[Balassagyarmat, 1872. november eleje]
Kedves Ilonkám!
Mikor tegnap
elmentem önöktõl, az elõszoba ajtajából még egyszer visszahajoltam és még egy
pillantást vetettem önre, amint saját szobájuk ajtajában állott.
Bobok szemembe
nevetett és azt mondta.
- Nagyon
szerelmes lehetsz, hogy úgy visszanéztél... Nem tudtál eleget betelni a nézésével?...
Én akkor azt
feleltem erre:
- Ne bánts...
meglehet, hogy most néztem meg »utoljára«. Ezt csak azért írom, hogy bebizonyítsam,
hogy már akkor élt lelkemben valami homályos tudat arról, miszerint a tegnapi
napon elbeszéltek után egészen megváltozott a helyzet és a helyzettel meg kell
változnom magamnak is.
Nem az a hely az
önök háza most már, ahol »otthon« érzem magam, ahol nekem minden kedves, a nagy
veres karosszéktõl kezdve, egész a kis Gyuriig, s ahol azt a »mindent« még százszor
kedvesebbé teszi az ön alakja, mely valami varázsszerû derûvel önti el a
tárgyakat és a többi alakokat. Most már idegen hely az nekem. Egészen idegen és
hideg. Ön pedig úgy tûnik fel nekem ott, mint egy oda be nem illõ kép, amelyhez
úgy vonzódtam... amely az enyém félig... amelyre gondolni olyan édes és mégis
fájó...
Pardon! megint
belementem a poézisbe... pedig nagyon szárazon akarok írni. Ön megérdemli azt,
hogy Önnel szemben még a szent költészet kalapját is letegyem, és beszéljek
fedetlen fejjel, férfias bizalommal. Ön nekem több, mint mindenki. Több még
magamnál is. Megérdemli hát, hogy így beszéljek, ahogy beszélek.
Én nem tudom,
hogy mit pletykáztak a mohorai asszonyok, hanem elég ebbõl annyi, hogy
édesanyja rossz szemmel nézi, ha együtt beszélgetünk, és tudom azt, hogy aki
önnek azt mondta, hogy ne higgyen nekem, mert eddigi modorom jellemtelenségre
mutat, az édesapja volt.
Ön tudja legjobban, hogy neki nincs igaza. Hiszen én nem ígértem eddig sem
semmit. Tartózkodóbb voltam a kellõnél. Soha egy szóval sem említettem azt,
hogy szeretem - pedig szerettem -, és még mai napig sem említettem azt, ami
ennek következménye. Mert azt gondoltam és gondolom most is, hogy az ön
szerelme csak múló szeszély, gyakori együttlétünk saját magára tukmált kifolyása.
Elmúlik magától, mint a füst. És nem akartam visszaélni a szeszélyével sem. Hol
van itt a jellemtelenség?
Édesanyjának nem veszem rossz néven, ha valami pletykákon felindult.... õ
is csak asszony, mint a többiek, de édesapjának ez a szava örökös tenger marad
közöttünk. Tudniillik õ közte és köztem.
Tudom, hogy ez hiba tõlem... különösen tõlem, kit, mint érzem - arra jelölt
a sors, hogy a nyilvános élet sorompói közt mindig, hol mint a közvélemény
kegyeltje, hol pedig mint gyûlölt alakja grasszálván, mindenféle kritikának ki
legyek téve... nem is állítottam volna fel ezt a tengert száz ember közül
99-nek a »jellemtelen« szóért, de az kétszeresen lesújtó rámnézve, hogy ezt
éppen »õ« mondta, akit annyira »tiszteltem«.
Ha csak egy kicsit ösmer, tisztán állhat ön elõtt, hogy nincs az a magas
hely, ahova nem igyekeznék feljutni ön után, és nincs az a veszedelmes hely,
amitõl visszaborzadnék önért - de a lenézés és gyanúsítás... az nekem nagyon
szokatlan... <a> az megfélemlít, másokkal szemben tudnék cselekedni, de
azokkal szemben, ön miatt, nem tudok. Hadd legyen ott az a tenger.
Ennélfogva kérem, kedves Ilonkám, vegye ön vissza elsõ albáját, mentsen fel engem az alól: ne törõdjön vele, hogy az
fájni fog nekem, ha ezentúl nem láthatom. Meg tudom én magamnak parancsolni,
hogy »vasból« legyek. Aztán tudok én talán találni olyan eszközt, amely
közlekedés lesz a tengeren keresztül - ha ön is akarni fogja.
Ez az ok arra is, hogy a Naplót nem küldöm. Nem
szeretném, ha meglátná ott valaki. Minek az. Önt meg összeszidhatták volna
érte. Ezt a levelet sem tudom, mint juttathatom kezébe, pedig ezt meg kellett
írnom. Köteles voltam ön elõtt indokolni elmaradásomat. Másoknak mondja azt,
hogy fasché van köztünk és ha egy kis szimpátiával s parányi becsüléssel
viseltetik is irántam, sohase közölje e levélben megírtakat senkivel. Legyen ez
kettõnk titka.
Sajnálom, hogy folytonos vizitek
miatt nagyon töredezve írám ezen levelet, mindent meg nem írhattam... Különben
is szórakozott vagyok... Egészítse ki a hézagokat ismert éleseszûségével.
Ezen levelemet tépje kérem szét. Jól esik
tudnom, hogy nincs meg. Még egyszer isten önnel! A leendõ viszontlátásig.
M. K.
|