[Balassagyarmat, 1873. május 6.]
Kedves Mimikém!
Az istenért, mért
ír nekem ilyen borzasztó dolgokat? Már hogy halna meg maga. Hisz akkor maga
engem örökké szerencsétlenné tenne. Azt pedig nem akarhatja, ha valaha
szeretett! Mi lenne akkor belõlem? Egy megtestesült kétségbeesés, akit egy
kioltott élet árnya üldöz. Egy valóságos Lear király! Aztán kim lenne nekem a
nagy világon, akinek kedvéért meg lehet azt becsülni. Tudja, hogy csak magát
szeretem, imádom, és egész életemnek az lesz a feladata, hogy magának örömet
szerezzek, s hogy amennyi szenvedést okoztam most, amiért szeretett, épp annyi
büszkeséggel gondoljon vissza egykor, hogy én szerettem. A feladat nehéz, de
biztos vagyok a sikerrõl. Az ön szemei elõtt akarok naggyá nõni... olyan
naggyá, hogy belekáprázzanak azok, akik olyan nagyon kicsinynek hittek egy
hét elõtt... és mikor ez már mindegy lesz, akkor azt mondani: Lásd, buta
népcsõcselék, a napot beboríthatják a felhõk úgy, hogy semmi sem látszik belõle
- de azért az mégis nap marad mindig, és világít nektek.
Engem elragad ez
az eszme és visz odább, odább... már a szerelem csak másodrangú kérdés. De
tulajdonképpen mégis érte történik minden... Mert minek nekem nagyság,
dicsõség, hír, ha azt maga nem látja. Nem kell már akkor nekem semmi. A pénteki
felolvasásom bravúrjait szívesen átengedném magának egy mosolyáért: s mikor
Szigligeti olvasta fel, amit »magáról írtam magának«, nem gyönyörködtetett az a
hatás, hogy ez a sok szakember milyen gyönyörrel hallgatja, amit írtam, hanem
az a gondolat lebegett elõttem, hogy mint fogja maga a fejecskéjét csóválni,
hogy olyan élethíven leírtam.
Ami azt illeti,
hogy ezt maga megteszi máskor, az mind jó és szép. Ezt az egy nyilatkozatát
szeretem. De én elõre tudom, hogy nem teszi meg, nincs ahhoz magának ereje.
Kedvezõbb alkalom sohasem volt, s tán már nem is lesz soha. Azt eljátszotta
akkor, midõn nem akart Budán maradni. Én hiszem, hogy maga tökéletesen meg van
gyõzõdve, hogy megteszi, de azt is tudom, hogy mégsem teszi meg.
Hogy maga annyira
volna kompromittálva, az nem áll: egy-két hét tökéletesen restaurálni fogja.
Emiatt nem kell kétségbeesnie. Az csak a kislelkûek szokása. Isten ments attól!
Hogy lásson, az
nem sokat ér, és semmiesetre sem okoz nyugalmat. Én csak egy napot kötöttem
ki, és az is milyen izgatottá tett. Értem <úgy> múlt csütörtököt. Mondom
is Boboknak, hogy ne mondja, miszerint Gyarmaton vagyok. Különben, ha
láthatnám, mégsem bírnék ellenállni a vágynak, hogy ne lássam, s ne
beszélgessek magával. Életem felével cserélnék fel egypár percet, amit a maga
körében tölthetnék. De ha nem lehet. Az sohasem történhet, hogy én magokhoz
elmenjek: az nem lehet: randevút pedig sem kérnem, sem elfogadnom nem szabad.
Ha úgy juthatok a maga bírásához, hogy erõvel veszem, nem kérem senkitõl -
akkor boldog embernek tartom magam, s nem cserélek a királlyal sem - de másképp
nem engedi a büszkeségem: - mert a maga apja azt üzente nekem Bobokkal, »hogy
én ne bántsam az õ lányát«. Nekem természetesen nem kötelességem szót fogadni -
de hogy neki valaha könyörögjek, azt nem tehetem. Ez ellen fellázad a
természetem. De az <az>, hogy erõvel magamévá tegyem, akár Gyarmaton,
akár Marcalban, nem lehetséges a mai világban! Egyedül a budai alkalom
kedvezett ennek a tervnek. Azt azonban maga, jóllehet megírtam, hogy vagy ez a
mód, vagy egy sem - elejtette. Nem akart Budán maradni. Még csak a színházba
sem akart eljönni. Abból azt vettem észre, hogy rossz plánumot csináltam, maga
csak akkor szeret és addig, míg a szeszélye tartja, s merõben lehetetlen, hogy
az enyém legyen. Egy szomorú lemondással, egy gondolattal keresztültörültem az
egész tervet, s eltettem fiatalkori emlékeim közé bolondságnak.
Ha maga tud
módot, olyan jót, mint aminõt elszalasztottunk, az természetes, hogy én megint
megragadom azt. Hiszen tudja, hogy milyen nagyon imádom: de ha nem tud, akkor
isten neki, ne szálljunk az istennel, a sorssal párbajra. Hanem nyugodjunk meg
abban, hogy amint a sors elosztotta a kártyákat, úgy maradjanak; mert hiába:
ebben a játékban õ volt az osztó.
(N. B. még azt is
meg kell említenem, hogy Ágayné is Gmundenben van, s õ gondoskodott volna
szállásról: ma már ott volnánk.)
Édesanyám benn
van, de már haza készül - s én itt maradok, mert még holnap délelõtt dolgom van
az ügyvédnél: este a színházba megyek: ha maguk is véletlenül eljönnének, üljön
valahova a pad szélére, hogy beszélgethessünk.
Tegnap este is
írtam volna: mert leveleit már tegnap kaptam, de nálam volt a szobámban vagy
tíz darab ivó cimbora, emiatt lehetetlen volt: ma délelõtt sem lehetett, Gábor
miatt nincs egy üres percem sem.
Örökké szeretõ
Kálmánja
|