|
[Balassagyarmat, 1872. december 24.]
Kedves Ilonkám!
Mielõtt boldog
karácsonyi ünnepeket kívánnék magának, még a reggeli közben elfecsegek magával
egy kicsit. Éppen most látom elmenni az ablak alatt, a lila ruhában, mely olyan
jól áll magának. Többi közt különösen azt akarom megírni, hogyha netalán soká
találnék otthon maradni, írjon: mert most már semmi kedvem többé visszajönni -
azért - mert Gyarmaton lenni és magát csak egy nap is nem látni, rám nézve
legalább is szenvedhetetlen, márpedig magát látni mindennap, s kitenni olyan
jeleneteknek, aminõ a tegnap déli lehetett, legalább is kegyetlenség. Csak látszólag nem hatott rám a maga sorsa
tegnap, de valóban igen elszomorított. Szklabonyán könnyebben elviselem, ha nem
látom.
Különben maga ne vegye ezt valami nagyon szívére. Érezze magát egészen
függetlennek, mert míg én szeretem, és maga is szeret, az is. Én pedig örökké
szeretni fogom, s nincs többé semmi a világon, ami elválaszthasson. Én nem
kívánom a maga szüleinek semmijét, azaz hogy nemcsak nem kívánom, hanem el sem
fogadom: ez határozott föltételem volt és lesz is mindig: ezért is
kombinálgattam az erõszakos utakat: még a vonzalmukat sem kívánom, csak annyiban,
amennyiben ennek hiánya magát szomorítaná.
Én úgy bútorozom be a pesti szállásomat, hogy mikor abba maga belép,
egyszerû, veres ruhájában, mindent megtaláljon benne.
Szegény Mari testvéremnek a menyasszonyi hozománya ha nem is oly fényes,
mint aminõt én óhajtanék magának, de azért míg egyrészt meg vagyok gyõzõdve,
hogy a nemes jelleme mindig tud korlátot szabni igényeinek, addig másrészt
elfogja lelkemet a vallásos kegyelet kedves testvérem iránt, ha elgondolom,
hogy annak, aminek õ éppen menyasszony korában történt halála miatt hasznát nem
vehette, maga veszi hasznát, kit õ, tudom, legjobban szeretne, ha élne.
Vagy lehet-e magát nem szeretni?
Minél jobban ismerem, annál jobban. Mindennap
látom kimagaslani jótulajdonságait, mikrõl tán maga sem tud semmit. Rettentõ
elõnyösen változott meg.
Taval szép lány volt, eszes volt, jól tudott
affektálni, és azt mondta, hogy szeret - azért szerettem.
Ma már azért szeretem, mert õszinte, mert
gyöngéd, odaadó, jó, büszke, de amellett szerény is; az már egészen kiesett a
számításból, hogy eszes-e, szép-e?
Az elõbbit már észre sem veszem soha, az
utóbbit csak néha.
De ha büszke is, én irányomban, tudom, nem lesz
az. Nem veszi rossz néven, hogy ezt a fentebbi dolgot szellõztetem.
Maga még gyermek ahhoz, hogy az életet ösmerje;
mindig is olyan körben volt, ahol azt meg nem ösmerhette, mert az apja is, az
anyja is semmi egyéb, mint nagy gyermekek, akiknek fogalma sincs a »világ
soráról«, tehát szükséges, hogy imitt-amott én magyarázgassam meg.
Ne vegye tehát sértésnek, mikor azt mondom,
hogy az én testvérem hozománya elég lesz magának. Mert kívánom, hogy ne arra
legyen büszke, hogy hány ezüstkanala meg cukortartója van. Én sem arra leszek
büszke, hogy én magának mennyi ezüstkanalat adtam, míg maga egyet sem adott,
hanem abban keresse a büszkeséget, hogy [az] ezüstkanalakat sohasem
számítottuk.
...Különben ez az ezüstkanál história csak
errõl a pakfon kanálról jutott eszembe, amelyikkel a kávét iszom.
Isten áldja meg.
M. K.
[Balassagyarmat, 1872.] Dec. 24. szerda reggel 10 óra
|