[Szklabonya, 1872. október 5.]
Kedves
Ilonka!
Valamikor
egy hét elõtt írtam ugyan magának valami levélfélét K. Zellõrõl, de a Kis-Zellõi
gyalog levélhordó kegyelmébõl, ki csak egyszer sétál el hetenként Gyarmatra
vagy Szakolba, az meglehet, még ma sem jutott kezeihez.
Hétfõn is
láttam Gyarmaton, de sokkal messzebb volt, mintsem szóba ereszkedhettem volna
magával - azután kedden este úgy 8 óra tájban is láttam a kaszinó-épület
mellett kocsin, de hát jónevelésû embernek nem illik éjjel szólítani meg
ösmerõseit - minélfogva a gyakori találkozás dacára is, már igen régen nem
találkoztunk.
Legalább
nekem igen régen látszik. Egy egész unalmas örökkévalóság!
Már azt is
elfeledtem, hogy néz ki. Múltkor már Boboktól kellett megkérdezni. Azt a szamár
gyereket megbíztam, hogy mikor Gyarmatra jövök, minél több pletykát gyûjtsön
nekem maga felõl, amivel mulattasson... De nem tud semmit. Mintha nem is élne
már!!!
...Hova
lett az a kedves korszak, mikor mindenki maga felõl beszélt nekem? Még a bokor
is, még a fû is, még a csillagok is...
Új témákkal
tolakodik felém az ostoba emberiség. Akkor az bosszantott - most ez bosszant.
Excentrikus
logikája a logikátlanságnak!
Az emberek
beszélnek elõttem Ottlikról, aki haragszik rám, Csernátonyról, aki megdicsért,
Szatmáryról, aki összeszidott, soha el nem követett kalandjaimról, mesélnek egy
általam elkövetendõ skandalumról, amivel a nemes vármegyét meg akarom
»lepni«. A bolond Dessewffy kifecsegte elõre. Most már, ha megharagszom, meg
sem teszem. Egyszóval, beszélnek elõttem mindenrõl, de magát a világért sem
említi senki. A maga neve szépen lassan egészen kimarad mellõlem: pedig úgy
hozzászoktam már!....
És az
meglehet, hogy az jól van így, hogy a természet rendje hozza azt így.
Éppen itt
van rá a treffent hasonlat az õszben.
A fa
lehulló leveleit messze elsodorja a szél... A két egymás mellé helyezett
levelet hiába keresné együtt az ember - az egyik a folyóba esett, viszi a hab
le a Fekete-tengerbe, a másikat pedig valami felföldi forgószél kapja fel, s
valahol Nagyrõcén teszi le...
A ménkõ
hozná össze ezeket többé.
Nem
szeretném ugyan, hogy ez a hasonlat lenne a mi melankolikus esetünk hû
fotográfiája, hanem hát ez az »általános
szélcsend« egészen azt »látszik« jelezni.
Csak
egyetlenegy hang magaslott ki ebbõl az átkozott csendességbõl: egy kedves
rokonkája azt mondta, hogy maga »haragszik rám: látni sem akar«.
Még ezzel a
helyzettel ki tudtam békülni, azt mondtam a kedves rokonnak:
- Azt ugyan
okosan teszi: csak soká ne tegye......
Hanem
azután szerdán, a Pajorék szüretén <Bérczi Mari> egészen felbosszantott.
Csinált rám
egy verset, amelyiknek minden strófa után ez a refrénje:
»Elhagyta
már Ilonkája?«
Hát
csakugyan elhagyott maga engem? No, megálljon! Éppen a múlt héten kezdtem bele
egy novellába, amelyiknek az a címe: »Nõk
is szeretnek igazán.« Mindjárt kivakarom a címét.
Egész
komolyan mondom, hogy a szüret óta kezdem magamat beleélni abba a gondolatba, hogy
már maga nem szeret. Minek is pendítette meg az a pajkos <Bérczi Mari>?
Hogy mindig neki kell lenni az én megölõ betûmnek?
Hanem meg
is bosszultam rajta magamat valódi Podluzsányi Gyula-féle módon.
Fiat lux...
Ad vocem, szüret! Most van itt a pap. Kérdeztem, hogy nem látta-e magát a mohorai
szüreten? Azt mondta, hogy igen. Gerlachhal beszélgetett. Hogy sajnálom,
miszerint én <is> nem mehettem! De végtelenül álmos voltam tegnapelõtt.
Egész nap aludtam.
Nagyon
sajnálom, hogy késõn jönnek Gyarmatra lakni. Azt hittem, hogy mindjárt e hó
elején jönnek, s elhatároztam azt a meglepetést csinálni magának, hogy engem
már ott Gyarmaton találjon éspedig éppen Balás Jóskánál, mint azelõtt, hogy
ugyanaz a szolgáló, ugyanaz a kocsis hordja a válaszokat és viszonválaszokat,
ki azelõtt. Hogy még néhány napig hû másolatban lássam viszonyunk legszebb,
legköltõibb korát.
Kedvenc
tervem volt az.
De most már
nem lehet keresztülvinni, mert késõn jönnek be lakni, amint hallottam, s nekem már
néhány nap múlva Pestre kell mennem: s onnan már nem jövök vissza többé soha,
legfeljebb egy-két napra olykor.
Ennélfogva
nagyon valószínû, hogy már mi nem is találkozunk: azért szeretnék tisztába
lenni azzal, ha szeret-e még, vagy elfelejtett-e már.
Mert az nekem nem
mindegy.
A szellemi részét
nem számítom a dolognak: e tekintetben nincs semmi megjegyzésem most; nagy
ellensége vagyok a nyílt diplomáciának. Megtanultam Ghyczy Kálmántól, hogy az
szamárság. Kár, hogy õ elõbb nem tanulta meg. Neki nem volt kitõl. Errõl tehát
nem beszélek. Ez »sigillum secretum« mindenkinek. Hogy mi van alatta, azt
igazán, híven nem adom át olvasni elõre.
Hanem azért nem
mindegy, mert ha nem szeret, akkor egészen másféle irányt veszek, attól a
perctõl, amelyben ezt megtudom. Akkor még egy kicsit pauzálok az életben és
könnyelmûsködöm, mert az nagyon passzionátus sport. És illik nekem. Aztán van
hozzá még idõm.
Ha azonban szeret, akkor le kell mondanom
arról a kedves jó életrõl, melynek gondtalanság a neve. De a lemondás elég édes lesz mert maga miatt
történik. Bekövetkezett az elhatározó pont. Most határozzon. A »jux« korszak
ezzel a hónappal végképp befejezõdik. Most már következnek a komoly dolgok,
azokkal szemben már nem lehet tréfálni.
...
Hosszú idõ már,
ahogy nem írt. Ez is bizonyít <Bérczy Mari> mellett. Annyira megéheztem
<már> megszokott leveleire, hogy most már szükségbõl régi leveleit
szedegetem elõ, s azokat olvasgatom.
Szánja meg,
kérem, unalmamat, és írjon valami frissebb dolgokat. Hiszen azóta csak történt
valami magával is. Mégpedig úgy látszik sok.
Hogy áll a
mogyoró nyaklánc, amit a tót kliens küldött?
Igaz, hogy
Pongrácz Zs. megbolondult? B[érczy] Mari újságolta azt is. Ha igaz, írja meg,
miért bolondult meg? Érdekes história lehet. Mulatságos tragédiája a XIX.
századnak! Az ilyeneket szeretem. Ha valaki eleven novellákat csinál. Különben,
hogy szegény Mariskán ne száradjon a pletyka, annyit mondhatok, hogy hallottam
én már nagyon sokaktól ezt a hírt. Egyébiránt »Viel Lärm um nichts«.
Megbolondulni dicsõség a mai világban. Azzal csak azt bizonyította, hogy szíve
van. Az pedig igen nagy és »ritka« érdem.
Egyéb újságot nem
tudok.
Kedves Luiz
nénikéjével volt szerencsém találkozni kedden a Bérczyék ablaka alatt. Hiába, õ
sohasem változik. A fullánkját mindig magával hordja, mint a kígyó.
A kövér Minerva
akkor is kitett magáért, következõ párbeszédjével:
- Ön, hallom,
megint bejön Gyarmatra.
- Be, egy hétre.
- Ah megint
bekövetkezik persze az õszi szezon. Ön olyan, mint a kétlaki növény...
- Csak
olyan, mint a fecske. Amennyiben költözködöm...
- Egyik
szívbõl a másikba...
- Éppen nem
mondhatnám...
- No én sem...
Mert jegyezze meg, hogy két kapuja van a szívnek...
- Köszönöm ezt a
helyrajzi ismeretet. Megértettem.
A tisztes dáma
magára célzott, iparkodva velem elhitetni, hogy szívének második kapuját az õ
sárkányszelleme õrzi.
...
Ha talán mégis
netalántán rágondolná magát, hogy nekem erre a levelemre válaszol, válaszát
kérem Gyarmatra címezze, mert hétfõtõl kezdve hat-hét napot ott töltök, mivel
kezd már irtóztatón unalmas lenni a falu: szemtelen hosszúk már az esték...
emberem pedig nincs, akivel végig diskurálnám, vagy kártyáznám õket.
Tudok ám én
magáról egy igen-igen érdekes újságot is - de mivel még nem bizonyos, csak
valószínû - most mégsem írom, azaz hogy sohasem írom meg, mert ha már bizonyos
lesz - akkor én úgysem írok magának többet!
Én sokkal
diszkrétebb vagyok, hogysem megírjam, ha nem igaz, ön sokkal elmésebb, hogysem
ki ne találja, ha igaz, s indokolni ne tudja, ha akarja.
Hanem én nem
akarom, hogy azt tegye, az indokokat elengedem.
A szerelem az az
egyedüli téma, amely nem ösmeri a logikát, sem keletkezésében, sem
megszûnésében. Ezért nevezik a bölcsek »ostobaságnak«.
Bocsássa meg,
hogy annyit összevissza fecsegtem az »ostobaságról«.
Dehát jól esik a fagyos
unalmat ilyen pikantériákkal fûszerezni - így õsszel. A viszontlátásig!
Szklabonyán,
1872. okt. 5.
õszinte
tisztelettel
Mikszáth Kálmán
|