|
[Szklabonya, 1872. augusztus 10.]
Kedves Ilonám!
Kedden írt
levelét, mivel az a szklabonyai postás ügyetlensége miatt (ki olvasni sem tud)
Zsélyben visszamaradt egész péntekig, csak ma olvashattam - tehát elõbb nem
válaszolhattam rá, amennyiben talán (?) szükséges válaszolni az abban megírtakra....
A <Balás> féle bosszúállási terv ostoba mese, vízió... fantom... tehát
arra nem is felelek. Eléggé megfelel az, hogy én még <Balás->nál nem is
voltam, mikor magával már feltûnõ szívesen beszélgettem... »nagyobb tért« meg
annál sohasem igyekeztem foglalni. Azt láthatta. El nem gondolhatom, hogy
mifélének képzelheti ezt a tervet <»Hámory> et Comp«? Nekem nincs
fogalmam se róla. Ön csalódott. Én nem bírom azt kitalálni.
A levélolvasásra
nézve csak annyit, hogy azt kereken tagadom, hogy én valakinek odaadtam volna
elolvasni. (Egyszernél többször, amit megírtam - az anyámnak). Az
megtörténhetett, hogy <Balás> elolvasta, mert szokott szórakozottságomnál
fogva különféle helyekre raktam õket. Ki lehetett, aki magát errõl meggyõzte,
nem tudom, de akárki volt is, azt szemébe mondhatom, hogy szemtelenül hazudott,
ha azt állítja, hogy az én tudtommal, az én beleegyezésemmel olvasta magának
hozzám írott bármely sorát...
Hogy
<Bérczyék>nél hétfõn tett látogatást eltitkoltam, az nem a bizalom hiánya
volt, hanem rosszul sikerült »gyöngédség«. Akkor még maga nem mondta meg, »hogy
csak egy kicsit szeret«, s én joggal feltehettem, hogy az rosszul fog esnie, ha
a Bérczyéknél akaratlanul tett s hosszúra nyúlt látogatást felfedezem. Ezért
feleltem legelsõ kérdésére azt, hogy »nem voltam ott«. De mire Szúdyéktól
kijött, addig meggondoltam, hogy ha mástól tudja meg az általam eltitkoltakat,
még rosszabbul fog esnie, annál is inkább, mert az általam történt eltitkolás
némi jelentõséget kölcsönözhetett volna: különben akaratlan vizitemnek.
Hogy akaratlan
volt, onnan látszik, mert én azon pozitív hitben voltam, hogy Mari már Pestre
ment pénteken, s egyedül Bobokhoz mentem a házuk mellett, kinél egy írást
kerestem, melynek édesapjától leendõ átvételére felkértem. Mari meglátott, s én
is õt. Tehát megállnom kellett, mint régen látott ismerõsömmel fecsegni s. a.
t.
Az örvendetes
újságot már nagyon közönyösen veszem. Az elsõ napokban, midõn egyszer magának
levelet írtam, nagyon örültem neki, tehát hittem, hogy maga is örülni fog, mert
az ember oly bolond, hogy azt képzeli, miszerint az, ami õt örvendezteti,
másnak szinte örömöt okoz. Ez az volt, hogy pénzügyi tekintetben lehetõvé vált
novembertõl kezdve állandóan Pesten laknom. Ez a gyarmati prókátorság eszméje
mindig kínzott, kiállhatatlan volt elõttem, mert az is. Az igaz, hogy Pesten le
kell mondani az olyanféle lótartás meg szellõs-szállás nemes eszméirõl és hogy
ha az embernek három esztendeig semmi jövedelme nincs (amire könnyen el lehet
készülve minden okos ember), kilencszer annyiba kerül a megegzisztálása
kevesebb kényelemmel, mint Gyarmaton sok kényelemmel - de mikor Pest mégis csak
nagy város, s úgy érzem, hogy a lelkem fele hozzá van nõve.
Minden barátom,
minden jóismerõsöm ott lakik, úgyhogy ott, csak ott vagyok igazán »otthon«.
Nem tudom, maga
is úgy szereti-e Pestet, mint én - de azt hiszem, megszereti (különösen, ha a
»Két nyúl« utcában lakik az ember, ahol örökké verkliznek).
Az az a hely,
ahol a mi ellenségünk (azaz csak a magáé), a pletyka megszûnik.
Szklabonyán,
[1872.] augusztus [10.]
õszinte
tisztelõje
Mikszáth Kálmán
|