[Budapest, 1873. március 14. után]
[Megszólítás
nélkül]
Eddig az volt a
tervem, hogy március 14-én lejövök Pestrõl, miután a vizsgát letettem, úgyhogy
a szülei nem tudják meg, magával találkozom az utcán, felültetem egy arra
készen álló kocsiba, aztán elviszem Szentpéterre, ott megesküdtet a pap, aki
rokonom - 5 óra alatt megjárjuk ezt az utat. Magát visszahozom, s itthon hagyom
vagy két hétig, míg Pesten berendezem a szállásomat. Itthon azt fogták volna
hinni, hogy Jeszenszky Józsiéknál volt, a valót semmi esetre sem gyanítanák, mert
az én Gyarmaton létemet nem tudnák. Maga aztán lassankint vallogatta volna
ki...
Azonban
meggyõzõdtem róla, hogy a protestánsoknál ez egészen kivihetetlen: mert az
alispán adja a dispenzációt: mégpedig mindig a szülõk beleegyezésével.
Egy út volna azt
elérni, csakhogy az nagyon rizikó, <az apja nevében kiállítani a
beleegyezést, aki késõbb megtudva a dolgot, semmi esetre sem perelne be érte,
csakhogy ez mégis veszedelem vállalat, s könnyen érvénytelenné tenné a
házasságot. Még egy másik mód is van> tudniillik kitérni katolikusnak, de
ezzel azért volna bajos boldogulni, mert ez a kitérés egészen nyilvánosan megy,
s ha csak pengetni kezdenénk is, mindjárt kiszivárogna az ilyen kisvárosban.
Egyszóval a
legutóbbi napokban meggyõzõdtem arról, hogy minden ilyen história teljes
lehetetlenség, mivel protestánsok vagyunk.
Tehát nem maradt
egyéb hátra, mint valahogy kicsikarni szüleitõl a beleegyezést: mégpedig úgy,
hogy az az én büszkeségemet ne sértse.
És ez iszonyú nehéz
feladat.
Én magam a
legutolsó idõben majdnem függetlenné tettem magamat az én szüleimtõl, s
<ismeretes kalandom folytán> bizonyosan csak örülni fognak ennek;
különbenis semmi szükségem beleegyezésükre...
Maga legjobban
ösmer, tudja azt is, hogy milyen viszonyban vagyok, mely álláspontot foglalok
el szüleivel szemben. Nevetséges volna, ha még tovább is megmaradnánk abban a
helyzetben, hogy még csak nem is találkozhatunk egymással. Ha ez a helyzet
megmarad, maga soha nem lehet az enyém: mert én olyan természetû vagyok, hogy
én a maga anyjához nem intéznék egy kérõ szót - inkább meghalnék, se az
apjához. Inkább törni, mint hajolni. Az agyvelõm ég arra a gondolatra, hogy
magát úgy, kegyelemképpen adják hozzám õk. Éppen õk, akik annyi ezerféleképpen
bántottak már meg, a bántalom mindenféle nemével, s amit én mind eltûrtem maga
kedvéért. Hisz az egy fokonkénti demoralizáció. Látni magamat naponként
lenézetve, anélkül, hogy azt valaha keserûen megtorolhassam.
Nem! Maga téved.
Én már nem mondom többé soha, hogy »isten önnel, többé nem találkozunk«. Ha
vissza tudtam térni Pestrõl, hogy egy félévet haszontalanul elpocsékoljak
életembõl a maga kedvéért akkor, mikor ezen félévet magamra nézve oly hasznosan
érvényesíthettem volna! Hol állnék én már most, ha maga nem lett
volna!! Mondom, ha már ennyit megtettem, azt többé nem mondom, egészen az
utolsó napig.
De addig maga is tegyen valamit. Mert ha el hagyjuk az idõt
veszni azzal, hogy ugyan néha összejövünk, s ott egymásra nézünk, akkor ott
fogunk állni az utolsó napon is, ahol ma. Azaz sehol.
S ha egyszer elválunk, ki tudja, összehoz-e már a sors. A szívek hûlnek a távolban.
Egyszóval,
nem beszélek sokat, mert nem akaródzik sokat írni, röviden csak annyit, hogy
azt kívánom magától, miszerint mondja meg határozottan a szüleinek,
<miszerint> hogy engem szeret... hogy magának hiába beszélnek a fülébe
akármit, hogyha boldoggá akarják tenni, akkor ne ellenezzék...
<...> Különben az mindegy, akármilyen módon... de
fokozatosan ebben az irányban haladjon, folytonos következetességgel - mert
különben nehezen érünk célt...
[Aláírás
nélkül]
|