[Ercsi, 1873. május 2.]
Kedves Ilonka kisasszony!
A fene vigye el
az ilyen malõrt! Ön ziher azt hitte, hogy lustaságom miatt nem keltem fel,
miszerint ígéretem szerint, [!] Vácig kísérjem el. Azonban ez nem áll; mivel
éppen az volt a bajom, hogy felkeltem s egy német kocsisra bíztam magam, hogy vigyen,
de szélsebesen, a Bécsbe menõ hajóhoz: éppen akkor értünk oda, mikor utolsót
csengettek... hirtelen beugrottam minden jegy nélkül... a hajó azon mommában
[!] elindult és levitt szépen Ercsig, ami egészen itt az alföldön van. Ígértem
én azután mindenfélét a kapitánynak, hogy tegyen ki, mert még Pesten vettem
észre, de nem hallgatott rám.
Most itt kell
lennem esti öt óráig: amibõl két nagy baj keletkezett.
Az elsõ az, hogy
ma délután 6-kor okvetlenül Pesten kellene lennem, mert égetõ dolgaim vannak -
és nem lehetek ott csak 9-kor: a második az, hogy a tegnapi esti postával
nemcsak a maga, de anyám egy levelét is vettem; amelyben sürgetve kér
hazamenni.
A harmadik nagy
baj pedig az, hogy magával nem beszélhettem tegnap - s hogy valószínûleg többé
már nem is fogok.
Ezt akartam
magának elmondani, ezért csikartam ki a színházba menetelt is - de azután a
hajóra hagytam, Ott nem lehetett beszélni ilyenekrõl.
Kedves jó
Ilonkám! Én megígértem a szüleinek per mopsz, hogy többé soha ebben az életben
nem járok maga után. Tudtam, hogy <tam, hogy> ezzel üdvömrõl,
mennyországomról, minden boldogságomról lemondtam, és mégis megtettem. Úgy
kikeresték azt a percet, amikor nagylelkû tudok lenni ellenségeim iránt is. Bobok ígértette meg velem. Azután a hajón
anyjának is megígértem. Csak azt kértem ki, hogy még egy napig láthassam. Az
volt a tegnapi nap. Az utolsó nap és felvonás.
...Ne desperáljon
emiatt, így kellett annak történni: higgye meg, még így sokkal jobb, mintha
abban az örökös ingadozásban tévelyegnénk. Mit ér az? Ha tegnap önben több
erélyt, több akaratot, több szerelmet tapasztaltam volna, akkor még
visszavontam volna szavamat - és megmondtam volna, hogy amit a természet
törvényei összekötnek - azt a láncot én nem tépem szét. De ez önben
hiányzik....
De különben hova
visz ilyen élet? Diáknak való szerelem az, ha bujkálni kell. És azt így vigye
az ember a végtelenségig. Ha tudnám, hogy egy évig tart, bevárnám - ha tudnám,
hogy négy évig tart, még akkor is bevárnám... de az már az örökkévalóságig
tart, mert én ugyan sohasem megyek a magok házához, hacsak nem hínak, hacsak
édesapja valaha meg nem kérlel - s hogy õ meg nem kérlel, az bizonyos Nem is
lenne tõle férfias.
Így állván a
dolgok, nekem illik lenni okosabbnak.
Én belátom azt,
hogy ahogy a körülmények állanak, két okból nõm nem lehet:
1) mert nem adják
ide - s
2) mert az
erõszakhoz nyúlni nem vagyunk eléggé bátrak: ön nem az.
Miután tehát nõül
nem vehetem, s ha mégis céltalanul folytatom a nekem annyira édes viszonyt,
tudom, hogy pillanatnyira talán boldoggá teszem magamat is, és meglehet talán
magát is - de a jövõre nézve okvetlenül szerencsétlenné teszem.
Ön olyan
önfeláldozó volt irántam sokszor, hogy a csodáig ragadott el a bámulat, én is
az akartam lenni ezzel a lépésemmel. Nagyon fáj ez nekem. S inkább írnám
milliószor a saját halálítéletemet. Szomorú emlékû nekem Ercsi.
Jókai valaha
innen kérte meg feleségét, akit szeretett.
No, én 25 évvel
rá innen kérem meg - megfordítva - magát. Milyen szeszélyes a sors.
Tehát isten
önnel! Mihelyt Pesten dolgomat intézem, rögtön sietve megyek; mivel rá, ahogy
Pestre jöttem, rögtön orvos-nagybátyám jött oda, aki Gyulát akarja
rendbeszedni, és elvinni Breznóbányára.
Gyarmaton
természetesen most már nem találkozunk. A boldogsága így kívánja. S én
részemrõl ünnepélyes becsületszavamra ígérem, hogy sem szóval, sem tettel
sohasem iparkodom önnel találkozni mindaddig, míg férjhez nem megy, vagy míg én
nem házasodom meg - (felhagyom azonban magam számára azt a klauzulát, hogy ha
valami hirteleni változás jönne közbe - akkor nem állom sem ezen, sem másik
ígéretemet.)
Szörnyû az, hogy
nekem így kell bûnhõdnöm ártatlanul és éppen önmagam által.
De hát szinte
könnyebben fogom magam érezni, ha megteszem a maga apjának a nyugalmáért és a
maga anyjának a boldogságáért azt az áldozatot hogy megválok attól, ami
legdrágább kincsem volt. Hadd lássák, hogy mégis nemes szív dobogott bennem,
mely tudott szenvedni azért, hogy mások boldogok lehessenek.
Mert lássa,
kedves Ilonkám, én a maga szüleit, isten tudja, mint van az, mindig szerettem
azért, hogy magát annyira szeretik.
Bobok olyan
elevenen ecsetelte szomorúságukat, s annyira kért, olyan okokkal támogatta
szavait, hogy csakugyan bekövetkezett az utolsó felvonás. Megadtam magamat.
Valódi öngyilkosság.
<Egypár hét
múlva elfelejti viszonyunkat a világ. Mondja ön, hogy vagyoni viszonyaim miatt
szakított velem, mégpedig minél szélesebb körben, hogy szétterjedjen. Én vagy
két hét múlva megkérem Tinit, a lapok közlik a hírt, hogy eljegyeztem a bájos
és szellemdús Bolyky Tinit, és többet az ördög som gondol arra, hogy még az is
igaz volt valaha, miszerint mi egymást szerettük. Május elején, hogyha a fürdõ
elõbb nyílik meg, kimegyek Zsélybe, s ott megemlítem. Írnék a jó ismerõsöknek
és másoknak. S akkor aztán látja a tekintetes vidék, hogy mi tökéletesen
elhidegültünk.
Hogy aztán én
elveszem-e igazán Tinit, az már aztán a jövõ dolga. De akár veszem, akár
elmúlik ez a dolog is -> annyi áll, hogy én sohasem leszek boldog többé.
Életem azon perctõl kezdve, amelyben ezen levélen az utolsó + vonást megírom, a
hazáé - az irodalomnak és a hazának élek. Nincsen már nekem senkim többé. Most
vagyok igazán árva. Amint a postáról visszajövök, elvitetem magam az Eötvös
sírjára: és ott magáról fogok gondolkozni.
<Tininek
Otrokócsy Mária elmondta õszintén viszonyunkat. Tegnap este egy aprehenzivus
levelet találtam tõle, hogy két napja vagyok Pesten s mégsem láttak otthon.
Vacsorára is várt. - A kedves nógrádi levelek most már Budai [!] postabélyeggel
jönnek? Tehát maga ott volt tegnap - ugye? teszi hozzá, amit azért említek,
hogy ne írjon, kérem, többé a Bástya utcai szállásomra levelet, mert mindig
Tini kapja kezébe. Holnap pedig szándékozom neki megmondani azt, hogy eddig,
igaz, másba voltam szerelmes, de most, miután folytonosan hidegedtünk egymás
iránt, én már felbontottam a viszonyt, s azontúl csak õt fogom szeretni.
Pedig dehogy
fogom, dehogy!
Hiszen elvégre is
szép lány, aztán van négyezer ft árendájuk a házukból, aztán ami a legfõbb, õ
úgy látszik, szeret is egy kicsit, vágyait könnyen betöltheti, mert õ is nagyon
egyszerû lány, s ha meg éppen képviselõné akar is lenni, hisz 4 vagy ötezer
forint jövedelme van, könnyen kanyarítok magamnak a jó embereimmel valami
magyar kerületet, amit a Tini dicsõségére ékes hallgatással képviselhessek.
Ez az én
stratégikailag kimért jövendõm fotográfiája.>
Most beszéljünk
magáról. A maga jövõjérõl.
Oh, milyen maga,
kedves Ilonám! Ha Isten volnék, ember szeretnék lenni, hogy feleségül vehessem.
S ha akárki volnék az életben, nem mondanék le önrõl. Ha gazdag fõrangú volna,
nem esnék kétségbe - bele iparkodnék a miniszteri piros székbe, Mégsem mondanék
le magáról. Ha királylány lenne, csinálnék forradalmat, hogy letaszítsam nagy
hatalmáról. Egy szóval nem mondanék le soha. De szerencsétlenségemre Mikszáth
Kálmán vagyok. S ez az egy ember az, akinek Mauks Ilonához nem szabad semmi
közének lenni. Az a sok apró emberke, aki ott mozog maga körül, az mind
szeretheti magát, kezet szoríthat magával, enyeleghet. Csak nekem nem szabad.
De igaz; én a
jövõjérõl akarok szólni, hagyjuk ezt már. Én részemrõl legalább három embert
tudok, aki magát elvenni szeretné. S ha ezek a dolgok végére járnak, lesz tíz
is: válogathat.
Eddig úgy vettem
észre, hogy az a Sz<údy> [?] gyerek szereti magát végtelenül. Az jómódú
fiú is. Menjen ahhoz. Válassza maga is azt a nemes életfeladatot, hogy boldoggá
tegyen egy embert: vagy tegye boldoggá szüleit azzal, hogy egészen az õ
akaratjok szerint megy férjhez, ha már õk nem tudnak lenni olyanok, hogy
szeszélyöket alárendelték volna a maga egyéni érzelmének. Legyen maga nemesebb.
Nekem ön örökké ideálom marad. Az ön arca fog elõttem állni, ha néha
elgondolkozom. Ez az egy év egy örökkön örökké feltûnõdõzõ felhõt festett a
homlokomra. Rosszabb vagyok most, mint az õrült. Sõt már tegnap is rosszabb
voltam, mert mindig meg akartam ezt mondani, de nem volt elég lelkierõm. Az
édesanyja azért szidott este engem, mert látta, hogy még semmit sem szóltam
errõl. Ez volt az a »megint rosszat forral«.
Mintha az rossz
lenne, ha mi szerettük volna egymást, ha egymáséi és boldogok lettünk volna. Ha
nem lettünk volna is gazdagok, de nagyon boldogok lettünk volna.
És most isten
áldja meg, kedves jó Ilonkám! Nincs annyi papirosa a világnak, hogy tele nem
írnám azzal a sok fájdalmas eszmével, ami tollam elé jön.
De minek az, ön
tudja, hogy mennyire szerettem, ön láthatta tegnap is - mindég. Félig imádság,
félig õrület, félig láz volt az én szerelmem. Én is tudom, hogy mennyire
szeretett. Szemrehányást egyikünk sem csinálhat a másiknak.
Azaz, hogy én
senkire sem aprehendálok. [!]
A sors mûve ez!
Mint minden.
Ma, teszem azt,
Vácra akartam menni (és pedig nagyon), magát elkísérni - és íme Ercsibe hozott
a fátum.
Mauks Ilonát
akartam elvenni mindig, és mégis <Bolyky Tini> [?] lesz a feleségem.
Már a sors
ilyen nagy bolond. Gyarló embereket nem okozok. Ha a sors nem volna pártjukon,
hát egyetlen egy ujjával mind hanyatt lökné.
Levelem
azért nem írom poste restante, amint elhatároztuk, mert az is ígéretemhez
tartozik, hogy semmi álutat nem veszek igénybe.
<Ezért
kértem öntõl a budai postaállomás mellett randevút is, hogy ezeket
elmondjam.>
Ha írni
akar, amit különben ne tegyen, mert csak szomorú, kínos perceket okoz magának
is, nekem is, levelét Szklabonyára intézze, mert haza muszáj mennem, mihelyt
itteni dolgomat elvégzem: este felolvasást tartok az írói körben: »A
fotografiák regénye« cím alatt, holnap délelõtt <és 1/2 éjjel pedig <...>
Jóskát.)
Három-négy
hét múlva azonban hosszasabb ideig leszek a zsélyi fürdõben, s így otthon is.
Boboknak
legyen szíves megmondani, hogy a kérvény be van adva, hogy sürgesse, s hogy
hétfõn jõjjön ki Szklabonyára a hagyatékot felvenni, ha lehet: mert pénteknél
tovább nem lehetek <tovább> otthon.
Még egyszer
isten önnel!
Az fáj,
hogy még egyszer, utoljára meg nem csókoltam.
<Isten>
Kálmán
|