[Debrecen, 1873. április 12.]
Kedves Ilonka!
Ma megint
berándultam Debrecenbe, s miután a vonatról elkéstem, itt hálok a »Telegdi«
szállodában, nem mehetvén át »Szoboszlóra«, hol még holnap megnézem a »bált«,
melyet a hajdú kisasszonyok hírhedt csárdása tesz elõttem némileg eseménnyé,
melynek érdekeltséggel nézek elébe, mielõtt kedves rokonaimat itthagynám.
Erdély fõvárosát,
Kolozsvárt is szándékoztam Nagyvárad megérintésével egy füst alatt megnézni, de
kifogyván az idõbõl, miután legfeljebb jövõ szerdán okvetlenül Pesten kell
lennem, ezt az utat más idõkre halasztom. Holnapután reggel már pozitíve
hazautazom. Értem haza - Pestre. Ez tehát utolsó levelem, melyet tõlem kap az -
Alföldrõl.
Tegnap
Szoboszlóról írtam néhány sort: nem tudom, megkapta-e? Bocsássa meg, hogy eddig
még nem írtam választ, méltót a maga legutóbbi leveléhez, melyben olyan
élethíven írja le az igazi szerelmet, hogy eltekintve attól a haszontalan
önzéstõl, mely annak értékét és kedvességét elõttem azon szempontból növeli meg
a kellõnél tízszeresen, mert rám vonatkozik - mondom, eltekintve ettõl -, egész
bámulattal voltam eltelve maga iránt.
Ha soha nem
szerettem volna is - most egyszerre imádnám, én, aki nem imádok senkit és
semmit.
Nem vitatom most
már, helyes irány-e az, amelyben maga elindult, megállja-e helyét a maga
okoskodása a logikával szemben, nem-e volt hiba az az elhamarkodás, mely egész
jövõje felett dönt; lehet, hogy rossz volt az irány, bolond volt a logika és
hiba volt, amit tett - hanem azért ez az irány mégis költõi, ez az okoskodás
magasztos, ez a hiba pedig csak azért nem erény, mert nagyobb annál, mert ez
olyan hiba, mely a tökéletesség eszményképe.
Nincs oka, hogy
magát ezért valaha szégyenelje... ha Moltke volnék, szeretnék Mauks Ilona
lenni; még ilyen tökéletesen meg nem hódított senki senkit - mint maga, kedves
pöhölykém, engem.
Most már egészen
el vagyok bolondulva maga után: az a levele olyan volt, mint otthon a Barnyú
Tera piszkafája, mely a boldog emlékû vaskályhában, melynél annyiszor
fájlaltattuk készakarva a fejünket - a hamvadni látszó parázst lobogó lánggá
piszkálja fel.
Én most már
többet érzek maga iránt, mint amennyit közönségesen szokás a mai világban.
<Még Marcsát sem szerettem ennyire soha>. Hanem azért magamat úgy látszik, mégis jobban
szeretem még. Mert ha magát jobban szeretném, mint magamat, okvetlenül azt tanácsolnám, hogy »bolond világot élünk,
kedves Mimikém, legokosabban teszi, ha férjhez megy ahhoz az 1200 holdas vén
úrhoz«. De már én ezt mégis csak nem tanácsolom. Bocsássa hát meg nekem, hogy
»ennyire« nem tudom szeretni. Bizony nem is vagyok én magának jó embere. Hiába
képzelõdik.
Midõn jelen
levelem írásához fogtam, az a szándék vezérelt, hogy megírok magának némely
dolgokat, miket okvetlenül szükséges, s miket már régen meg kellett volna írnom
Szoboszlón, de ott az teljes lehetetlen volt, mivel rokonaim nyárspolgárias
udvariassága reggeltõl késõ éjfélekig sohasem hagyott magamra, bármint
szerettem volna napközben is kimenekülve a célra nem vezetõ üres atyafiságos
diskurzus tömkelegébõl, gondolataimban magával foglalkozni, annál is inkább,
mert a viharos pesti élet sajátságaihoz az is tartozik, hogy sohasem érek rá
semmire. Ott néha képes vagyok magát is elfelejteni - egypár órára.
Azonban bármiképp
szeretnék is magával még némelyekrõl beszélni, mégsem teszem, mert most látom,
hogy annyi sok a mondanivalóm, miszerint bolondság volna belekezdeni; szükséges
értekeznivalóim ugyan nem olyan fontosak, hogy a részben kíváncsiságát
megérdemeljék - de azért juttassa mégis eszembe, mikor Gyarmatra megyek.
Ennek kapcsában
megérintem, hogy arra a tapasztalatra jöttem rá, miszerint a levelek sohasem
pótolhatják még némileg sem a beszélgetést: mivel a másik fél által illetõ
helyeken nem tehetõk meg a netalán szükséges kérdések a tárgy megvilágítására,
s amit egynéhány kifejezéssel el lehet végezni szóval, azt levélben száz lapon
kellene némely esetekben az arányosság tekintetébõl tárgyalni.
Minthogy ezek az
én históriáim ilyenek - hát én bizony nem írok a maga kedvéért sem 100 lapot 4
oldalra.
Most pedig,
»miutánd« csak azt ígértem meg magának otthon, hogy ha »elmegyek«, minden héten
írok egy két lapos (nem két darab
lapos) levelet - a harmadik lapon ezeknél fogva debreceni dialektussal
diskurálok magával, miután azt már kezdem elsajátítani.
Haót - kedves
Ilonkoám!
Ez »ittend« a
»külömös« »nípsíg«! Az »ezerkítszáz« »köteles« (holdas) úr »darucba« jár és
maga szántja a »jószágot« (földet). Tersztyánszky Tóni, kit ma ismét
megkerestem a Tisza banknál, a feltámadási pompánál, ismeretes szokásánál fogva
megcsipkedte egy fekete pruszlis Matildjok-féle ábrázatú szolgálónak
kréta-színû, debrecenietlen ábrázatjait.
- Kicsoda maga lelkem? Hol lakik? Én szerelmes vagyok
magába. De nagyon szerelmes vagyok. Érti? Nagyon...
- Kell a pokol fenekinek a nemzetes úr! - agyarkodék vissza
az õs kálvinista ivadék. - Mit akar kigyelmed? Nos, osztand? Hol lakom, ki
vagyok?... A Péterfia utcában lakom, s Fekete Kata vagyok, Fekete Márton
fiskális apámuram középsõ leánya. Kinek mi gondja rá?
Ilyen itt a világ. A férfinem elég csínos: úr ugyan nincs,
sem mívelt ember, csak más megyékbõl származott. A nõk között pedig pláne egész
Debrecenben eddig csak egy tûrhetõ arcot láttam. Valódi klenódium a rútságban
némely itteni asszony. De ez azért T. barátunkat egy cseppet sem zsenirozza,
hogy õrülésig szerelmes ne legyen egy-egy formájából kifordult asszonyi pofába.
Nem gyõzött eléggé szidni blazirtságomért. (Gondolom, ilyesvalamit
telegrafiroztam is magának estefelé, mert éppen a telegrami hivatal ablakaiból,
melyek az országútra nyílnak, néztük a processziós nõket, mivel itt is van egy
távirdai fõnök barátom, Simonffy Emil, akit ott felkerestem).
Luxust nem látni sehol. Az úri rend sem cifrálkodó, úgyhogy
a templomban egész feltûnést okoztam, hogy tiszta mandzsettám és kesztyûim
voltak.
Jó éjszakát! Isten önnel! Jövõ levelemet már Pestrõl fogja
kapni.
Kálmán
U.i. Nem vagyok ugyan buzgó keresztény, de azért ma én is
elmondtam egy hat szóból álló imádságot az öreg református templomban -
magáért. <Azaz, hogy csak úgy familiárisan szóba elegyedtem az éggel, kérve
az Úristent, hogy bocsássa meg annak az én rossz Ilonkámnak, hogy nem hisz
benne...>
És az Úr Isten alkalmasint meg is hallgatott, mert mindjárt
rá öt percre megengedte valami gazembernek, kilopni zsebembõl a szivarszívómat.
Mintha mondta volna:
»Törõdöm is én a te Ilonkáddal«. Arra való Doktor Bogdán meg
te! Elég gondom van nekem a Krisztust feltámasztani. Az se tréfa!
No, a Krisztus azután a jó debreceniek épülésére fel is
támadt - hanem az én szivarszívóm nem támad fel többé.
Miután azonban tetejébe rá még írnivaló gondolatom sem támad
többé - tehát befejezem a levelet, és lefekszem, hogy ismét magával
foglalkozzam álmomban.
Csókolom aranyos pöhölykém sokszor!
Írjon, ha nem írt még! - (Pestre).
|