45.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonya, éjfél után 2, negyed háromra 11. szeptember 1872.]

Kedves haragos kis Ilonkám!

Ma olyan hideg volt, mint a jég. Valóságos fagylalt. Köszönöm, nincs gusztusom a fagylaltra, amikor - nem kérek. Most az egyszer igazán megártott. Máskor lehetett miattam langyos meleg, zuzmara hideg, megjegesedett Minerva, megfagyott Juno, csak egy kicsit sajnáltam. Hanem ma - csak ma ne lett volna olyan hideg. Vagy ha már hideg lett volna, minek volt olyan szép.

Jaj, csak szép ne lett volna!!

Milyen szemtelen szatíra az megint a sorstól, hogy amikor elhozza azt az idõpontot, hogy kezdünk egymástól távolodni, velem azt az infámis tréfát csinálja, hogy még százszor szebbnek lássam, mint aminõnek eddig tartottam.

Meg is ittam bánatomban két icce bort és egy meszely fekete kávét, s most, midõn végre valahogy hazavergõdtem, nem bírok elaludni, hanem visszagondolok arra a kedves gyönyörû homlokára, melyet annyi ezerszer szeretnék megcsókolni, mint ahány pattanás van rajta. Még azonfelül is egyszer.

(A lencsérõl nem is szólok.)

Részeg vagyok ugyan egy kicsit, de éppen azért írok igazat és józan dolgokat, már ti. amennyiben lehetséges józanul írni ott, ahol maga a »tárgy« is részegítõ.

A »tárgy« pedig maga, kedves kis jeges tengerem!

Lehetne ugyan mondani azt is, hogy márvány-tenger Csakhogy magában éppen annyi kevés »márvány« van, mint amilyen sok »viaszk«.

Az a »viaszk« keserít engem nagyon.

Innen van az, hogy a vitorlát visszafordítom a tengerrõl, de az a malõr, hogy honnan van, miszerint akkor csap össze fölöttem az örvény legjobban, mikor már végképp kieveztem belõle, azt már nem tudom.

Talán a fátum.

Maga persze azt fogja mondani erre az én levelemre, hogy nem érti, nem világos eléggé, képekben van feltárva nyíltan a leleplezett való.

Az igaz.

Tudtam volna én világosabb is lenni, de nem akartam. Jobban szeretem ezt a félvilágosságot. Ámbár a félvilágosság félhomály. De a félhomály romantikus. Szerelmes embereknek való idõszak. Mi pedig par force szerelmes emberek vagyunk. Kettõnk számára csinálom ezt a ködös stílust. Olyan szép dolog az a köd!... Nemcsak azért, mert Turgenyev Iván regényt írt róla, hanem azért is, mert én most levelet írok felõle. A ködön keresztül minden szebbnek látszik, mint amilyen. Maga is, én is, amit írok, ez is, amit meg nem írok, az is.

De mégsem az vitt rá, hogy Hugo Victort utánozva talányokban tárgyaljak egy ilyen fontos dolgot ahelyett, hogy kiblyabognám egyenesen; magyarán.

Hanem egész más dolog vezetett ilyen eljárásra.

Ha jól tudom, megírtam egyszer, hogy a [nagy] szerelem jellemtelen, alacsony, olyan, mint a Moloch, kegyetlen, telhetetlen és zsarnok. Én tudtam ezt elméletben.

Azért írtam, hogy nem kívánom jobban szeretni.

Amitõl féltem, bekövetkezett. Ma vettem észre, hogy én is zsarnok vagyok.

Amit a túlsó sorokban megírtam, az az én kegyelmes rosszallásom maga ellen. Az én felséges mérgem magas epéje, melyet azért nem akarok világosabban kiönteni, mert még van bennem (de csak nagyon kevés) méltányosság-érzet, mert szégyenkezem nyíltan zsarnokoskodni ott, ahol jogom sincs arra - ha ugyan a zsarnokoskodásra lehet jogot szerezni, s jellemes embernek felhasználni.

Kezdek belemenni a jellemtelenségbe.

Nevessen ki, kérem. Én magam is igyekezni fogom magamat kinevetni.

Ezentúl már én nagyon kiállhatatlan ember vagyok.

Megtartom örökké, amit magának fogadtam, hogy õszinte leszek a fõbb kérdésekben mindenütt.

Most is õszintén megírom zsarnok indulataimat, de nem azért, hogy azokat respektáltatni akarnám, sem azért, hogy most be vagyok csípve, de azért, mert ezzel meg akarom magam büntetni, nevetségessé tenni.

Hát - ma majd megfojtott a méreg, mikor maga elbeszélte, kik voltak Mohorán, hogy táncolt, hogy diskurált, s. t. b.... hát még mikor a színházban unta magát, ide-oda kapkodta fejecskéjét, koketírozott a hátulsó padokban ülõ nemes fiatalsággal... ezt az estét nem szeretném még egyszer átbosszankodni.

Máskor ez mind természetesnek tûnt volna fel, mint ahogy természetes is, hogy az ember végignézi ismerõseit, megunja magát, ha a feje fáj... de hát mikor én most beálltam bolondnak, hát nekem most az kellene, hogy maga ne nézzen senkire, se magát ne nézze senki, mert el találja valaki tõlem lopni. Tehát hiába tenne mindent, nekem nem volna semmi elég. Ha örökké mellettem ülne, még akkor is féltékeny volnék a gondolataira: nekem az kellene, hogy folytonosan a nyakamon csüggjön, folytonosan rám gondoljon, még talán az is kevés lenne.

Bekövetkezett az az idõszak, amikor érzem, hogy nem vagyok boldog.

Minek mentem én akkor Mohorára? Lássa, ennek maga az oka. Én elõre tudtam, hogy ez így lesz. Elõsejtelmem volt.

Ezen most már segíteni kell.

Ellep az álom, s nincsen idõm indokolni, mennyire kellemetlen lesz az mind a kettõnkre, ha még jobban elharapódzik.

Csak röviden, de nagyon komolyan kérem, hogy ne írjon most nekem egy egész hónapig egy betût sem, én sem írok, én sem. fogom most látni egy egész hónapig, ámbár olyan bolond vagyok, hogy ma éjfél után egy órakor akartam maguk után menni Gyarmatról Mohorára.

Egy hónap hosszú idõ, addig tán sikerül szórakozni, lehûlni annyira, hogy megint okos ember lesz belõlem.

Én tudom, hogy miért van erre szükségem.

Nem valami szeszély az, vagy jux, vagy excentritás, hanem életszükség.

Maga megígérte, hogy engedelmeskedni fog, bizonyítsa be, hogy szeret, azzal, hogy egy hónapig nem ír, s nem hoz kísértetbe találkozásra, annál inkább, mert most már az nem kerül megerõltetésébe, legfeljebb egyetlen intésébe, mert az ember, mint Madách mondja, olyan gyönge... gyenge.

Ez nekem keserû orvosság lesz a bolondéria ellen, de csak ez az orvosság is gyógyít ki. Ösmerem magamat. Ha egy hónapig nem látom, megint meg leszek elégedve a modorával, mint eddig.

Csináljuk hát meg azt az egy hónapot tabula rázának. Egy hónapig olyan akarok lenni, mint az aszfalt kövezet.

Hiszen már ezután úgysem lesz sok hónap addig, amíg végképpen nem lesz szükségünk a levelezésre, mert örökké együtt leszünk.

Tehát most isten önnel, imádott Ilonkám, október 11-ig, amikor következõ levelemet fogom magához megírni.

Csókolja milliószor

Kálmán