[Szklabonya, 1872. július 31.]
Kedves Ilonám!
Most jut eszembe,
hogy talán azért is gondolja gyakran, miszerint nem szeretem, mivel ritkán írok
kegyed hite szerint levelet. Az igaz, hogy ezt többször is cselekedhetném, de
részint a tárgyszegénység, részint elfoglaltságom miatt - elegendõnek tartottam
kegyedet idõközönként csupán néha értesíteni némely igen-igen jelentéktelen
velem történõ dolgokról, miket úgyis mindegy megtudnia vagy meg nem tudnia.
De mióta ezen
»ok« is eszembe jutott, azóta elhatároztam, hogy ezentúl gyakrabban írok, még
akkor is, ha nem lesz mirõl.
Utolsó levelemet
szombaton írtam. Azóta semmi se történt velem. A vasárnapot itthon töltöttem, s
jóllehet Esztergályra ígérkeztem azon napra, a maga levelének következtében nem
mentem el.
Hétfõn megint
nálunk volt Bérczi Mari és Panni, ezúttal utoljára. Szántszándékosan nem voltam
otthon, amit, úgy látszik, meg is apprehendáltak.
Anyámtól
kikérdeztem, hogy mit beszéltek, amennyiben talán érdekelni fogja, ideírom a
kettõnkre vonatkozó fecsegéseit.
- Ha tudná Mari
néni, milyen szép lány szerelmes Kálmánba, kit õ azonban nem szeret - kezdte
Bérczi Mari anyámnak beszélni, kit azonban elõre megkértem, hogyha magára hozza
a beszélgetést, igyekezzék azt más tárgyra átvinni.
- Rám is
haragszik - folytatta következetesen -, nagy ellenségek vagyunk. Most, egy idõ
óta hallom, azért, hogy Kálmán nem gyûlöl engem, hanem meg is üzentem neki
(mármint magának kedves Ilonkám), hogy sose búsuljon - Kálmán (már mint én)
egyikünket se veszi el, mert mikor az megházasodik, már õ is olyan vénlány
lesz, mint én s. a. t.
Ezekbõl láthatja,
kedves Ilonkám, milyenek a rossz nyelvek. Nem tudom, csakugyan megüzente-e
magának az említett kíméletlen, parasztos kifakadást, de ha megüzente,
elképzelem, mennyi bosszúságot okozott az magának, s szinte gyûlölni kezdem.
Pénteken elmegy
Pestre, de mint mondja, csak néhány napig mulat ott, aztán kijön egy egész
hétre Szklabonyára, hozzánk. Nem óhajtom, hogy kijöjjön, de ha kijön, eredeti
napokat fogok élni, s azt hiszem, tartalomdús leveleket fogok írhatni magának.
No, egyéb
nevezetes nem is történt. A múlt héten Palojtán egyszer berúgtam, azóta folytonosan
józan vagyok, holnap, azaz csütörtökön bemegyek Gyarmatra, s talán Mohorára is,
s így körülbelül elõbb leszek ott, mint jelen levelem, ámbár nem bizonyos, hogy
elmegyek, mert Gyarmaton sok dolgom lesz, meglehet teljesen kifogyok az idõbõl.
Aztán nincs
is nagy kedvem Mohorára menni, s egyhamar nem is lettem volna ott, ha a minap
nem találkozom Horváth Pistával, aki kérdezte, hogy mikor megyek ki Mohorára.
Jöjjek most.
- Nem
megyek már én soha - õszig.
- Aha,
félsz, ugye! Veres Jancsitól.
- Félek,
eltaláltad, de nem Verestõl, hát miért félnék én Veres Jancsitól?
Itt aztán
Pista elbeszélte, hogy a hõs férfiú nagy háborúviselésre készül ellenem,
ennélfogva õ sem tanácsolja, hogy az õ birodalmában, a sáros Mohora tájékán
mutatkozzam, mert akkor isten legyen nekem irgalmas.
Persze, hogy
erre mérges lettem én is, s megüzentem megbízható emberem által Veres
Jancsinak, hogy nincs ugyan személyesen
szerencsém ösmerni a vitéz személyiségét, hanem annyit a »Jókai
toasztjáról« kivettem, hogy okos ember lehet. Üdvözlöm tehát a jeles hony-hazafit!
s azt a <...> szerény észrevételt kockáztatom, hogy a
mohorai parlamentben (a Plachy János gesztenyefái alatt) elmondott, rólam
vonatkozó beszédeit szemtelen, üres hencegésnek veszem, s Mohorára valahányszor
kedvem tartja, mindig elmegyek.
Hogy mit
beszélt Veres Jancsi, azt Horváth Pista nem mondta, de magától hallottam, hogy
beszélt valamit, tehát kénytelen voltam neki ezzel a gorombasággal. Aztán már
ezek a mohorai atyafiai, úgy látszik, addig nem hagynak békét, míg vagy én nem
töröm ki valamelyiknek a fogát, vagy az én fogamat nem töri ki valamelyik. Auch
gut. Jó lesz ezen is minél elõbb keresztülesni.
Ezen leírt
okból tehát »muszáj« elmennem Mohorára vagy kétszer, mert az excellenciás
atyafiak még azt gondolnák, hogy miattuk nem merek odajárni.
Bocsásson
meg, imádott, kedves Ilonkám, hogy túlságos bizalomból azon neveletlenséget
teszem, miszerint kegyedhez intézett levelemben éppen a saját rokonait gúnyolom
ki, de legyen mentségem kegyed elõtt az, hogy feleslegesnek találom ön elõtt
igazi érzelmeimet leplezni, és hogy ez a gyûlölet is az ön iránti végtelen
»szeretet« kifolyása.
Egyébiránt
mindez igen csekély és apró dolog az életben, mely legkevésbé sem zavarja
boldogságomat, mellyel a sors az ön szerelme által oly bõven megáldott ez idõ
szerint.
Én most
õszintén szólva egészen meg vagyok elégedve a sorssal, s ha Mikszáth Kálmán nem
volnék, Mikszáth Kálmán szeretnék lenni.
Bár mindig
mondhatnám ezt!
Csak az az
egy dolog bánt nagyon, hogy maga miért folytonosan olyan levert, ha
találkozunk! Miért írja minden levelét olyan búskomor, szomorú hangon?
Tegnap
arról gondolkoztam, hogy ugyan mit szeretnék én a világon legjobban, mi tenne
engem a legboldogabbá?
Elõször azt
gondoltam, hogy jó volna burkus császárnak lenni... de késõbb aztán egész komolyan
azt sütöttem ki hogy az lenne a legnagyobb boldogságom, ha én itt ülnék, ahol
most ezeket a sorokat írom, maga meg itt ugrálna, pajkoskodna vidám, örömtelt arccal mellettem...
No, de
annyi sok malõr után végre mondok én magának egy nagyon jó hírt is legközelebbi
találkozásunkkor, ha ugyan magát ez is képes lesz megörvendeztetni, mert én már
attól félek, hogy sohasem lesz vidám, hogy nem is tud vidám lenni;
»Csókolom«
számtalanszor.
(Most már
nincsenek cserebogarak! mert különben mindjárt lenyelnék belõlük néhányat,
amiért a tilalmat a csókolom szó leírása által áthágtam), és maradok a
viszontlátásig a sírig szeretõ unokaötse:
1872. július 31. reggel 4 óra
Mauks Pali
[Mikszáth Kálmán]
U. i. Ma Ebeckre megyek, lesz ott egy szép leány is,
Pongrácz Mari. Denique, a vidékünk csak nem fogyhat ki a Bérczy Mariannákból.
Ma ennek fogok udvarolni, s holnap megírom a mai élményeimet magának, ha nem
találok Mohorára elmenni.
Lássa, Ilonkám, mennyire elrontott maga engem. Azelõtt
flegmatikus, csendes ember voltam, s egyedüli örömöm volt a világon, ha a szép
nõk fotografiáját valahol a Vasárnapi Újságban láttam. Elég volt nekem az is!
Most meg már egész Ebeckig elmegyek, hogy egy szép lány arcát nézegessem. Csak
azért, hogy aztán egész negédesen, összehasonlíthassam kevélyen: mennyivel
szebb még ennél az én Ilonkám.
M. P.
Au revoir!
Annak a folytonos levertségének, mondhatnám búskomorságának
írja meg kérem az okát? - ha lehetséges, s ha teljes bizalmára méltat még most
is.
|