40.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonyán, 1872. Július 31. Szerdán d. u. 2 óra]

Kedves Ilonkám!

Ma megkaptam a levelét (ezelõtt tíz perccel) reggel is írtam ugyan idõtöltésbõl levelet, de a mostanira meg nem állhatom, hogy ne válaszoljak.

Rettentõn forr bennem a méreg Hámory ellen, s amilyen kedélyhangulatban vagyok, talán ki sem állom, hogy be ne menjek még ma Gyarmatra, hogy a gazembert felelõsségre vonjam - s így éppen »aproposra« lesz a levelét is bevinni postára.

Tökéletesen meg vagyok gyõzõdve, hogy nem tételezi fel rólam azt a becstelenséget, hogy a Balassában mutogattam a leveleit - s errõl nem is szólok -, hanem íratok vele egy levelet az édesanyjának, amelyben beösmeri a pimasz, hogy hazudott. Hogy nekem micsoda dolgomat meri bírálgatni Hámory, arra meg már végtelenül kíváncsi tudok lenni; kár, hogy maga az ilyeket rendesen elhallgatja...

Nem azért iratom pedig azt a levelet, hogy akár maga elõtt tisztázzam magam (aki úgysem hiszi), vagy akár az édesanyja elõtt (aki hogy elhitte - nem tehetek róla), hanem, hogy a szemtelen ember méltó büntetését találja az önmegbecstelenítésben.

Különben az egésznek olyan formája lesz, mintha én nem folytam volna bele, hanem Hámoryt egyenesen a lelkiismerete (ami már nincs) vitte volna rá a levélírásra.

Az édesanyja elõtti kitisztázással azért nem gondolok semmit, mert már engem régen odavitt a familia, hogy »magán« kívül nem sokat törõdöm környezetében senkivel (még azelõtt Nelkát kedveltem, de most már azt sem), és ezt így külsõleg sem igyekeztem tagadni soha. (Az édesapja kivétel, azt taval szoktam meg szeretni - s nincs valami nehezebb, mint a szeretetrõl leszokni). Kellemesebb dolog volna ugyan rám nézve, ha a familiája is kivétel nélkül szeretne, legalább a jelenre nézve - hanem a jövõre nézve tökéletesen mindegy, s emiatt barátság­talanságuk, biztosíthatom, egy csepp gondot sem okoz. Én részemrõl érzem, <hogy már tovább mentem »viselt dolgaink« terén (maradjunk ezen már egyszer neheztelésre okot adott kifejezésnél)>, hogy már jobban szeretem, mintsem az édesanyja haragos tekintetére le tudjak magáról mondani. Tessék neki haragudni rám, amennyit tetszik. Még ezelõtt egy fél évvel talán megtettem volna neki ezt a szívességet - de most már »késõ« van, s nincs annyi hatalma, hogy ezt kivihesse: mert amíg maga a gyenge nõ, ki közvetlenül van kitéve annak a sok mindenféle erkölcsi nyomásnak, elég erõt érez az ellen küzdeni, nem törõdni azzal: - addig én legyek a gyávább? Én magától nyerem az erõt, s olyan parányi apróságnak tûnik fel szememben az egész familia összes akarata a »magáéval« szemben, hogy nem is veszem azt észre, s nem is tartom méltónak ellene küzdeni. Tout égal. Ha »egész« Okolicsányi-nétól kezdve le a kis Gyuriig, az összes familia magába fogódzik is, azon szándékkal, hogy el nem bocsátja, mégis csak enyim lesz maga, mert ösmerem, mert tudom, mennyiben számíthatok erélyére - föltéve persze, ha az idõ semmit sem változtat szerelmünkön. Mely esetben meg éppen semmi szükségem, hogy a család rám pazarolja kegyeit.

Ezt a hosszú »prológot« mind azért írtam, hogy meggyõzõdtessem, miszerint nem törõdöm a familia barátságtalanságával sem, s csakis »kuriózum« gyanánt szeretném, ha egyszer már elmondaná, hogy hát tulajdonképp miért haragusznak rám? Nem hiszem, hogy ne tudná.

Azt ugyan okosan tette volna, ha mint említé, a leveleimet megégette volna. Minek tartja azokat? Vagy mindig szeretni fog, és akkor ott leszek magának emlékül én magam. Vagy pedig megszûnik engem szeretni - és akkor kellemetlen lesz minden emlék énreám. Eszerint a levelek minden esetben fölöslegesek. Õszinte örömem volna felette, ha elégetné õket. Én a magáét, mikor felszaporodnak, személyesen átadom. Vagy legközelebb beviszem Gyarmatra, hogy együtt szaggathassuk õket össze.

*

Bibinek is szeretném a fejét megmosni, amiért ostoba célzatokkal magát rémítgeti, mintha az egész világnak az volna a célja, hogy magát keserítgesse. Õ elõttem is folytonosan példálódzik, hogy a Mauks lányok ilyen meg olyan boldogtalanok lesznek, mert rosszul vannak nevelve, hiú ábrándokkal táplálkoznak sat. Én most legutoljára, vasárnap lesz két hete, azt hitettem el Bobokkal, hogy magának az a rögeszméje van, hogy áttér legközelebb a katolikus hitre - s aztán elzarándokol Máriacellbe; hogy onnan valami zárdába vonulhasson, mivel, mint mondtam, a mai Bobokhoz hasonló összes fiatalság ki nem elégíti igényeit. Persze, hogy a kis Bobok mindjárt felpattant s sóhajtozott. Õ jó fiú. Szereti mindnyájokat - nagyon. Jobban mint én. Neki meg lehet bocsátani, ha túlságos szeretetében családtagnak képzeli be magát. Az én kedvemért ne haragudjon rá.

*

Most pedig áttérek arra, amiért tulajdonképp írni akarom ezt a levelet. Ugyanis hosszas irkálásaim, hosszú leveleim dacára is, fölöslegesnek tartottam megírni, hogy hideglelésem van: negyednapos, s hogy ha csak el nem fordul, szombaton éppen rám jön, miokból szombaton nem mehetek a színházba; hanem hétfõn vagy vasárnap szívesen és örömmel fogok sietni önt látni.

Legjobb lesz, ha csak hétfõn jön be, s ott hagyják szombatig, mely esetben én is ott maradok.

Ha szombaton jön Gyarmatra, akkor vasárnap vegye rá Szúdynét, hogy jöjjenek ki Zsélybe: ott találkozunk, s ott én mint újdonságot hallom magától, hogy most Gyarmaton van - minélfogva nem lesz feltûnõ, ha a fürdõbõl nyomban maga után megyek, s ott nem hagyom Gyarmatot addig, míg maga ott lesz. Így legfeljebb azt fogják mondani, hogy bolondulok maga után.

Míg ellenkezõ esetben azt fogják mondani, hogy »összebeszéltünk«, s új pletykáknak ássuk meg alapját.

Minthogy az idõ rövid, s addig a végleges megállapodásra már teljes lehetetlen levelet váltani, abban állapodom meg, így ex tempore:

Hogy szombaton nem megyek be, mert beteg leszek, ha pedig nem leszek, mert várni fogom a betegséget: Vasárnap öt óra után keresni fogom a zsélyi fürdõben, ha ott nem találom, hazajövök, és hétfõn Gyarmaton keresem fel.

Isten önnel

holtig szeretõ

K[álmán]ja

A zsélyi fürdõt okvetlenül forszirozza! Mert a gyarmati mulatságaink fád voltát már elõre érezem: szobában sehol sem lehet beszélni a gardedámok miatt, nappal meleg van, este roppant sokan sétálnak, a színházban húsz ember hallgatódzik köröskörül, egyszóval mindenütt embert lehel az ember. Sehol sem hagynak magányosan. Ami ugyan nem volna egészen szükséges, ha valami józaneszû gardedam volna, aki nem abból a szándékból hegyezné hosszú füleit minden szóra, hogy pletykát csinálhasson belõle, mint Jeszenszky Józsiné, aki rémítõn kibõvítve beszélte el a Bérczy lányoknak egyszeri sétánkat. Hogy mennyire akartuk - azt mondja - a nyakunkról lerázni...