem több boldog napot!... (ha már én egy boldog napot se tudok magának csinálni).

1872. július 27. szombat este, Szklabonya,

Isten önnel kedves Ilonkám... Mimmi stb.

[Aláírás nincs]